I. Miklós külpolitikája

N. Sz. Kinjapina, jelen tanulmány szerzője, kiváló orosz történész, a neve nem ismeretlen az Oroszország története iránt érdeklődők előtt. Kutatási területe a XIX. századi orosz külpolitika, számos monográfiában és tanulmányban publikálta eredményeit, valamint több, a korszak diplomáciai iratait tartalmazó forráskiadvány megjelentetésében közreműködött.

Ebben a munkájában I. Miklós uralkodása idején (1825–1855) az orosz külpolitikában követett elveket, megvalósításuk eredményeit/eredménytelenségeit veszi számba. Két fontos problémakört emel ki, az európai ügyek és a keleti kérdés kezelését vizsgálja meg az 1825 és 1855 közötti időszakban. Témaválasztásának aktualitását azzal indokolja, hogy bár az utóbbi időben szép számmal jelentek meg művek az uralkodóról, de azok egyike sem nyújt átfogó képet a külpolitikájáról. A szerzőket elsősorban Miklós személyiségének fejlődése és belpolitikája érdekli, a külpolitikai tevékenységét vázlatosan mutatják be, holott ismeretes, hogy I. Miklós a fivéréhez, I. Sándorhoz hasonlóan, merész diplomata volt.

A szerző azt is hangsúlyozza, hogy a két uralkodó jelentősen különbözött, I. Miklós határozottabb volt, az orosz tradicionalizmus híve, nem örvendett nagy népszerűségnek, az értelmiség és a tisztek nem szerették. A hezitáló I. Sándor européer uralkodó volt, akiért liberális nézetei miatt rajongott a művelt értelmiség. Ezek a jellembeli és nézetbeli különbségek abban is megmutatkoztak, ahogyan az orosz bel- és külpolitikában felmerülő problémákat megoldották. I. Sándor tisztelte a külföldieket és nemigen kedvelte az oroszokat, I. Miklós viszont mindenért lelkesedett, ami orosz volt. I. Sándor uralkodásának időszakában az európai ügyek sajátos figyelmet követeltek meg, a felmerülő problémák és a megoldásra váró feladatok elvégzéséhez európai gondolkodású és műveltségű személyek kellettek, ami a cár diplomáciai testületének összetételében is tükröződött. I. Miklós elsősorban Oroszország nemzeti érdekeinek védelmét tartotta szem előtt, bár Nyugat-Európa ügyeinek rendezésétől sem zárkózott el. Viszont az abszolút monarchia híveként elvetette az alkotmányt, és ellenségesen viseltetett a liberális eszmékkel szemben, a Bécsi Kongresszus által megalkotott európai rend megőrzését fő feladatának tartotta.

Kinjapina I. Miklós érdemeként említi meg azt, hogy az orosz uralkodók közül elsőként értette meg Oroszország eurázsiai helyét, és igyekezett kihasználni az abból fakadó előnyöket, az ázsiai államokkal a jó kapcsolat kiépítésére törekedett. Az uralkodása első éveiben ösztönözte az orosz gazdaság fejlesztését, hogy lazítsa országa Európától való függését; belátta, hogy a jobbágyfelszabadítás szükséges az orosz állam fejlődése és stabilitása szempontjából, amit a jobbágykérdésben uralkodása folyamán felállított 9 titkos bizottság is igazol. A XIX. század 20-as, 30-as éveiben a birodalom peremterületeit próbálta bevonni Oroszország vérkeringésébe, ebből a szempontból a Kaukázust érintő intézkedései voltak jelentősek. A szerző azt hangsúlyozza, hogy I. Miklós a stabilizáció híve volt, ezért nem törekedett az Orosz Birodalom területeinek öncélú bővítésére. Az orosz kormányzat a belső problémák megoldása mellett a nemzetközi helyzetben bekövetkezett változásoknak is igyekezett megfelelni.

A 20-as és 30-as években a keleti kérdésben, valamint az európai ügyekben jelentős változások következtek be, bonyolultabb viszonyok alakultak ki. A keleti kérdés problémaegyütteséből a Balkán és a tengerszorosok sorsa az orosz külpolitikában központi helyet foglalt el. A gyengülő Oszmán Birodalom saját erejével nem tudta megtartani a különböző vallású, gazdasági és kulturális fejlettségű népeket, a nemzeti és szeparatista mozgalmak szétzilálták a birodalmat. Az 1821-ben kibontakozó görög függetlenségi mozgalom egész Európa figyelmét lekötötte, a nagyhatalmaknak, köztük Oroszországnak a helyzet stabilizálására irányuló törekvései, diplomáciai erőfeszítései kudarccal végződtek, és a 20-as évek közepére egy soron következő orosz-török háború valószínűsége egyre nyilvánvalóbbnak tűnt. I. Sándor 1825 őszén elfogadta az angoloknak egy bilaterális szerződés megkötésére irányuló javaslatát. Nesselrode, az orosz külügyminiszter is szorgalmazta ezt a szövetséget, mert attól a küszöbön álló orosz-török háború idejére Anglia részéről semlegességet remélt. I. Sándor váratlan halála azonban széttörte a formálódó tervet, az új uralkodó, I. Miklós pedig a rá jellemző határozottsággal hozzákezdett a Porta elleni háború megvalósításához.

Kinjapina megjegyzi, hogy I. Miklóst nem ismerték Európában, „zöldfülűnek” számított az orosz külpolitikában, de hamarosan bebizonyította tehetségét. 1826 februárjában, az uralkodó trónra lépése alkalmából Pétervárott tartózkodó angol követtel, Wellingtonnal folytatott tárgyalásokat a keleti kérdésről. A cár elutasította az angolok azon javaslatát, hogy az orosz-török viszony rendezésében közvetítő szerepet játszanak, viszont a görög kérdésben kész volt velük együttműködni. Ennek szellemében született meg a pétervári jegyzőkönyv (1826. április 4.). A szerző szerint ez a megállapodás – amelynek harmadik pontja az angolokkal együttműködve, de Oroszország számára egyedül is lehetővé tette a görög ügyben a törökök elleni fellépést – I. Miklós első külpolitikai sikere volt. A jegyzőkönyv a későbbiekben is hatással volt a keleti kérdésben követett elképzeléseire, hiszen a Török Birodalmat érintő tervei megvalósításában mindvégig fontosnak tartotta az együttműködést az angolokkal. A görög ügy megoldásának újabb állomása a londoni konvenció aláírása volt 1827. július 6-án, amely a pétervári jegyzőkönyvben foglaltakat erősítette meg. Oroszország növekvő aktivitása a keleti kérdésben Anglia és Franciaország együttműködését hozta. Ez a megállapodás is az orosz diplomácia jelentős sikerének számított, hiszen egyik nagyhatalom sem léphetett fel Oroszország ellen egy orosz-török háború esetén.

Az orosz diplomáciai sikersorozat része volt a törökökkel 1826. október 7-én megkötött akkermani konvenció is. Kinjapina úgy értékeli, hogy a navarinói ütközet (1827. október 20.) a keleti kérdésben az orosz pozíció további erősödését eredményezte, de a legnagyobb eredményt az orosz-perzsa háború befejezése után (turkmancsaji béke, 1828. február) söpörhették be az 1828–1829-es orosz–török háborút lezáró drinápolyi békével (1829. szeptember 14.). Kinjapina leszögezi, hogy I. Miklós reálisan értékelte a nemzetközi helyzetet az orosz-török háború idején, nem gondolt a Török Birodalom felosztására, és nem óhajtotta a tengerszorosokat elfoglalni, megér­tette, hogy az Nyugat-Európával nézeteltérésre és összeütközésre vezetne, esetleg koalíció jönne ellene létre, amelyre egyébként Ausztria a londoni kon­ven­ció aláírása óta igencsak vágyott. Drinápoly után Oroszország arra töre­kedett, hogy megőrizze a békét Törökországgal, ezért sem volt aktív a szultán ellen lázadó keresztények támogatásában.

A szerző szerint I. Miklósnak a Portához fűződő viszonya így ellentmondásosan alakult, az uralkodó bár a Török Birodalom fennmaradása mellett állt ki, azonban nem bízva annak stabilitásában, mindent megtett azért, hogy „természetes széthullásakor” a felosztásához szövetséges(ek)re leljen. A kormányzati politika ezen elve nem volt új, azt I. Sándor uralkodása idején, 1802-ben körvonalazta a keleti kérdéssel foglalkozó Speciális Bizottság. I. Miklós tulajdonképpen ebben az értelemben I. Sándor keleti kérdésben követett politikáját folytatta, Törökországgal a békés megegyezés híve maradt. A drinápolyi béke Oroszország sikeres külpolitikáját konstatálta, az erősödő orosz befolyást Törökországban, a Balkánon és a Kaukázusban. Az Orosz Birodalom növelhette fekete-tengeri kereskedelmét, valamint a balkáni és a kaukázusi népekkel gazdasági-kulturális kapcsolatait. A szerző a béke érdemét emellett abban látja, hogy az lezárta a kaukázusi népek Oroszországhoz csatolásának hosszú folyamatát is.

Tanulmány folytatása az eredeti oldalon

Bodnár Erzsébet Klió 2003/2.