Váry Fábián László – Útban Törökország felé

„Mindkét hazából kiárvulva
csak hitünkben töretlenül,
lelkünk holtfehér vásznaira
Isten árnyéka nehezül.
Alattunk reménnyel ringó gályán
pogány föld felé futunk,
hol a Patróna glóriáját
ölti magára jó urunk.

Otthon zsibbadást hord az ájer,
a vetést véreső veri.
Elhullatják virágaikat
az akasztófák ágai.
Hatalmas hittel hisszük mégis,
hamarost lesz majd visszaút,
és a tengertől visszakapunk
lobogót, várfalat, falut.

Vágyódik ezért a szemgolyó
a gyertyafény homály után,
verejtékezve áll a kéz
a körbevándorló kupán.
S mikor minden vérlobbanást
testmeleg indulat feszít,
daccal reccsenti szét a szó
a fogak porcelánjait.

Hasítsd meg uram az egeket!
Kell most nagyon az áfium.
Végtagjainkba szegeket
veret az evangélium.
S mert Pilátus kezeit mossa,
álmain csak átsuhanunk,
de az árbóckeresztről újra
feléd fordul ábrázatunk.

Eljő ím újbor ünnepe is,
s Úr asztalánál nem várnak ránk.
Szánk szögletéről csendes patakban
szakadni kezd a Miatyánk.
Ábrándos félhomály szálja meg
a hajósok szemgödreit.
Sodorják felén a fellegek
Drinápoly karcsú tornyait.”

/Vári Fábián László: Útban törökország felé/

2011-06-23