Tanulmány a török politika új mesterfogásairól – von der Leyen zavarkeltő „török nyelvbotlása”

            Az egyre nagyobb hazai és nemzetközi tekintélynek örvendő német hetilapban, a Der Freitag hasábjain a napokban jelent meg Dr. Günter Seufert írása Törökország mind nagyobb hatású világpolitikai tevékenységéről, A szerző, aki számos tudományág művelője, némely egyetemek előadója, főként a Közel-Kelet, ezen belül Törökország ismerője, azt a kérdést boncolgatja, vajon az iráni háborúban Törökország lesz-e végül a „geopolitikai győztesek egyike”.

            Gondolatmenetének felütéseként megállapítja, hogy az iráni háborúban Erdoğan török államfő éppen most bizonyítja be „rugalmasságtól áthatott politikai ügyességét”. Például rögtön fel is ajánlkozik, amikor az Öböl államai – az Egyesült Államokon túlmutatóan – új biztonságpolitikai partnereket keresnek a térségben. Ha hinni lehet ugyanis török politikusoknak, elsősorban Recep Tayyip Erdoğannak, akkor ők bármilyen áron el akarták kerülni Izrael és az USA háborúját Irán ellen. Ankara már 2025 júniusában a támadások azonnali leállítását sürgette, amikor ez a két állam tizenkét napon át bombázta az Iszlám Köztársaságot. A mostani háború előtt pedig gazdag tapasztalatok és szakmai tudás birtokában Hakan Fidan külügyminiszter, volt „kémfőnök” igyekezett arról meggyőzni Washingtont, hogy a fegyveres összecsapás inkább kárt okozna, mint hasznot hozna a támadóknak.

            Éppen ez következett be, és Törökország ebből még profitálhatna is a végén, ha pillanatnyilag ő is az egyszerre több szempontból is károsultak közé tartozik. Minthogy az országnak nincsenek jelentősebb fosszilis energiaforrásai, meg kell birkóznia az állandóan emelkedő olaj- és gázárral, az amúgy is harmincszázalékos vágtató infláció további növekedésével. Törökország szempontjából különben is több baljós előjel sejlett fel a háborús láthatáron. A NATO megbízásából a török légteret védelmezni hivatott amerikai légvédelem el is fogott az ország déli térsége felé tartó három iráni rakétát, amelyek így Antalyától, az idegenforgalom egyik leglátogatottabb központjától nem túl nagy távolságra csapódhattak volna be.

            Törökországot azonban leginkább a szomszédos Irán bizonytalan jövője tölti el aggodalommal. „Ankara ugyanis könnyelműen soha nem ringatta magát illúziókba egy esetleges teheráni ellenőrzött rendszerváltás felől, mint amiről Tel-Aviv és Washington ábrándozott, de amit romantikus vágyálmaikban éppúgy megvalósulni képzeltek a háború elején naiv brüsszeli és berlini politikusok” – olvasható Seufert tanulmányának egyik kulcsmondatában.

Törökország számára már eddig is elegendő tanulsággal szolgált, ahogy a szeme előtt zajlott le két szomszédos állam, Irak és Szíriai döntően nyugati beavatkozásokkal előidézett összeomlása. A következmények jól ismertek: fosztogató hadurak, vallási szélsőségek, menekültek áradata és etnikai viszályok. És mit jelenthet mindez Irán számára, ahol a perzsák a lakosságnak csak 60 százalékát alkotják?

            „Ha ilyen körülmények között az iráni rendszer teljesen összedőlne, Ankara számára joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor vajon mi tarthatja össze az ország kisebbségeit, a nyugati kurdokat, az északi azerieket és a déli beludzsokat.” Ankarát aggasztja, hogy minél gyengébb a központi iráni hatalom, annál inkább felbátorodnak a kurdok. A 2022-ben kirobbant tiltakozó megmozdulások óta Iráni-Kurdisztánban Teherán fokozta a politikai és kulturális elnyomást. Ez a régió volt az utóbbi években a tiltakozások egyik központja, és Iráni-Beludzsisztánnal együtt itt jegyezték fel az összecsapások legtöbb áldozatát. 2026 februárjában hat iráni kurd párt – a PKK helyi fiókszervezetétől, a Szabad Élet Pártjától (PJAK) egészen a szociáldemokrata irányultságú Komaláig terjedően – megállapodott a szorosabb együttműködésben, s már-már azon a ponton voltak, hogy fegyveres osztagaikat önként amerikai parancsnokságnak rendelik alá. Trump akkor leintette őket.

            Jelenleg még elenyésző az Iránból menekülők száma. Ha azonban az ország polgárháborús válságba süllyedne, ez a kép gyorsan megváltozna. Bizonyos, hogy Törökország nem térne vissza a nyitott határok politikájához, amilyet a szíriai polgárháború kitörésekor, 2011-ben alkalmazott. Már évekkel ezelőtt betonfalat húztak fel az Iránnal 560 kilométeres közös határ 380 kilométernyi szakaszán. Szinte az egész demarkációs vonal mentén lövészárok húzódik. Ennek részeként korszerű technikával felszerelt őrtornyok százai szolgálnak arra, hogy gátat szabjanak illegális menekülők áradatának. A török külügyminisztérium nem nyilvános tájékoztatóján már január végén beszámoltak arról, hogy ütközőövezet létesítését tervezik iráni területen. De egyáltalán képesek lennének arra, hogy török ajkú azerieknek is útját állják és visszafordítsák őket? Hiszen mindig arról beszélnek, hogy törökök és azeriek egy és ugyanazon népnek két részét alkotják, s akiknek csupán a sors és a történelem szeszélye jelölt ki különböző helyet más-más államokban.

            A berlini baloldali hetilap politikai elemzője és Törökország-szakértője úgy véli, hogy Erdoǧan éppen az iráni háború közepette mutatta meg ismét, hogy milyen tökéletesen ura politikai mesterségének. Ali Hámenei, az ország legfőbb vallási vezetője és Teherán leghatalmasabb embere halála alkalmából kifejezte részvétét az iráni népnek, s ezzel szívéből szólott saját népének is. Egyúttal azonban elkerülte Donald Trump és politikája bármiféle bírálatát. Ankarából nem lehetett hallani olyan bírálatot, mint milyent Frank-Walter Steinmeier német szövetségi elnök engedett mag magának, vagyis hogy a hadjárattal megsértették a nemzetközi jogot. Ez azonban nem változtat azon, hogy Törökország politikai vezetése és a közvélemény egyaránt Izraelt kárhoztatja leginkább az agresszióért. A török médiumok – akár kormányközeliek, akár ellenzékiek – egyaránt helyeslően számoltak be az USA 18 hírszerző szolgálata munkáját összehangoló amerikai nemzeti terrorelhárító központ, az NTCT igazgatójának nagy feltűnést keltő állásfoglalásáról. Joe Kent ugyanis, akit egyébiránt Trump emelt hivatali posztjára, számos magas szintű washingtoni megnyilatkozással ellentétben kijelentette: semmiyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy Irán meg akarta volna támadni az Egyesült Államokat. Sőt Kent arra is utalt, hogy Trump az izraeli miniszterelnök, Netanjau ösztönzésére indult háborúba. Török újságok kedvtelve, széltében-hosszában idézték Chris Van Hollen demokrata szenátort. Ő amondó, hogy Netanyahu évtizedekig várt egy olyan amerikai elnökre, aki vele együtt megtámadná Iránt. Donald Trump személyében aztán meg is találta azt, aki „elég ostoba volt, hogy ezt megtegye.”

            Minél jobban támadja Erdoǧan kormánya Izraelt és Netanyahut, követőinek tábora annál kevésbé kérdezi, hogy a török kritikától miért mentesül Donald Trump. Dr. Günter Seufert azonban ennek is megadja egyértelmű magyarázatát: „Noha Ankara nyíltan nem is bírálja az USA-t, a kulisszák mögött világossá vált, hogy a bizalom már a múlté. Az Öböl menti államok által elszenvedett hatalmas károk mintegy jelképesen is mutatják, hogy az USA-tól remélt védelem törékenynek bizonyult.” Ebből aztán Ankara levon legalább három következtetést: Fontossági sorrendben a legelső a saját rakétavédelem megszilárdítása. El kell gondolkodni továbbá esetleges nukleáris felfegyverkezésről. Végül szükség van alkalmas és megfelelő térségbeli biztonsági partnerekre. 2025 szeptemberében Szaúd-Arábia kölcsönös védelmi megállapodást kötött az atomhatalom Pakisztánnal. Miért ne lehetne ebben részt venni, emellett pedig erősen kibővíteni az Öböl menti államokkal a katonai és fegyverzeti együttműködést?

            A háború végén – bármely formát öltsön is ez – az Egyesült Államoknak valószínűleg osztoznia kell Izraellel közel- és közép-keleti uralmában. Bármilyen győzedelmesnek tűnik is fel ez, a régió országainak szemében kevéssé lesz bizalomra méltó. De akkor még maradt Törökország! Vagyis rá lehet számítani. Legalábbis az Öbölben és a tengerentúl.

            E sorok írója hamarjában nem tudja felidézni, hogy – még ha csak egy nem túl nagy példányszámú hetilapban – a Török Köztársaság nemzetközi tevékenységéről az utóbbi időben mikor állítottak ki ilyen jó bizonyítványt. Mégis értékes ez egy elismert német külpolitikai elemző és Törökország-szakértő tollából. Az ő hazájában ugyanis a média túlnyomórészt a törökországi demokrácia és a sajtószabadság hiányosságait állítja reflektorfénybe, ám a NATO-tag és EU-tagjelölt ország kormányának kifejezett dicsérete olyan ritka, mint a fehér holló.

            Nos, ebben a fent idézett különösen ritka helyzetben volt hallható az európai politika egyik legmagasabb szintjén egy olyan zavarkeltő kijelentés, amely sértette némely hírmagyarázó fülét, mert olybá tűnhetett, mintha Ankarának figyelmeztetésül is szánták volna: „Azért már el ne bízzátok magatokat!” A több oldalról is kifogásolt és megbírálta mondat a Die Zeit című hamburgi hetilap megalapításának nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés helyszínen Ursula von der Leyen köszöntőjében szó szerint így hangzott el: „Sikerrel kell véghez vinnünk az európai földrész építését, mégpedig úgy, hogy a kontinens ne kerülhessen orosz, török vagy kínai befolyás alá” – célzott az Európai Bizottság elnöke az EU bővítésére. Majd így folytatta: „Szélesebb összefüggésekben és még inkább geopolitikai szempontok szerint kell gondolkodnunk.” Hozzátette, hogy már lejárt annak a korábbi európai modellnek az ideje, amelyet Oroszországból származó olcsó energiára, alacsony költségű kínai munkaerőre és az Egyesült Államok szavatolta biztonsági garanciákra alapoztak. Teljesen át kell hangolnunk magunkat, függetlenebbé kell válnunk.

            Politikai elemzők és megfigyelők úgy látják, hogy Törökország kellő diplomáciai méltósággal és mértéktartással reagált von der Leyen szavaira. A Török Rádió és Televízió (TRT) világszolgálatának jelentése szerint az Angliában éppen az Oxfordi Egyetemre ellátogató Hakan Fidan külügyminiszter szerencsétlennek nevezte ugyan von der Leyen megszólalását, hozzátéve azonban: „Megfelelő kapcsolatban vagyunk, ezért úgy gondolom, az ügyet korrekt módon rendeztük.”

            A sokak szerint félreértelmezhető mondat tisztázásra késztette az Európai Bizottságot. Szóvivője kijelentette, hogy Törökország vitán felül fontos partnere az EU-nak gazdasági és politikai értelemben egyaránt. Említése geopolitikai súlyát volt hivatva hangsúlyozni, és semmiféleképpen valamiféle közvetlen összehasonlítást. A NATO-tag és EU-tagjelölt ország változatlanul kulcsfontosságú tárgyaló felünk – hangsúlyozta a szóvivő.

            E szinte bocsánatkérésnek tetsző, de mindenképpen erős visszakozással felérő állásfoglalás ellenére Erdoğan legfőbb hazai politikai szövetségese, Devlet Bahçeli, a Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP) elnöke közel sem tanúsított külügyminiszteréhez hasonló önfegyelmet. A szélsőjobboldali politikus, aki legutóbb kétségtelenül érdemeket szerzett a PKK önfeladását célzó és a jelekből ítélve már eredményesnek mutatkozó kezdeményezésével, parlamenti pártcsoportjának ülésén válaszolt Ursula von der Leyennek. „Európa vakságban szenved – mondotta –, mert úgy fest, hogy nem látja: Törökország nélkül nincs Európa.” De a gyakran magvas kiszólásairól, még inkább szélsőséges és túlzó kijelentéseiről ismert politikus ennél jóval tovább is ment: „Törökországnak Európa nélkül is megvan a maga történelme, állama, emlékezete, földrajza, központja és igazsága.”

            Az Európai Parlament Törökország-jelentéstevője, Nacho Sanchez Amor is teljes mértékben elhibázottnak minősítette von der Leyen idézett megszólalását. Ez ugyanis szerinte mindenképpen összeegyeztethetetlen azokkal a jelenleg egyre sokasodó felhívásokkal, amelyek sürgetik a biztonsági és védelmi együttműködés elmélyítését az Európai Unióban.

Ezzel azonban még nem ért véget az Európai Bizottság elnök asszonyát ért bírálatok sorozata. A Brüsszelben megjelenő tekintélyes amerikai napilap, a Politico idézte Charles Michelnek, az Európai Tanács volt soros elnökének nyilatkozatát. Ebben a belga politikus – mint a lap írja – régi német “ellenlábasával “ szemben megállapítja: “Törökország alapvető NATO- szövetséges, kulcsfontosságú partner a migráció területén és energia-ellátási folyosó, kiemelkedő védelmi tényező az európai szárnyon és komoly regionális hatalom”. Európa nem erősödik azáltal, ha kettős mércét alkalmaznak vagy leegyszerűsítik a realitásokat.

            Az újság ebben a “meglegyintésben” egy korábbi  feszültség és viszály felelevenítését véli kimutatni. Az történt ugyanis, hogy amikor ketten együtt jártak látogatóban Recep Tayyip Erdoǧan török államfőnél 2021-ben, Michel a vendéglátó mellett foglalván helyet, von der Leyen asszonynak egy kevésbé megtisztelő ponton, egy valamivel hátrább lévő kereveten “jelölte ki a helyét.” Utóbbi akkor “tisztében és női mivoltában “egyaránt sértve érezte magát.

A feszültség a jelekből ítélve megmaradt, amit mutat Michelnek egy legutóbbi lapinterjúja, amelyben autoritárius stílusúnak nevezte von der Leyent.  

Flesch István – Türkinfo