Zubovits Fedor huszár kapitány története,5. rész – Jegyzékek, mellékletek – Szathmáry István

 Szathmáry István úr felkért, hogy szakdolgozatához kiegészítő adatként készítsem el a mellékelt aláírásminta elemzését. A rendelkezésemre álló fénymásolatok, és adatok alapján ezt megtettem.

Személyi adatok: Az író 1846-tól 1920-ig élt A rendelkezésre álló adatok alapján jobbkezes volt. Szemüvegviselésre utaló információ nincs a birtokomban. Több lőtt, zúzott és kardvágástól származó sérülést szenvedett élete során. Ismereteim szerint egyenes ági leszármazottja nincs. Az aláírás elemzése fénymásolatok alapján történt az alábbi eredménnyel: Az aláírás kivitelezésénél nagy vitális energia figyelhető meg. Erős akarat és szigorúság társul hozzá. Magatartásában merevség és öntörvényűség látható.

Személyiségitől távol áll a simulékony-ság és alkalmazkodás. Másoktól megköveteli, hogy az általa öntörvényűen kialakított helyzetekhez alkalmazkodjanak. Esetenként ezt lelki kényszerítő eszközökkel is képes véghez vinni. Hajlamos hogy magát túlbecsülje, és másokat lebecsüljön. Önfejű, a végletek embere, csak szélsőséget, igent vagy nemet ismer. A konfliktusoktól nem fél, sőt felvállalja azokat. A feladatait jól ellátja, kötelességtudó, de nem enged beleszólást a dolgaiba. Időnként az erősszakossága, kíméletlensége miatt embertársai előtt nem népszerű, ezért nehéz, kegyetlen embernek tartották.

Aláírásában a saját személyiségének hangsúlyozásának, a büszkeségnek és önelégültségnek a jeleit viseli. Az író személy megerősödött én-értékelést mutat, megjelenik nála a hatalomvágy tudata. A hatalomvágyhoz hatalmas lelki energia és akarat társul. Személyisége kifejezetten vezetői hajlamot mutat, nehezen tűri, ha számára megszabják az utasításokat, feltehető, hogy ezeket nem is tartotta be. Gondolataiban a jövőre gondol, közvetlen környezetével sokat foglalkozik, gondoskodik annak tagjairól. Feltételezhető, hogy ugyanolyan erővel védi környezetét, mint ahogy a saját, családon kívüli hivatásának élve, töltötte életét.

Összegző vélemény: Az elvégzett elemzés során nagyon különleges, igen magas intellektusú, sokszínű egyéniség írását volt alkalmam elemezni. Az öntörvényűség és szociális gondoskodás együttes megjelenítését láttam nála. Az önbizalom, bátor kiállás — fizikai téren is — jellemzi a napi életben és tevékenysége során. A véleményét, gondolatát, cselekedeteit mindenesetben vállalja. Merész, bátor, a nehéz helyzetektől nem riad vissza, ha kell fizikai erejét is igénybe veszi a problémás helyzet megoldására.

Az elemzésre kapott írásmintákat hiánytalanul visszaszolgáltattam. Azokat csak a jelen elemzéshez használtam fel, az elemzést a törvényi előírások szerint semmilyen más célra nem használom fel. Szolnok, 2007. március 28. Örkényi Magdolna okleveles grafológus Kaptár szám:182/96 II. sz. melléklet Die Torpedo-Insel Neues Wiener Tagblatt 1887. június 25. (eredetileg németül. A német aknaelnevezéseket kiemelve meghagytuk a szövegben)

A torpedó-sziget

A folyón lefelé, Budapest irányába haladó gőzösünkről egy szigetre nyílt kilátás, amelyhez hétköznapi látvány párosult. Meglehetősen hosszan elnyúló szárazföld volt ez, partja alacsony bokrokkal benőve, mely a belseje felé haladva először homokos, gyér füves területté, majd végül száraz rétté változott. A Duna e szigetének külső formájából semmi sem utalt arra, hogy itt vulkanikus tevékenység folyna. Ennek ellenére már messziről láttunk a szárazföld különböző pontjairól feltörő füstfelhőket, a földből kis tűzcsóvákat kilövellni, és hallottunk kísérteties zajokat és kattogást, mintha tényleg földalatti erőkhöz közelednénk. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján nem lehet már az ember biztos abban, hogy nem találkozik-e a Föld burkának mozgásaival, melyek földgolyónkat rettenetes módon szabadítják meg megszámlálhatatlan mennyiségű folyékony anyagától. A világcsodák legszebb leírásai váltak egyszerűen néhány esemény hatására hiteltelenné. Ki ne ismerné a geológiai kézikönyvekből Új-Zéland pompás teraszos tengerpartjainak képét?

Az elmúlt év természeti katasztrófája teljesen megváltoztatta: teljesen eltűnt a világból és új, más képződmények emelkedtek ki a régi, elnyelt helyébe. Nos, a Duna előttünk fekvő szigetének ugyan nincsenek ilyen különlegességei, és ha a geológusoknak hinni lehet, nem is fenyegeti ezeket olyan megsemmisülés, melyeket földalatti erők okoznának. Mégis, amit itt láttunk, az első pillanatban a sziget vulkáni tevékenységének képzetét keltette. Ugyanis egymás után törtek ki a sziget talajából tűzgolyók és füstkarikák, melyeket látva az ember nem csodálkozott volna, ha hirtelen tűzokádó hegy keletkezik a sziget közepén, és a Duna egy hatalmas áradattal megemelkedne, hogy az elsötétülő légben az egész szárazföldet elnyelje, ahogyan egyébként a tenger szokott viselkedni hasonló jelenségek során.

— Mi az? — kérdeztem gőzösünk kormányosát, a háborgó szigetre mutatva.

— Ez a Zubovits-sziget — válaszolta. Ezzel kielégítően meg is magyarázta a feltűnő látványt.

Zubovits nevével elválaszthatatlanul összekapcsolódik a torpedó fogalma. Mi más is lenne a torpedó, mint egy szörnyű és mesterséges utánzata azoknak a megsemmisítő erőknek, melyek a Föld belsejének titokzatos régióiból felszállva, embereket és ember által létrehozott értékeket pusztítanak el. A természet is aláaknázza a földgolyó békeszerető lakosainak otthonait, nem mindig adva figyelmeztető jelet, mint amilyet a Vezúv, az Etna, stb… Az ember pedig úgy szolgál magának, hogy az ellesett robbanó erőket többnyire arra használja, hogy ellenségét megölje.

Már az orosz—török háború napjaiban, Sumla falai alatt vagy Plevnánál tartottak pusztító erejükből kisebb bemutatót a földi torpedók, azóta még tökéletesebbé váltak, mint minden támadó és védekező fegyver. Most az előbb említett csendes sziget lett színhelye annak a próbának, mely a fegyver hadászati jelentőségét szakemberek szeme előtt bizonyítja be.

A hadianyagok feltalálását tekintve tragikomikus körforgás figyelhető meg ebben a vasévszázadban. A páncélos hajótól kezdve, mely ellenállt az ágyúgolyónak, addig a szörnyű tűzfegyverig, amelyet azért szerkesztettek meg, hogy minden páncélos falát áttörje, a (hal)torpedótól azon eszközökig, melyeket azért találtak fel, hogy ezt a veszélyes fegyvert hatástalanná tegyék, — az a törekvés mutatkozik meg, hogy egyik fegyver a másikat megszüntesse.

Ha azt olvassuk, hogy a német tengerészet a páncélhajóit vasháló segítségével akarja biztosítani a (hal)torpedók támadásai ellen, méghozzá úgy, hogy a felmerülő torpedó a hajó oldalfalától 6 méter távolságra kifeszített óriási hálónak nekiütközzék, és károkozás nélkül felrobbanjon —, akkor e pillanatban megkérdezzük magunktól: Mit fognak még a torpedó-mérnökök kitalálni, hogy ezt az akadályt is megsemmisítsék? És valóban, éppen a legjobb úton vannak, amikor is az ilyenfajta hálók ellen két egymásra erősített torpedót bocsátanak ki, amelyek közül az egyik ugyan áldozatul esik a védőhálónak, a másik azonban, szabaddá válva a háló alá merül és a hajót elérve a „lágyékán” fúrja át a fémkolosszust. Még kevesebb esély adódik a Zubovits-féle földi torpedók esetében.

A szigeten való látogatás meggyőzte e soroknak a szemben lévő katonai állomáshelyről érkező íróját az új fegyver megdöbbentő tulajdonságairól, melyek testközeli poklot készítenek annak a seregnek is, melyet a fegyver szolgál. Egy egyszerű építésű tutajon folytattam utamat a szigetre. Nem én voltam az egyetlen utas: ragyogó uniformisú katonai társaság vágott neki velem a zöldes folyam legyőzésének. Az urak magyarul beszéltek, és tiszteletteljesen vettek körül egy aranytól csillogó gallérú tisztet, akit „excellenciádnak” szólítottak Eközben a sziget hosszabb ideje csendbe burkolózott. Már túl titokzatosan is: csak a víz csobbant halkan tutajunk szélén.

A folyam közepe tájához érve a part közelében egy vízoszlopot láttunk hirtelen kiemelkedni, amely tompa harsogással visszahullott, ereje körben hullámzásba hozta a folyamot. S ez volt az első üdvözlete a torpedó-sziget láthatatlan lakóinak — egyúttal arra is bizonyíték, hogy a torpedó a folyékony közegben is meg tudja őrizni karakterét. Partra léptünk és a bokrokon át egy ösvényen a rét felé haladtunk, ahol a kis sátortábor állt. Katonás légkör uralkodott itt: messze hangzó trombitaharsogás üdvözölte útitársaim érkezését. A sátortábor a szigeten lévő katonai hadtest fő hadiszállása volt, melynek parancsnoka, Zubovits Fedor kapitány éppen őexcellenciájának jelentett.

Ismerjük a tipikusan karcsú lovas alakot, a napégette barna arcbőrt, a merész bajuszt és a villogó sötét szemeket. Jelenleg a sziget jelenti az ő birodalmát, ahol korlátlan úr, szinte Plútó helytartójaként uralkodik. Vérvörös zászlók jelölik a terület határát, ahol a torpedóosztag működik. Minden egyes sátornak megvan a jelentősége, részben a torpedóalkatrészek elkészítése, részben azok összeszerelése és a kész torpedó őrzése a feladatuk.

Azért a dolog nem néz ki olyan rosszul: a torpedók olyanok, mint kis négyszögletű dobozok, amelyekbe éppen olyan jól szivart vagy libamájpástétomot is bele lehetne képzelni. A sátorok legénységének uniformisán a magyar honvédsereg minden neme felismerhető. A gyalogság zubbonya mellett a honvéd huszárok zsinóros mentéje, gyakorlóruhája vagy a zsandárok (katonai csendőrség) zöld felsője. Az egyetlen jele annak, hogy mindegyikőjük, a különböző uniformis ellenére, egyetlen hadtest tagja, egy tűzpiros kis karszalag, amelyet egy lángot lövellő gránát képe díszít. Ez jelzi, hogy a megszokott fegyvernemüket „szögre akasztották” és most Zubovits vezénylete alatt — Uram Isten! — egy még veszélyesebb mesterséget végeznek.

A népnyelv már elnevezte őket „honvéd-nihilistáknak”. Ezek a honvéd-nihilisták feladatukhoz mesterien értenek. Minden egyes katona a saját részét olyan kiválóan végzi, hogy joggal állíthatjuk, minden egyes ember egy taktikai egységet képez. Amikor Zubovits 11 évvel ez előtt torpedóival az első egyszerű akciót végrehajtotta, még csak egy fajtájuk volt a torpedóknak, az ú. n. elektromos megfigyelő (Beobachtungstorpedo) torpedó.

Ma már több fajtájuk is van: érintkező-,(Kontakt) taposó (Tritt) és megfigyelő, élesített (Geheftete) és rekurzív (Rekursivtorpedo) (visszafordítható?) torpedó, stb, amelyekkel különböző módon lehet rombolást véghez vinni. Egy kivétel van, az üdvözlő torpedó(Salutirtorpedo), amely a vak üdvlövésekhez hasonló, mert csak zajt csinál, anélkül, hogy kárt tenne. Az ilyen torpedókkal nemcsak egész szállásokat, hidakat, vonalakat lehet megvédeni, hanem mindenféle tárgyakat is megközelíthetetlenné lehet tenni. Biztosítani lehet velük egy falut, tanyát, katonai állást az ellenségtől, de még egy darab kenyeret is, mely után az ellenség kezével nyúl, a vödröt a kúton, az ágyat, az asztalt, minden tárgyat észrevehetetlenül alá lehet vele aknázni, hogy a vigyázatlan ellenség, és ami a közelében van, atomjaira szakad.

Nincs olyan csapat, legyen bármennyire bátor is, amely az észlelés után az ilyen gonosz, csalóka varázslatoktól átitatott helyről ne akarna a legsebesebben menekülni. Ha élettelen, ártalmatlan tárgyak hirtelen pusztító ellenséggé válnak, messze veszélyesebbé, mint száz ismert fegyver, akkor még a legbátrabbakon is elhatalmasodik a kétségbeesés. Milyen mértékben tud elrejtőzni, milyen rafinált a torpedó, arról később fogunk néhány példát adni.

Közvetlenül érkezésünk és a szokásos bemutatkozások után kürtszó adta meg a jelt a torpedó-manőver indításához Gish(?) altábornagynak, a torpedóosztag főfelügyelőjének utasítására. Ekkor az egész osztag egy pillanat alatt szétfutott, tisztjeit követve, a megvédendő pontok irányába. Parancsszavak hangzottak fel, fülünknek egészen idegenek: „Négy sorba, 100 m-es távolsággal, 200 m-rel a hátsó sánchoz, aknázz!” Vagy: „Oszlopokba, aknázz!” „Élesített aknákkal, aknázz!” Vagy: „Megfigyelőaknák 200 m-re!” Alig negyedóra alatt elérte az egység az állásait: egy újabb kürtjelre az aknázás elkezdődött. A Fejérváry honvédelmi miniszter — nem csekélyebb előkelőség, mint őexcellenciája — körül gyülekező tisztek izgatottan pillantottak óráik számlapjára. Pontosan 11 és fél perc múlva egy sípszó és füttyszó hallatszott: ez a megbeszélt jel arra, hogy az aknák készen vannak. A miniszter megadja az engedélyt a tüzelésre, és az első vonalban a jobbszárnyon lefektetett akna dörögve, homokeső kíséretében emelkedik ki a földből. Aztán az első kerül sorra a balszárnyról, majd váltakozva mind a 16 szárnyas akna, (Flügelmine) míg végül a legnagyobb, a középső szörnyű detonációval a földet is megrázva levegőbe repül. Mindez arra utal, hogy a (képzeletbeli) katonai vonalat sikerrel megvédték.

Ekkor egy hadnagy az előkészített keskeny nyomvonalú vasút elé dob egy torpedót, amely rögtön begyullad és a mozdony felrobbanását szemlélteti. Egy másik tiszt meglepő gyorsasággal egy távíróvezetékre dob ceruza vékony gyújtózsinórt, több száz métereset, egészen a távíróoszlopig, ahol az akna van. A láng villámként fut oda, hol a zsinór a földbe ér, és újra óriási robbanás következik. Az 5. akna egy ú. n. csigaakna, (Schneckenmine)melynek feladata egy kb. (? olvashatatlan a másolaton) négyzetméteres területet szétrombolni. Épp olyan biztonsággal működik, mint másik két párhuzamos akna robbanása, és végezetül egy ú.n. rekurzívaknát gyújtanak még be. Ennek ereje már több száz ember életét is kioltaná. Szörnyű fegyver, a háborút még véresebbé alakító gyilkos szerszám ez a földi torpedó — a manőver igen szemléletesen bemutatta ezt.

Igazi magyar szokás szerint a kapitány most tisztelegve a honvédminiszter elé lép, hogy meghívja a többi vendéggel együtt egy pohár borra és egy darab kenyérre. Az egész kopár szigeten csak egyetlen kocsma („tanya”) van, amelyet a torpedósok „pokolnak” neveznek. A Duna-parton fekszik, a kikötőhely közelében. Amint az illusztris társaság belépett, a miniszter éles szeme a sarokban egy összegöngyölt gyalogoszubbonyt pillantott meg.

Megjegyzést tett, amellyel az átkozott rendetlenségre utalt. — Mit keres ez a zubbony itt? — kiáltott rá a közelben álló katonára.

— Nem tudom — válaszolt az magyarul, délcegen szalutálva.

— És nem tudod eltenni?

— Én nem — mondta továbbra is mozdulatlanul a katona, egy oldalpillantást vetve Zubovitsra. Most értette meg a miniszter.

— Talán van valami alatta? — kérdezte mosolyogva.

— Lehet (magyarul az eredeti szövegben is) — vigyorgott a katona.

— Jelentem alázattal, a zubbony az egyes számú akna. — lépett közelebb Zubovits. A további magyarázat helyett Strohmann államtitkár óvatosan megfogta a kabát csücskét. Abban a pillanatban kioldódott és robbant is az akna. Természetesen ennek „doboza” nem volt dinamittal töltve, csak vaktölténnyel, patronnal. Ezzel még nem volt vége a meglepetéseknek. A „pokol” megszolgálta a nevét. Őexcellenciája felragadta az asztalról az első poharat, hogy az uralkodó egészségére kiürítse: üdvlövés hangzott fel, mivel a pohár alatt egy üdvözlő akna volt. Valaki leült egy székre, máris robbanás hangzott fel, és ez így folytatódott: legalább 8—10 karosszék volt aláaknázva, és mind illusztrációul szolgált az ismert bécsi mondáshoz: „Ha az ördög akarja, megindul a pokol.”

— Nagyon jó, csak egy kicsit titokzatos (ijesztő) — ez az érzés volt az arcokról leolvasható. Indulásnál némelyek haboztak a fogasról levenni köpenyüket, először kérdő pillantást vetettek Zubovitsra. Nemhiába: egy köpeny alá közben aknát rejtettek, amely nagyot dördült, amikor érte nyúltak. A társaság mégis a legjobb hangulatban hagyta el a „poklot” és a hozzá tartozó torpedó-ördögöket. Amikor a tutaj elindult a szigetről és elérte a folyam közepét, a part mellett ismét a magasba emelkedett nagy robbanással egy vízáradat, amit a fenékre helyezett torpedó váltott ki. Ez volt a torpedó-sziget búcsúüdvözlete.

Imre (Andrási Éva
Szathmáry István