Fellegektől a kőszentélyig: Avagy egy hónap a Sakarya Egyetemen

Eljutok végül Törökországba?

Hetek óta ezen pörgött az agyam. Ugyan leadtam a jelentkezésemet a nyári egyetemre, de korábban még nem volt alkalmam megtapasztalni a török ügyintézés csodáit. Egy kissé stresszeltem, egészen addig, amíg alig több mint egy héttel a kiutazásom kitűzött dátuma előtt kézhez nem kaptam az isztambuli repjegyemet.

Ebben a stresszes időszakban még ennél is jobban foglalkoztatott egy kérdés: Trabzon, Ankara, Gaziantep, Bursa vagy esetleg Isztambul fog fogadni engem? Fejben már annyiszor bejártam a városokat és kamatoztattam nem létező aktív nyelvtudásomat, hogy úgy éreztem, nem is külföldre, hanem haza megyek. Roppant izgalmas gondolat volt, hogy ösztöndíjjal utazhatok Törökország valamelyik gyönyörű nagyvárosába. A valóságban otthon az érettségire készülődtem.

Június közepén felvillant a telefonom, és két szót hozott hírül magával, két egészen érdekes szót: ’SAKARYA ÜNİVERSİTESİ’. 

Mégis mit fogok csinálni egy kisvárosban, amelyről sohasem hallottam, és amit még a Google maps sem varázsol a valóságosnál sokkal izgalmasabbá, mint ahogy az szokásához illik?

A kezdeti bizonytalanság után viszonylag hamar megbékéltem Sakaryával, mivel mégiscsak olyan város, amit még nem láttam, és amit valószínűleg meg sem látogattam volna, ha nem oda osztanak be. Ezenkívül az emberen magán múlik, hogy mit hoz ki egy helyből; a kulturális főváros is lehet unalmas, ha valaki megmukkanni se, felfedezni se mer.

Lezajlott az érettségi, eljött július 6-a, és a Yunus Emre Intézet diákjai összegyűltek a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. Közös járattal indultunk Isztambulba, ahonnan később szétszóródtunk az ország minden sarkába. Csakhogy eznelőtt még várt rám egy megmérettetés a repülőgépen.

Fellegközi bonyodalom

A nyelvtudásomról, ezen a ponton érdemes volt tudni, hogy ugyan elméletben magabiztos voltam, de a szókincsem és beszédkészségem egy csecsemőével (sem) volt egyenlő. Más szóval kimerítő küzdelem volt másfél órán át szóval tartani a mellettem ülő, újdonsült török barátomat, aki lelkesen válaszolta meg minden kérdésemet, de nem számíthatott semminemű reakcióra a komoly tekintetű bólogatáson és a pár elvétett tamam-on kívül. Talán itt rajzolódott ki legjobban a kultúráink közötti kedvenc különbségem: az értetlenségemre ő türelemmel, izgalommal és segítőkészen válaszolt; nem fordult el tőlem, hanem próbálta tartani a beszélgetést, és még új dolgokat is tanított.

Személyes tapasztalataim szerint mikor valaki nyelvet tanul, többek között a szókincse és az a közeg, amelyben a nyelvet tanulta, kialakítják a sajátos „személyiségét” azon a bizonyos nyelven. A repülős interakcióm visszarántott a földre, és egyértelműen kirajzolta a „törökszemélyiségemet”. Úgy éreztem, mintha dobozba lennék zárva, amelyből egy beszélgetésen belül képtelen lennék kitörni, mintha egy szűk vonal szabná meg, hogy miről és miről nem beszélhetek. A kitörés gondolatától motivált lettem.

Részben ez a motiváció volt az, amelynek köszönhetően az elkövetkezendő négy hétben folyamatosan elhagytam a komfortzónámat, megszólítottam az utca emberét, és olyan egyszerű, néhol már pofátlan kérdésekkel rohamoztam meg őket, amelyeket kisgyerekektől is ritkán hallottam eddig. Nem azért, mert nem tiszteltem őket, hanem mert ebben merült ki a kommunikációm. Visszatekintve kifejezetten szórakoztató és kikapcsoló volt ezen a szinten működni.

A 25 napnak, amelyet Törökországban töltöttem, minden egyes 24 órája újabb kaland volt, megtöltve fontos pillanatokkal, emlékekkel és eseményekkel, és éppen ezért nem tudok részletekbe menően mesélni mindről. Ugyanakkor szeretnék kitérni pár igazán izgalmas pillanatra, melyek fordulópontot jelentettek az utazásomban.

Földhözragadtan

Isztambuli landolásunk után, jó pár órányi várakozást követően a 16 fős, a világ minden szegletéből, 14 különböző országból érkező osztályunk buszra ült, és útnak indult Sakarya felé. A 25 napból 21-et töltöttem a Sakarya Egyetemen, amely állítólag az ország legnagyobb kampuszával rendelkező egyetemei közé tartozik, és év közben több tízezer diák látogatja minden nap.

Már az első pillanattól egészen elképesztő volt megtapasztalni, hogy 20 perc séta alatt sem lehetett megkerülni az egyetemet. Röplabda-, tenisz- és focipályák sokasága, égig nyújtózkodó kollégiumi és oktatási épületek, 24 órában nyitva tartó könyvtár és kisbolt, saját buszmegálló (egyetemi busszal és iránytaxival!), bank, gyorsétterem, kifőzde, pékség, ajándékbolt és videojáték-szoba, biliárdszalon, fodrászat, elképesztően gyönyörű kilátás a Sapanca-tóra és még egy mecset is hozzátartozott az infrastruktúrához. Magyar fejjel elképzelhetetlen közegben kezdtem meg a tanulmányaimat.

A tanteremben olyan figyelmet, törődést és ezzel együtt olyan eszköztárat kaptunk tanárainktól, amelyre később alapozhattuk a mindennapjainkat. Egyesek (beleértve magamat is) először makogva próbálkoztak, míg mások nyelvéről olyan könnyedséggel pergett a szó, bevallásuk szerint a török sorozatoknak köszönhetően, hogy unalmukban sokszor átaludták a fél napot.

Órákon kívül, esténként, hosszas beszélgetések, kávézások és szotyizások alatt ismertük meg egymást, párbeszédbe elegyedett Észak- és Dél-Amerika, Délkelet Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika, a Balkán és Európa. Kollégiumi szobák és folyosók, elhagyatott padok voltak a mi kulturális olvasztótégelyeink.

Zömében így teltek el az első hét napjai. Egészen péntekig.

Allah szőnyegén

Július 11-én pénteken lehetőségem nyílt megtapasztalni a déli imádságot. A közös ebédet követően többedmagammal elzarándokoltam a kampusz egyik legmagasabb pontján tornyosodó két minaretes mecset udvarába. Egy tanzániai barátom megmutatta az ima előtti mosdás (abdest) menetét, és elmagyarázta, hogy miből áll maga az ima (namaz). Ez idő alatt gyűltek és gyűltek a diákok, professzorok és gyermekeik a mecset belsejében, megtöltve az épület hasát a kupola alatt. A török nyelvű prédikáció (vaaz) befejeztével kezdetét vette az arab nyelvű ima (farz). Visszatérő motívum, de ismét kisgyermeknek éreztem magam Allah szőnyegén, aki csupán abból ért és az alapján tanul, amit lát. Érdekes felismerés volt, hogy kortól és rangtól függetlenül, mindenki egyenlőként indult meg az első sorokba, az imám felé, mikor a prédikáció a végéhez ért. Az emberek együtt, nagy családként imádkoztak. Végtelenül pozitív benyomással kezdtem neki annak a délutánnak.

Az óráinkon kívül rengeteget utaztunk a környéken, falvakat, erdőket, városokat látogattunk meg, illetve bolyongtunk Sakarya város Adapazarı negyedében. Itt gyakorlatba fordult az elmélet, és megtörtént az igazi, robbanásszerű fejlődés.

A Sakaryában töltött második hetünk végén, 19-én történt, hogy egy magyar barátommal eltévedtünk a városban, és egy egészen elrejtett kincset fedeztünk fel. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, mikor számomra is látványossá vált, hogy ilyen rövid idő alatt mennyit fejlődtünk Törökországban.

Kőszentélyben

Egy kis utcába befordulva egy tengernyi odaragasztott kő által borított domboldalra bukkantunk. A kavicsok minden létező színben pompáztak, rajzokat és szövegeket formáltak, lépcsőt, utat és kapukat építettek. Mindennek a tetején állt egy idős férfi, aki slaggal locsolgatta őket és pásztázta az utcát. Leszólított minket és elmesélte, hogy 30 évig imámként dolgozott egy általa Arabistannak nevezett országban (Szaúd-Arábia), ahonnan az utolsó húsz évében megállás nélkül hordta haza a tengeri köveket és szikladarabokat. Mára körülbelül 350.000-et sikerült összegyűjtenie, amiből szentélyt állított Allah és Mohamed tiszteletére. Körbejártuk a domboldalt, láttunk Korán-idézeteket, Törökország-térképet, még a házát is megtaláltuk, szintén kövekkel díszítve, míg végül egy kiemelkedő idézet előtt álltunk meg, amely így szólt:

„Mindig szagold meg a rózsát, mert Ő, Mohamed, Allah nyugosztalja, rózsaként illatozott.”

Megdöbbentő szusszanás volt ez a kis kőoázis a nyüzsgő kisváros atmoszférájában.

Szcénaváltás

A Sakarya városában töltött 21 napunkat követően még négy napra elutaztunk Isztambulba, ahol találkozhattunk a programon részt vevő összes diákkal, tanárral és segítővel. Körülbelül 1000 ember gyűlt össze a Yeditepe Egyetemen, de még ennek ellenére is kihaltnak érződött az óriási kampusz.

Július 28. és 31. között, amíg a történelmi fővárost jártuk körbe, úgy éreztem, kétség sem fér hozzá, hogy megérte eljönnöm.

A barátaimmal, akik kevesebb mint egy hónapja még vadidegenek voltak, felfedezhettem Törökország egyik legizgalmasabb városát, nem beszélve Isztambulról, és hetekig, diákpénztáron (ingyen) azzal foglalkozhattam, amit szeretek, a tökéletes közegben. Minderre egy olyan szeretetteljes és figyelmes közegben volt lehetőségem, amiért őszintén hálás vagyok. Utólag belátom, a legjobb eshetőség volt, hogy Sakaryába kerültem.

Legelső, repülőgépes megmérettetésemtől, odáig juthattam, hogy megérthessek egy egyszerűbb tárlatvezetést; a kérdéseimmel utánajárhassak annak, ami igazán érdekel; és elbeszélgethessek több millió új emberrel, akikkel eddig nem lettem volna képes kapcsolódni.

Utam során két fontos leckét tettem magamévá:

1. Bárkivel lehet beszélni, bármilyen kultúrából is jöjjön, bármennyire is különbözzön tőlünk, csupán meg kell szólítanunk őt.
2. A török életfelfogás, munkakultúra, és viszonyulásuk az emberekhez szép és egészséges dolog (mértékkel), amelyből itthon mi is meríthetnénk.

Werner Tamás