Közel-Kelet, a többismeretlenes egyenlet

– Az észak-afrikai arab országok többsége két évtizeddel ezelőtt még működő gazdasággal rendelkező állam volt, ahova turisták milliói mentek szívesen. 2011-ben meglepetésszerűen mégis bekövetkezett a rengeteg áldozatot szedő „arab tavasz”. Mik voltak ennek az előzményei?

– Az „arab tavasz” megnevezés azt sugallja, mintha hasonló helyzetű országokban hasonló folyamatok zajlottak volna. Ez korántsem volt így. A számos különbség mellett voltak persze közös vonások is, kettőt emelek ki. Egyrészt a térségbeli államokban hatalmas népességrobbanás következett be, amivel sem a termőföldek eltartó ereje, sem a gazdaság növekedése nem tudott lépést tartani. Ahol pedig egyre több fiatal munkanélküli férfi él, ott mindig robbanásveszélyes a helyzet. Másrészt a közösségi médiák használata révén a szervezés nagyon gyorsan ment, de egyben a rémhírek és tévinformációk terjedéséhez, terjesztéséhez is könnyű terepet biztosított.

Az „arab tavasz” előtti állapotokat nem érdemes idealizálni. Gazdasági nehézségek itt, kemény elnyomással járó diktatúra ott, korrupt vezetés mindenhol – de legalább béke volt, ez kétségtelen. Ami rossz volt, az a változások után sem javult, a kevés jó meg semmivé vált. Az egyetlen kivétel talán Tunézia, ahol sikerült megtalálni a békés átmenetet, a minimális konszenzus útját. Egyiptomban a diktatúra újabb kiadását láthatjuk, Líbia és Szíria pedig „bukott állam” lett.

– Irak amerikai megszállásának a motivációjáról – miszerint Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereket rejteget – kiderült, hogy nem igaz. Vajon miért nem sikerült az amerikaiaknak és szövetségeseiknek pacifikálni a diktatúra utáni iraki közállapotokat, és újra elindítani Irakot a fejlődés útján?

– Az ún. „demokráciaexport” halva született ötlet volt. Nem sokkal a második iraki háború elindítása után nyilvánosságra kerültek a CIA azon előzetes jelentései, miszerint a központi hatalom szétverése után borzalmas belháborúk következhetnek. Tudták, és mégis így tettek. Nehéz eldönteni, ostobaságból vagy szándékos rombolásból. Irakban már az ISIL felbukkanása előtt is évente több tízezren estek a szektariánus összecsapások, merényletek áldozatául. A pártrendszereken alapuló képviseleti demokrácia nem valósítható meg ott, ahol az etnikai vagy vallási kötődés felülír minden más szempontot. Választáskor a síiták a síitákra, szunniták a szunnitákra, kurdok a kurdokra szavaznak.

– A polgárháborúvá terebélyesedett iraki háború milyen mértékben jelentett „követendő” példát a későbbi háborús fejleményekhez, amikor Líbia is a káoszba fulladt?

– Líbiában is, Irakban is olyan diktatúra volt, amelynek elnyomásától sokan szenvedtek. Akkor is, ha a többség számára viszonylag magas életszínvonalat biztosított. A központi hatalom szétesése után azonban a két ország csak részben került hasonló pályára. A többnemzetiségű és többvallású Irakban úgy-ahogy, de mégiscsak működnek az állami keretek. Líbia viszont darabokra esett annak ellenére, hogy vallásilag korántsem olyan megosztott, mint Irak vagy Szíria. A vákuumba ráadásul – külső erőként – betüremkedett a magát „Iszlám Államnak” nevezett ISIL is.

– Ma a világ Szíriáról beszél, ahol Bassár-el Aszad elnöknek 2011 márciusában még sikerült elfojtania a kezdődő kormányellenes tüntetéseket. Ha idejében megbuktatják Aszad elnököt, vajon mennyiben lenne ma jobb a helyzet Szíriában?

– Stabilitás, pláne béke aligha lenne ebben az esetben sem. Soha nem volt egyetértés a kormányellenes erők között, hogy milyen országot is akarnak Aszad bukása után felépíteni. Legnagyobb eséllyel egy fundamentalista szunnita erő vette volna át a hatalmat, de tekintve az ország tarka vallási és etnikai megosztását, ez csak újabb vérengzésekhez vezetett volna. A szunnita arabokban még elevenen él az emléke annak, ahogy a jelenlegi elnök apja, Hafez Al-Aszad milyen borzalmas mészárlással verte le a Muzulmán Testvériség lázadását 1982-ben. A bosszú, ami a rendszer bázisát jelentő alevita lakosságot érte volna, még ennyi év után sem maradt volna el. A mély etnikai és vallási ellentéteket korábban is csak az erős kezű diktatúra tudta a felszín alá szorítani. Ma már képtelenség, hogy bármely politikai erő egységes uralmat tudna biztosítani az ország felett. Távlatilag csak a terület szerinti szétválasztás hozhat nyugalmat.

– Időközben megjelent a világ egyik legrettegettebb terrorszervezete, az ISIL, amelynek finanszírozásáról és fenntartásáról ma is eltérő vélemények vannak. Hogyan jöhetett létre az Iszlám Állam, és miért nem sikerül a nemzetközi erőknek érdemben fellépni ellene?

– Bizonyosat nem tudhatunk, sok a kérdőjel. Egyfelől megvan az a szektás ideológiai ív, ami a szaúd-arábiai vahabizmustól a szalafizmuson és az Al-Kaidán át húzódik a magát „Iszlám Államnak” nevező ISIL-ig. Tehát van valós vallási háttere, még ha ezt hiba is lenne azonosítani az iszlámmal. Másfelől az ISIL olyan profizmust mutat fel szervezettségben és propagandában, ami piacvezető nyugati módszereket tükröz. A hatalomból kieső Baasz párt emberei – zömmel szunniták – tömegesen álltak be az ISIL mögé, felajánlva nekik katonai, rendőri és közigazgatási tapasztalataikat, ami miatt valóban képes a szervezet az államszerű működésre. Támogatottságuk is van a szunnita lakosság körében, akik az ún. „demokratizálást” a síiták uralomra jutásaként élték meg. Ahogy a hidegháború alatt a kommunista erők azért lehettek sikeresek több fejlődő országban, mert rendkívül népszerűtlen rendszereket váltottak le, ez az ISIL-re is érvényes lehet, dacára minden embertelenségüknek.

A cikk folytatása>>>

m.erdely.ma