Ayhan Gökhan és versei.

A Gül baba utcában is csak egyszer, évekkel ezelőtt, nincs Koránom, anyám és vízipipám, csak néhány török tárgyú könyvem, egy vékony, zöld fedelű szótáram, Atatürk életrajza. a török nagykövetségen az intésre is ülve maradtam, kettős idegen. sajnos nem értelek benneteket. Itt huszonkét éve ebben az országban, kényszerű emigráció, nyakamba akasztott sors, a tenger nélkül hullámzó ország közepén, anyahalál és csalódások közé szorult középmagas, fiatal férfi, a tél végi metropolisz ijesztő lámpafényében táguló arccal, nehézkes folyója felett az árnyék obeliszkjével, a Duna vize nem a tenger, bor, vodka, semmi sós, kevés édes íz, a lány csókja, a hírek, meg mint egy légitámadás, a gyengeségemig lerombol. Török beszélsz törökül?—kérdezhetné a lány, hiába ebben a városban én csak magyarul beszélek, a szakállam hosszú, fekete a hajam, a márvány tengert meg csak elképzelem, soha nem jártam ott, ahol születhettem volna, nem ittam rakit, nem dohányoztam kávéházakban isztambuli férfiakkal, török nőkkel soha nem beszélgettem, a név térképén egy ország van ékezetekkel előttem. Két szerelmes friss vaj, padlizsánkrém, fetasajt, ételnevek, a reggeli, szemed a takaró mögül, semmi figyelmetlen, nem szeretkeztünk még, a meghitt nyelv körbetapogat mint a köveket a tintahalak, vettem új függönyt, a kedvedért, a fát két hónap után ma kidobtam, ülhetnénk a török dervisek között, a lemenő nap és a testünk illatától elcsodálkozva, a Boszporusz ázsiai felén, két szerelmes.