Az Anatóliai törökök temetkezési szokásai: I- halálkép

Bevezető

Alapvető irodalomnak számít, alighanem az első a temetkezési szokások vizsgálatában Katanov, N. F. a Közép- és Kelet-Ázsia területén élő török törzsek temetkezési szokásairól szóló 1894-ben, Kazanban megjelent munkája.[1] Közel fél évszázad elteltével 1947-ben újabb jelentős irodalom került a tudományos vérkeringésbe, immár török szerző tollából: Abdulkadir Inan az 1935-ben az Altaj és Sajan hegységben, Kiselev, S. V. által irányított 23 kurgan feltárásának leletei alapján írta meg a VII-IX. századi türk temetkezési szokásokat.[2] Ugyancsak a retrospektív kutatás vonalába sorolható Ecsedy Ildikónak a VII. századi türk temetkezési szokásokról írott kitűnő tanulmánya,[3] amelyben a kínai források alapján vizsgálja a halotti tor illetve az állatáldozat szokásának eredetét. Más aspektusból, a néphiedelmek oldaláról ad összefoglalót a török népek temetkezési szokásairól a lengyel származású Edward Tryjarski, 1991-ben a Varsóban megjelent munkája.[4] A halál ünnepeit, a halotti rítusok antropológiáját mutatja be Huntington, R. műve.[5] Az említett összefoglaló kötetekben az anatóliai törökség temetkezési szokásairól csupán hellyel-közzel kapunk információkat. Témánk szempontjából azonban az utóbbiak kutatástörténete, alapvető kézikönyvei és regionális monográfiái fontosak, ezért rájuk térek ki részletesebben.

A törökországi etnológiai kutatások előzményei szervesen illeszkednek az egyetemes kultúrtörténet kutatásának vonulatába. A XIX. század közepétől felerősödik az a mozgalom, amely a nyelvújítást és a népi kultúra felemelését célozza. Az Oszmán Birodalom keretében élő soknyelvű, sokféle kultúrájú népcsoportokat a turáni eszmerendszer fogta össze és lendítette az új irányba. A népi írók voltak az első szószólói a nyelvújítási mozgalomnak, amely következetesen irányította a figyelmet a népnyelv és a népi kultúra értékeire. Mindenek előtt Ziya Gökalp nevét kell kiemelnünk, aki először vitt a köztudatba olyan fogalmakat, mint nemzet, nemzeti kultúra, etnikum. 1923-ban jelent meg A törökség alapelvei[6] című munkája, amelyben tisztázza az említett fogalmakat, sorra vizsgálja azokat az antropológiai, nyelvi és egyéb kultúrhatásokat, amelyek a történelem folyamán hozzájárultak a nemzet létrejöttéhez. Az ő hatására indultak meg az etnolingvisztikai kutatások és velük párhuzamosan létrejöttek a népi kultúra kutatásának intézményei.

1927-ben megalakult az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Dernegi) amely rövid idő elteltével nevét megváltozatatva, a Török Néprajzi Társaság (Türk Halk Bilgisi Dernegi)-ként vonul a tudománytörténetbe. A tudománytörténet első korszaka tehát századunk húszas éveivel kezdődik és szinte töretlen lendülettel folytatódik a második világháborúig majd azt követően a hetvenes évekig. Ez idő alatt jelennek meg török nyelven a nemzetközi szakirodalom alapvető kézikönyvei. Lefordítják Gennepnek az átmeneti rítusokról szóló művét,[7] Saintyves folklór kézikönyvét és sorra jelennek meg a terepmunka, a gyűjtés módszertani segédletei, így 1939-ben Hámit Zübeyir Koşay szerkesztésében a Néprajzi Kalauz, Az Etnográfiai és Folklór Kalauz, 1949-ben Findikoglu – Rustow Etnográfia-kalauza, 1960-ban Yener, E. Néprajzi kalauza, 1972-ben Ülkütaşirnak A köztársaság és a folkór – etnográfia kutatása, Boratav P. N. A török népi irodalom (1969)-ben, A török folklór 1973-ban, és Baykurtnak A török folklór című munkája 1976-ban.[8] A tudományos kutatás szervezeti kereteinek[9] megteremtésében jelentős lépés volt az 1955-ben megalakított Népművészet és Népszokásokat Vizsgáló Társaság létrehozása.[10] 1964-ben Türk Folklor Enstitütü Kurma Dernegi néven bizottság alakult, amely 1966-ban létrehozta a Török Folklor Intézetet (Türk Folklor Kurumu) amelynek azóta is rendszeresen megjelentő folyóirata, a Folklor számos kiváló, a nemzetközi megmérettetésben is helytálló írást közöl. Ezzel egyidőben tűnnek fel olyan folyóiratok, mint a Folklorposta (Folklor Postasi), a Török Folklorkutatások (Türk Folklor Arastirmalari) a Török Néprajzi Folyóirat (Türk Etnografya Dergisi). Időközben megindultak a regionális kutatások, amelyek legszebb bizonyítékai Aşkun, V. C., Aydin, M., Başar, Z, Boyatli, O., Erdentug, N., és Örnek, S. V. munkái.[11] Az 1935-ben kezdődő, Kosay, H. Z. által irányított Alacahöyük és Çatalhöyük ásatásai a külföldi kutatók figyelmét is felkeltették. Örömmel tettek eleget a törökök meghívásának, hiszen a szinte érintetlen Anatólia, a „civilizáció bölcsője” szakmai sikerekkel kecsegtetett. Kezdetét vette egy jól működő, nemzetközi kapcsolat, amelyben főleg francia német és angol kutatók dolgoztak eredménnyel.[12] A kölcsönösségen alapuló kapcsolatok okán török szakemberek is résztvettek külföldi egyetemi képzésben aminek eredményeként az európai tudományos élet szellemiségét vitték haza Törökországba.

A szokáskutatás terén három kiváló kutató nevét kell említenünk: Orhan Acipayamliét, aki a születési szokásokkal, és a népi jogszokásokkal foglalkozott, Nermin Erdentug-ét a lakodalmas szokások kapcsán, és Sedat Veyis Örnekét aki a néphit és a temetkezési szokások monografikus feldolgozását adta, és természetesen ők szervezték az ilyen irányú gyűjtést is. Acipayamli és Örnek nevéhez újabb kutatógárda felkészítése is fűződik, mert bár nincs független tanszéke e területnek, az Ankarai Egyetem Nyelvi- és Történeti – Földrajzi Fakultásán belül jó színvonalú etnológusképzés folyik. Eredményét a hetvenes évektől egyre nagyobb számban megjelenő adatközlések és monografikus feldolgozások jelzik. Többségük a szellemi kultúrával foglalkozik. Az anyagi kultúra kutatása mindeddig kevésbé került az érdeklődés fókuszába.

A török népek temetkezési szokásainak irodalmát áttekintve megállapíthatjuk, hogy az anatóliai törökök szokásrendje jól feltárt. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy az adatok feldolgozásánál, egy-egy szokáselem értékelésénél, a migráció, a kulturális elemek átadás-átvételének vizsgálatánál milyen nagy problémát jelent, hogy a török szerzők csupán az adatfelvétel helyét jelölik meg. Egyáltalán nem, vagy csak ritkán utalnak az etnikai csoportokra, így az etnikus specifikumokat igen nehéz kibogozni. Ha az etnikai csoportok kérdését feszegetjük, rendkívül összetett, olykor-olykor politikailag „kényes” probléma előtt állunk. Az utóbbi tárgyalása nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, megemlítése azonban jelzésértékű, rávilágít a kutatók kényszerhelyzetére és magyarázatul szolgál a kompromisszumra. Ha az anatóliai török kultúrához közelítünk, negyvenhét féle táji-etnikai-vallási csoporttal kell számolni.[13] Alapvetően türkmén eredetűnek tartják a népességet, de ehhez a majd’ egy ezredév alatti folyamatos, minden irányból de főleg Közép-Ázsia felől érkező migráció révén különféle néptöredékek sodródtak. Az etnikai felülrétegződés folyamata most is tart, hiszen a kaukázusi térség háborús eseményei újabb- és újabb menekültáradatot indítanak el, s ebben a helyzetben Törökország mi mást is tehetne: befogadja őket. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy az ideérkezők többé-kevésbé rokon népek, olykor azonos kulturális gyökerekből táplálkoznak, de az eltérő kultúrájú, nyelvű csoportok is ha bekerülnek a Ceram, C. W. által oly találóan „a népek csataterének és olvasztótégelyének”[14] nevezett, embertpróbálóan kemény anatóliai természeti környezetbe, a megmaradás ösztöne az integrálódást kényszeríti rájuk. Ilyen irányban hat a vallás is.

A törökországi lakosság zöme az iszlám szunnita ágához tartozik. Szembetűnő etnikai sajátosságokkal ott találkozunk, ahol a vallási különállás miatt a perifériára szorultak a csoportok, olykor gyakorlatilag is a hegyekben, zárt településekben élnek vagy éppen az öntörvényű nomád életmódjuk miatt rekedtek meg a társadalom peremén. Jól illusztrálja a helyzet ellentmondásosságát, hogy általában kettős identitástudat jellemzi e csoportokat. Egyfelől töröknek vallják magukat, hiszen török állampolgárok, másfelől a saját etnikai csoporttudat is él – a nomádok esetében a törzsi hovatartozás tudata is megtalálható. Nyelvüket azonban rendszerint már két generáció váltásával felcserélik, és beolvadnak abba a sajátos közegbe, amit a törökországi török kultúraként tartunk számon, s amelyet az iszlám és a vele együtt alkalmazott katonai-politikai törekvések formáltak ilyenné és tartottak egyben. Az emberélet utolsó fordulója, a temetkezési szokások kutatása során különösen fontos a fentieket szem előtt tartani, hiszen ebben a szokásrendben őrződtek meg olyan archaikus elemek, amely további kutatása eddig nem tisztázott kapcsolatokra is fényt deríthet. Munkámmal az összehasonlító néprajzi vizsgálatokhoz kívántam az eddig ismeretlen, vagy csak szórványadatokból ismert törökországi temetkezési szokásokat bemutatni, a hozzáférhető irodalmát feltárni. Nem titkolva azt, hogy milyen gyönyörűséget jelent bepillantani, rácsodálkozni és megérteni, hogy a tőlünk távol eső, vallásában és felfogásában eltérő népi kultúrában hogyan él az a szokásrend, amely a legbecsesebb emberi értéket, az elhunyt tiszteletét, a közösségi érdek- és értékrendhez való igazodás normáit öleli fel.

Köszönettel tartozom Gürbüz Erginernek, az Ankarai Egyetem etnológus professzorának, Ahmet Topbaşnak, az afyoni múzeum igazgatójának és az Ankarai Néprajzi Kutatócsoport Könyvtárának a szakirodalom összegyűjtéséhez nyújtott segítségért; Dávid Gézának, az ELTE Török Filológiai Tanszéke vezetőjének tanácsaiért, Hakan Aydemirnek, a JATE Altajisztikai Tanszék lektorának a fordítások ellenőrzéséért, s nem utolsósorban azoknak a török családoknak akik gyűjtőútjaim során befogadtak, családtagként ismerhettem meg szokásaikat. Köszönöm Ujváry Zoltán professzor úr és Bartha Elek tanár úr szakmai tanácsait és azt, hogy a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke érdemesnek tartotta a munkám megjelentetését, amelyhez szülővárosom Karcag nyújtott anyagi támogatást.

Jegyzetek

1. Katanov, N. F. 1894.

2. Inan, A. 1947. Abdulkadir Inan a türk temetkezési szokás és a sámánhit legjobb török szakértőjének számít. Az utóbbi témakörben 1957-ben Ankarában kiadott, Tarihte ve Bugün Şamanizm című munkája ha magyarul is olvasható lenne, Diószegi Vilmos kutatásainak méltó párhuzamát adná a hazai érdeklődők kezébe.

3. Ecsedy I. 1988. 15-33.

4. Tryjarski, E. 1991.

5. Huntington, R. 1979.

6. Gökalp, Z. 1923.

7. Gennep, 1939.

8. A művek török nyelvű címét a bibliográfia sorolja.

9. Mehmet Fuat Köprülü (1890-1966) és Hámit Zübeyir Koşay (1898-1984) munkássága a török-magyar kulturális kapcsolatok szempontjából különös figyelmet érdemel. Mindketten Budapesten szerezték a diplomájukat, s hazatérve a magyar mintára szervezték meg a törökországi néprajzi kutatás intézményrendszerét. Köprülüt 1938-ban a Kőrösi Csoma Társaság, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia választotta tiszteletbeli tagjává. Hámit Zübeyir Koşay Gombocz Zoltán és Németh Gyula tanítványaként doktorált Budapesten. Magyar részről Györffy István, török oldalról pedig Ő volt a kulcsembere a harmincas években sokat ígérő kutatási együttműködésnek.

10. Halk Sanatlarini ve Ananelerini Tetkik Cemiyeti (1955.) újabb nevén Folklor Arastirmalari Kurumu, amely a hazai folklorkutatás mellett a nemzetközi kapcsolatokat is szervezi, konferenciákat rendez és kiadványok megjelentetését gondozza.

11. Aşkun, V. C. 1943. Aydin, M. 1982. Başar, Z. 1972. Boyatli, O. 1944. Erdentug, N. 1959. Örnek, S. V. 1981.

12. A külföldi szerzők munkáinak közlésétől itt eltekintünk, mert a dolgozat végén lévő irodalomjegyzékben soroljuk fel.

13. Peter Alford Andrews 1989-ben Etnic Groups in the Recpublic of Turkey című munkájával olyan adósságot törlesztett, amit valójában a török kutatóknak kellett volna rendezniük. 659 oldalon írja le a törökországi etnokulturális és vallási csoportokat, szálláshelyeiket, fontosabb néprajzi ismérveiket. A kötethez néprajzi térkép is tartozik, amely jelentősen megkönnyíti a munkát. 1992-ben Köpüşoglu M. fordításában török nyelven is megjelent a mű rövidített változata, de sajnos néprajzi térkép nélkül.

14. Ceram, C. W. 1964. 11. Világkép, halálkép Az iszlám kultúra alapvetően a vallási tanításokra épül, ez határozza meg a gondolkodásmódot, azt a képet, amelyet a világról, mint makrokozmoszról kialakított. Ebben a világképben az emberiség két csoportja létezik: az igazhitűek közössége, az üdvözülteké, akik Allah akarata szerint a világ nagyobbik hányadát uralmuk alá hajtják, és azoké, akik nem követik a Próféta által kijelölt utat, az elkárhozottaké. A törvény, amit Isten Mohamed által tudatott az emberiséggel, maga a tökéletesség, az emberi viselkedés, életvitel legapróbb részleteit is megszabó normák gyűjteménye.[1] Az emberrel szemben azt a követelményt fogalmazta meg, hogy előbb tanulja meg a parancsolatot, aztán cselekedjék aszerint. A törvény mellett azonban a szokásjog uralkodott, amit több-kevesebb sikerrel igyekeztek a parancsolathoz igazítani, s ha betűjének nem is mindíg, a szellemének megfelelt. A tökéletlen világban az igazhitű azzal a meggyőződéssel éli az életét, hogy bármit is tesz, helyesen teszi, ahogyan a közösség teszi az a helyes, az áll összhangban az iszlámmal, mégha annak konkrét parancsait nem is hajtják végre. Az iszlám teremtéstana szerint Allah a világot hat nap alatt hívta létre a semmiből. Első nap teremtette a földet, majd mindazt, ami rajta volt, a két utolsó napon az egeket. Ádámot, az első embert, agyagból és vízből formázta, majd életet lehelt belé. Az emberiséget Ádám gerincéből hozta létre és hitvallást tétetett velük – így minden ember már életét megelőző létében muszlim – ezután ismét visszahelyezte Ádám gerincét és trónusának egyik rekeszében gyűjtötte minden ember lelkét, hogy ott várják a születésük idejének eljöttét. A halálban a lélek és a test különválik, hogy a végítélet napján, amikor Azrail, a halál angyala megfújja a harsonáját, a feltámadáskor ismét egyesüljön. Eszerint minden embernek három élete van: egy születés előtti, egy földi és egy földi lét utáni. A mohamedán világképben tehát a földi lét Allah által megszabott ideig tart, iránya, minősége, az eleve elrendelés elvétől függ. A születés és halál jelképpé emelésével jelzi azt az időintervallumot, amely az egyén számára a földi lét kezdetét és végét jelzi. Ha egy ember meghal, Munkar és Nakir angyal kikérdezi és ha kell, büntetést szab ki rá. A közönséges halandók ezután a sírban maradnak, a jók bepillanthatnak a paradicsomba, a gonoszoknak pedig a pokol kínjait kell elszenvedni. A próféták és a hit harcosai azonban nyomban haláluk után a mennyekbe kerülnek, más vélekedés szerint lelkük a mekkai Zemzem-kútban várja a végítélet napját. Az iszlám felfogása szerint tehát a halál átlépés egy másik világba, amely az örök élet világa: „És ne mondjátok azokról akik halálukat lelték Allah útján, hogy halottak! Ellenkezőleg! Élők ők [a túlvilágon] de ti nem tudtok erről.” – írja a Korán.[2] A túlvilág a szenvedésektől mentes idilli környezet, ahol „akik hisznek és kegyes cselekedeteket végeznek [majdan] kertjeik lesznek, amelyek alatt patakok folynak (…) ahol aranykarpereceket és gyöngyöket viselnek, s ahol ruhájuk selyemből lesz. (…) Versengve buzgólkodjatok hát egy kertért, amely olyan széles, mint az egek és a föld és amely készen áll az istenfélők számára.”[3] Az iszlám halálképe tehát a mélyen vallásos ember számára méltóságteljes – Ariestől[4] kölcsönzött szóval „megszelídített” halál. A természet rendjével összhangot tartó paraszti gondolkodás az élet velejárójának tekinti. A szólások, közmondások tömör megfogalmazását adják e népi bölcsességnek. Íme néhány példa: Közmondások, szólások – A kefenvásárlót a könnyeiről ismerni meg. (~ a holttestet lepelbe csavarják, ennek a neve kefen) (Kefen alici gözünün yaşindan belli olur.) – Ha halott van a környéken mindenki a sajátját siratja. (Mahallede ölü olur, herkes (kendi) ölüsüne aglar.) – A haragvó megbékéléssel, a halott a földdel egyesül. (Küsen barişir, ölen topraga karişir.) – Van olyan ház, amely nem látott menyasszonyt, de olyan, amelyik halottat ne látott volna nem létezik. (Gelin görmedik ev olur, ölüm görmedik ev olmaz.) – Lehet olyan ház, ahol nem ültek lakodalmat, de olyan, ahol a halál nem járt, nem létezik. (Dügünsüz ev olur, ölümsüz ev olmaz.) – Ház hang nélkül, temető kín nélkül nem lehet. (Ev sözsüz, gar (mezar) azapsiz olmaz.) – Idegen nem siratja a más halottját. (El elin ölüsüne aglamaz.) – Az úr is meghal, a csóró is. (Bey de ölür, aptal da.) – Halottas háznál siratnak, lakodalmasnál nevetnek. (Ölüye varan aglar, dögüne varan güler.) – Holtában mindenki megdicsőül. (Ölü ölür ballanir.) – A halál meg a vendég váratlanul jön. (Ölümle misafir ansizin gelir.) – Halál egy nap – bánat két nap… (Ölüm bir gün, figan iki gün.) – A halál nem kiabálja el, hogy jön. (Ölüm bagira bagira gelmez.) – Nem az hal meg, aki fekszik, hanem aki a halál küszöbén áll. (Yatan ölmez eceli gelen ölür.) Bár morbidnak tűnik, de a szólások hangvételében olykor a humor is megcsendül. Alább közülük válogatunk néhány példát: – Megúszta a halotti lepelt … ~ megmenekült a haláltól. (Kefeni yirtmak.) – Köves faluba ment ~ temetőbe ment. (Tasli köye gitmek.) – A deszkás faluba ment ~ a temetőbe ment. (Tahtali köye gitmek.) – Két lábbal áll a sírban. (Iki ayagi çukura girme.) – Vállán [már] a helvás tálca (hamarosan meghal.) (Helva tavasi omuzunda.) – Olyan útra ment, ahonnan nincs visszatérés. (Gelmez yola gitmek.) – Az imám csónakjába száll. (Imamin kayigina binmek.) – Amikor azt mondják meghal a házban valaki, mindenki a szolgára néz… (Evden bir ölü cikacak demişler, herkes hizmetçinin yüzüne bakmiş.) Ez a felfogás határozza meg alapvetően a halálhoz – a természetes halálhoz való viszonyulást, a halottkultuszt, és eköré rendeződik a temetkezés rítusa, az alábbiak szerint: – A közösség a helyi szokásoknak és a vallási normáknak megfelelően igyekszik megkönnyíteni a másvilágra készülő utolsó óráinak szenvedéseit. Mindent megtesz azért, hogy a halálos ágyon fekvő méltósággal távozzék az élők sorából. – A rítus második szakasza a halott szellemének visszajárását megakadályozó cselekvéssor. Védekezés, amely a halott elkülönítését, de főként a hátramaradottak nyugalmát célozza. – A hozzátartozók fájdalmát, veszteségét enyhítendő siratás és gyász amely egyben elősegíti, hogy a hátramaradottak élete mielőbb visszatérjen a hétköznapok megszokott medrébe. A halotti szokássor ugyancsak három részét különíthetjük el, egyben ez a felosztás adja a dolgozat rendezőelvét is: 1. A halál előjelei – a halálra vonatkozó babonás jóslatok, a haldokló körüli szokáscselekvések. 2. A halál beálltától a torig – ez a szakasz adja a halotti és temetkezési szokások törzsanyagát. 3. Az elhunyt emléke – a gyásszal, a különféle megemlékezésekkel kapcsolatos szokások; a lélekkel összefüggő babonák; siratók, az elhunyt nyughelyének kijelölése, a temető és a társadalom viszonya.