A cimbalom története

A pengetve, vagy verővel megszólaltatott térdre, vagy asztalra helyezett hangszer a nagy népvándorlás idején került be Európába, ahol a 16. és 17. században valamennyi országban nagy népszerűségre tett szert mind a templomokban egyházi énekek kíséreteként, mind a főúri udvarokban a szórakoztató zene műfajában. Országonként és nyelvterületenként másképp nevezték, mely elnevezés a mai napig is használatos. Az ütve megszólaltatott hangszer angol nyelvterületeken hammered dulcimer, német nyelvterületeken Hackbrett, Franciaországban tympanon, olasz, spanyol nyevterületeken salterio, ahol főleg a pengetős változata volt elterjedt; Közép-Europában cimbalom, vagy ennek a szónak változatai (cimbal, cimbalka, cambal,stb.) ismeretesek.

Ugyanúgy Ázsiában is többféleképpen nevezik: Kínában yanqin, Indiában, Iránban santur, Törökországban a pengetve használt qanun és még sorolhatnánk. A 17. és 18. században ismeretlen és kevésbé ismert nevű zeneszerzők, mint Monza, Chiesa, Lully, Conti, stb. komponáltak szóló és kamarazenei műveket a hangszernek. A 18. században megjelenő modernebb hangszerek kiszorították a cimbalmot a pódiumokról, templomokból, és csak a nép körében maradt fenn használata azokon a területeken, ahol az európai kultúra nem tudott hatást gyakorolni, s a lakósság meg tudta őrizni identitását, népi kultúráját. A 18. sz, végén és a 19.sz. elején Magyarországon a vándorló cigányzenészek körében igen népszerű volt használata, mivel ez a hangszer mind szólózenélésre, mind zenekari kísérésre egyaránt alkalmas. A városi ember nem jutott el az elszigetelt falvakba, így nem tudhatta, hogy a cimbalom nem csak a cigányzenészek hangszere.

Híres magyar zeneszerzők figyeltek fel a hangszer adottságaira, kihasználatlan lehetőségeire. Így született meg Erkel Ferenc Bánk bán c. operájának cimbalom szólama, mely Magyarországon új fejezetet nyitott a cimbalom klasszikus zenei használatában. Schunda V. József hangszer gyáros tökéletesítette az instrumentumot: hangterjedelmét megnövelte, lábra helyezte és zengést tompító pedállal látta el. Ezt a típusú hangszert használják a mai napig némi módosítással, melyet Bochák Lajos hangszerkészítő mester végzett rajta a 20. század elején. A modernizált változat még nagyobb lehetőségeket adott a hangszer számára. Allaga Géza (1841-1913) zeneszerző megalapította a cimbalom iskoláját és irodalmát, ezzel új korszakot teremtve a hangszer klasszikus zenei pályafutásában. A századfordulón Magyarország valamennyi kis- és nagy városában volt lehetőség cimbalmot tanulni. A Nemzeti Zenedében 1880-ban, a Királyi Zeneakadémián Budapesten 1997-ben nyitottak a magyar nemzeti hangszernek vélt cimbalomnak. Valójában ez a nagyméretű pedálos cimbalomfajta magyarnak tekinthető, mivel a többi országban fennmaradt cimbalom típusok közül ez az első és egyetlen olyan típus, mely valóban felveheti a versenyt bármelyik más elismert koncertező hangszerrel.

A 20. században Stravinsky, Debussy, Kodály, Bartók és még nagyon sok zeneszerző járult műveivel a cimbalom népszerűvé válásához. Azonban nem szabad elfelejtenünk hangszerünk eredetét, mert a jelenleg szerte a világban használatos testvértípusainak kultúrájával együtt képes arra, hogy kiemelkedve a perifériából egyenértékű hangszerként tekintsék világszerte a többi már nemzetközivé vált hangszercsaládokkal. Ennek megvalósítása és a hangszer népszerűsítése érdekében alakult meg 1991-ben Pécsen, Magyarországon a Cimbalom Világszövetség, mely négy földrész cimbalomkultúráját koordinálja. Ezzel újabb perspektíva tárult az ősi tradícióját megőrző, de használatában megújult cimbalom számára.

2010-10-04