![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
Más háborúiról így szól az emlékezet: „majd egy ugrással ott terem Spanyolországban, ahol éppen valami polgárháború van kitörőben a köztársaságiak és a karlisták között. Zubovics is, mint kalandokban nem kisebb társa, Teleki Sándor gróf a köztársaságiak mellé áll s csak akkor hagyja el Spanyolországot, amikor már nem volt kivel verekednie. Mire hazakeveredik, hálistennek itthon is akad egy kis fegyveres elintéznivaló: a boszniai okkupáció. Mint »szabadságáról visszatért« jelentkezik csapatánál, és nyomban bevonul a harctérre. A boszniai okkupáció végével úgy gondolja, hogy ha már lent van a Balkánon, keres még magának egy kis külön háborút. Ezért 1880-ban átmegy Albániába, ahol a mirditák oldalán harcol a török ellen.
Itt Albániában értékes barátságokra tesz szert, s híre oly nagy a személyes bátorságot nagyrabecsülő albánok között, hogy az ugyancsak kalandvágyó magyar Nopcsa Ferenc báró még évtizedek múlva is hallja a magyar huszárkapitány hírét… Hősi tettekért ugyanakkor nem kellett mindig messzire utazni, erre itthon is adódott időnként alkalma. Például az 1879 március 11-i szegedi árvíznél : „Ugyanez nap délben a fővárosi athletikai klubb Zubovics Fedor honvéd főhadnagy vezetése alatt csólnakokkal együtt érkezett Szegedre, kik a kormánybiztostól a katasztrófa bekövetkezése esetén szükséges mentésekre nyertek megbízást és utasítást” „Zubovics Fedor vízimentő a mai Római körút mentén, a Vargák utcájában egy ház mellett úszik el ladikjával, amikor rásikoltanak. Hányan vannak? Tizenegyen, szól a reménykedő válasz, anyák és gyerekek. A dereglye orra lassan a ház felé fordul, óvatosan közelít és már csak öt méterre vannak a faltól, amikor a ház felsóhajt, s a következő pillanatban az egész alkotmány beleszakad a szürke mocsokba.” „A mentéseknél számosan tüntették ki magukat a polgáriak közül is. Zubovics, Horváth Lajos bankigazgató, Kalmár István, Weiner Miksa, Pillich Kálmán, Nyilassy Pál és sok mások, kik e sorok írója előtt ösmeretlenek, buzgólkodtak kiválóbb kitartással.”
A rövid hazai kitérőt újabb külföldi tusakodás követi: …újabb háborúság tör ki, ezúttal a déli Egyiptomban, ahol a »fekete emir«, a szent máhdi kezd harcot az angolok ellen”. írja róla szóló visszaemlékezésként a Tolnai Világlapja. A sivatagban megszervezte tevére hangolva a huszárságot, majd jobban megismerkedve a mahdisták ügyével, hogy itteni garázdálkodását némileg jóvátegye, tett némi szolgálatot a túloldalon is. Az egyiptomi kaland érdekes rejtélyeket is eredményezett életében. Amint arra a családtörténetben visszatérek, a család pruszpokorinszky néven szerepel. Maga a kapitány a staroszlai előnevet használja, kivéve, mikor a váci püspökkel levelez. Akkor az áll a papíron, hogy hazsi Zubovits Fedor. A hazsi nagyon hasonlít a Mekkát megjárt muzlim zarándokok megtisztelő hadzsi címére. Használatára feljogosított a szintén szent helyként szereplő tunéziai Kairouan ötszöri meglátogatása is. Ha ki akarjuk bogozni ezt a rejtélyt, óhatatlanul felbukkan a kapitány kalandozásának története, aminek során ugyanis többször találkozott az iszlám világgal Egyiptomban és Törökországban. Miután erről a dologról írásos nyomot nem tudtam felkutatni, a kapitány rokonainál érdeklődtem. Egy válasz nem zárja ki teljesen ezt a hipotézist. „a hadzsi dologra vonatkozóan, nem tudom, hogy van-e róla hír, de én Aputól tudom, hogy volt egy fia, valami egyiptomi hercegnőtől, s a fiút Párizsba vitte, s ott taníttatta a katonai akadémián… Könnyen elképzelhető, hogy az egyiptomi tartózkodása idején juthatott el Kairouanba. Másutt: „ Édesanyám (Sz. I.) A hadzsi címről úgy tudja, hogy járt Mekkában, bár nem biztos benne…” Az igaz, annak sem maradt híre, hogy a keresztény templomokat látogatta volna valami különös buzgalommal. A kapitány csípős természetét ismerve talán valami, a püspöknek szánt szúrás is lehetett a különös aláírás. Katonaként minden bizonnyal különös színfoltja volt Őfelsége, I. Ferenc József hadseregének. Krúdy így őrzi ennek emlékezetét:„…a hadügyminiszter a fontos tanácskozásokat is abbahagyja, amikor meghallja, hogy Zubovics odakint az előszobában káromkodik. Mert nem nagyon tett lakatot a szájára ez a katonatiszt még akkor sem, ha fölötteseivel tárgyalt. Fékezhetetlen, kemény természete, meg nem alkuvó bátorsága, szilaj szenvedélyessége akkor is kitört belőle, amikor a monarchia legmagasabb rangú katonáival állott szemközt. »Nevetséges szamárság!«— mondogatta foghegyről a miniszter uraknak. Bizonyára sohase viszi még kapitányságig sem, ha valóban nem érik meg a találmányai, hogy szabadlábon hagyják. A régi közös hadsereg idejében még javában fennállottak azok a tiszti börtönök, ahová már Nagy Frigyes is habozás nélkül bezáratta a szubordináció ellen vétő katonatiszteket. Zubovics Fedor pedig lehetőleg mindig vétett az engedelmesség ellen. Katonai fegyelem dolgában nagyon rossz példa volt ez az úriember a hadseregben, azért nem lett belőle más még a világháborúban sem, mint őrnagy. Hetvenöt esztendős korában őrnagyságig vitte: már talán ennyi is elegendő volna ahhoz, hogy ezt a furcsa embert a régi Magyarország civil lakossága érdeklődésében részesítse.”
Katonai pályafutása fináléjaként a Nagy Háború kitörésekor önként jelentkezett az olasz frontra utászként. A fönnmaradt katonai iratok tanúsága szerint, melyekre részletesen visszatérek, fiatalokat megszégyenítő aktivitással vett részt a front harcaiban Itt fejezte be őrnagyi rangban pályafutását 1916-ban történt nyugállományba helyezésekor. Összesen ötvennégy esztendőt töltött kisebb-nagyobb megszakításokkal a fiatalon magára öltött egyenruhában, amitől élete hetedik évtizedében búcsúzott el végleg. Mindeközben párbajozott és lovagolt rendületlenül. A kettő közül az utóbbit művelte nagyobb sikerrel. „Édesapám mindig mesélte, hogy nekik, mint gyerekeknek nagyon tetszett, hogy soha nem ment be a kapun, ha vendégségbe ment, hanem a kapu tetején ugratott át a gyönyörű lovával” . A megérkezés ilyen látványos módja több volt öncélú bravúrnál. A lovassági kiképzés fontos részét képezte időnként ez a gyakorlat, amint példa rá von Edelsheim osztrák vezérőrnagy, az osztrák lovas kiképzés egyik megújítójának rendelete. Ő írta elő, hogy a kiképzés után a körletbe visszatérő lovasság csak a kapitány szokásához hasonló módon mehetett be a laktanyába. Többek között a hasonló megoldásoknak köszönhető, hogy 1866-ban Königgrätznél az osztrák lovasság a vesztes ütközet ellenére felülmúlta a poroszt. Egykorú tudósítások szerint a kapitány állította fel 1874-ben a Bécs—Párizs közötti távlovaglás rekordját, egyetlen hátason, Caradocon két hét alatt téve meg a hatalmas távot. „tettét a közvélemény roppant bravúrként értékelte és Zubovicsot a hazai sportlovaglás egyik megalapítójaként tisztelte.” Ennek elismeréseként fogadta őt az akkor éppen Párizsban tartózkodó Viktória királynő is. Érdekessége a dolognak, hogy az akkori sajtóvisszhang és az időnként azóta is fölbukkanó említések mellett neve általában nem szerepel a mai, lovaglással foglalkozó munkákban. Ugyanakkor a huszárság még élő tagjai között máig megőrződött emlékezete. A hasonló gyakorlatok egyébként nem voltak ritkák a hadseregek történetében.
Fadlallah tábornok, bábolnai parancsnok szintén részt vett ilyen megmérettetésen, 1897-ben és 1901—1902 között 85 nap alatt lóháton járta be az országot, 3600 kilométert hagyva maga mögött. Napi 42 kilométeres átlaggal tette meg a hatalmas távot. Ezek az embert és lovat igénybe vevő utak nem voltak öncélúak, a belőlük levont tapasztalatokból nagyon sokat hasznosítottak a lovasság kiképzése és felszerelése során.
A lovaknál maradva, szerkesztett egy, a vízi átkelést megkönnyítő nyerget is az akkori újságcikkek szerint, de ennek bővebb alkalmazásáról nincs megbízható híradás. 1877. február 25-én ennek segítségével úsztatta át a jeges Dunát, anélkül, hogy akár neki, akár lovának valami baja esett volna. „1877-i telet együtt töltöttük a Császár fürdőben. Lauka Guszti bátyám, Vahot Imre és én. Egész írói kolónia volt együtt. Pesti barátjaink át-átrándultak s ilyenkor aztán vidám vég koronázta a napot. Kivált midőn a tél vége felé Zubovics Fedor is odacsatlakozott hozzánk lakónak, a kápolna-palota szinte virított a pezsgő élettől. Zubovics »Nógrád« nevű lovát, melyet én neveztem el »Gumi-guminak«, trenírozta ott a Duna átúszására. A Fedor lova mindnyájunk kedvence volt: szinte éreztük, hogy nagy dicsőség vár a Gumi-gumira, ki most a debreceni ménesben tölti megérdemelt nyugalmát.” „föltalált valamely úszókészüléket, amelyet nagy közönség előtt mutatott be a Dunán! Kemény télidő volt ekkor, és a Duna olyan veszedelmesen zajlott, hogy még azok a bizonyos vakmerő emberek sem mutatkoztak, akik minden alkalommal átlépkednek a zajló folyón, hogy a partokról, hidakról hajmeresztve nézi őket a lakosság. Nem, senki sem akadt, aki a sodródó, sustorgó, örvénylő, jégdarabokkal labdázó folyamon át mert volna kelni. A Wesselényi Miklós ereje és bátorsága is kevés volna e merényhez! — Zubovics a pesti oldalon megérkezett a szerkezetével, miután már napok óta hirdette, hogy ekkor és ekkor átúszik a Dunán, még ha az életébe kerül is. Pest még meglehetősen kis város a nyolcvanas évek elején, Zubovics tervére a kemény téli időben is megtelnek a pesti és a budai partok emberekkel. Ott vannak azok a kedves kucsmás, karmantyús pesti téli hölgyek, akik Sándor Móric gróf lovasmutatványai óta nem mulasztanak el egyetlen férfias bravúrt sem.
Ott vannak azok a régi pesti polgárok, akiknek szívvidító figuráiban annyit gyönyörködtünk a régi fametszeteken. Az előkelőségek szánkókon érkeznek, és az istenadta nép számára csakhamar lacikonyhát állít egy élelmes vállalkozó. Ahol füstszag van: oda hamarosan megétkeznek a cigányok is… Zubovics zeneszó mellett ereszkedett úszókészülékével a zajló Dunára. A komp és a tutaj összepárosítása volt ez a szerkezet, úgy tudom, hogy sokáig használták is a császári és királyi hadseregben az utászoknál. Körülbelül két óra hosszáig tartott az életveszélyes mutatvány, amikor is Zubovics a várkert alatt partot ért, de senki sem hagyta el helyét a dermesztő téli időben, és a szerencsés megérkezés után a lacikonyhák körül táncrakerekedett az amúgy is hangulatot szerzett publikum.” Találmánya a jelenlegi ismeretek szerint végül nem vált a lovasság általános eszközévé, aminek oka abban kereshető, hogy a lovasság felszerelése egyébként is elég nehéz volt a számára adott feladatok elvégzéséhez, ezért inkább annak csökkentésén, mint növelésén fáradoztak. Az biztos, hogy lovasnak kiváló lehetett. Már hetvenesztendősen, az első világháború frontján készültek róla olyan felvételek, melyek lóháton ábrázolják. Rendíthetetlen nyugalommal, szinte egybenőve vele, üli meg hátasát. Egy akkori beadványában leírja, hogy sebesülése miatt nem tudott gyalog fölmenni egy veszélyes meredélyen, így legegyszerűbb megoldásként lóháton tette meg az istenkísértő utat. A párbajjal ellenben nem volt igazán szerencséje. Kisebb mester volt a kardforgatásban, mint teszem azt Bolyai János a matematikus. Aki a fáma szerint tucatnyi előkelő osztrák lovastisztet vagdalt össze egyetlen napon, némi nézeteltérésből fakadóan. Igaz, Bolyai kikötötte, hogy két menet között pihenésképpen hegedülhessen egy kicsit, s talán ez sokkolhatta ellenfeleit. Zubovits kapitány muzikalitásáról nincsenek híreink, be kell érnünk annyival, hogy számos vágást adott, de kapott is az idők során, volt, ami majdnem élete fonalát is elmetszette. Rétságon máig fönnmaradt az emlékezete az ottani, szintén kemény ember hírében álló főszolgabíróval, Rákóczy Istvánnal 1900-ban vívott párbajának, amiből mindketten, de különösen a kapitány, súlyos sebekkel kerültek ki. Az igaz, ekkor már nem volt fiatalember, meghaladta az ötvenet, de úgy tűnik vagdalkozó kedve még ekkor sem hagyta nyugodni. Ez a párbaja a párbajkódexbe is bekerült. Egyébként Rákóczy István volt az, aki később, a háború végén kiverte a cseheket Balassagyarmatról. Párbajozó szenvedélye egyébként nem csak vérmérsékletéből és tiszti voltából fakadt. Ha pedig pusztán a feltűnés vágya hajtotta volna nem is lett volna lehetősége pástra lépni. A párbajozás szokása egész egyszerűen a korszellem része volt. „Utolsó hajtásai voltak ők annak az ábrándos, tizenkilencedik magyar századnak: a nyugtalan és minden hősiességre és bolondságokra kapható magyar uraknak, akik éppen úgy örömüket lelik vala a virtuskodásban, mint a mulatozásban. A kard mindig fényesre fenve a kezükben, a pisztoly védelemre felporozva, és a lélek és a szív nem ismeri a megrettenést, ha tréfából, a maguk vagy barátaik mulatságára halálos játékokat kell véghez vinniök…” Írta a kor gavallérjairól Krúdy. Természetesen többen voltak azok, az egyébként párbajképes emberek, akik ennek ellenére egész életükben nem emeltek fegyvert senkire.
A kapitány életformája miatt is került sorozatosan kihívást eredményező helyzetekbe. A végletes aprólékossággal szabályozott párbajelőírások a becsületvesztés lehetőségének fenyegetésével bizonyos esetekben maguk után vonták az elégtétel kényszerét. Gárdonyi már idézett, Mócs Zsigmondról szóló írásában elénk tárul, hogyan született egy párbajhoz vezető sértés: „— Hazudik! — hangzik akkor egy nyers férfihang a szomszédasztalnál. A hallgatók felpillantanak. Látják, hogy közös hadseregbeli tisztek ülnek ott: valami négy hadnagy, meg egy öreg kapitány. Mócs Zsiga meghökken, el is sápad, de csakhamar úgy tesz, mintha nem hallotta volna a megjegyzést… — Hazudik! — hangzik másodszor is. Mócs ekkor felpattan, és a tisztek elé toppanva, eltorzúlt arccal kérdi: — Ki beszél itt? — Én, — szól felállva az egyik a hadnagyok közül. Egy kis kenderbajuszu, dülledt szemű, mérges képű legény volt a hadnagy. Afféle fenpökő kis lajtinánt, aminők ma is, feszítenek az utcákon mindenfelé. Mócs eléje vágta a névjegyét, az is Mócs elé a magáét, azzal emez visszaült a barátai közé, és tovább meséli, hogyan küldte a másvilágra a muszkákat. Másnap délelőtt a cinkotai nagy erdőben állott Mócs a hadnagygyal. A segédek megállapodása szerint kétszer lőttek. Mócs Zsiga ezt nekem ezelőtt négy évvel beszélte el ilyeténképpen: — Hát lőttünk kétszer. Nem bántam volna, ha bele tudtam volna puskázni a lába kásájába, de, hogy a második lövés után is úgy oszlott el a füst, hogy mind a ketten álltunk, nem gondolhattam egyebet, mint azt, hogy egyikünk se talált. No jól van. A segédeim kérdik, hogy nem nyújtok-e kezet az ellenfelemnek? — Minek? — felelém. —- Azelőtt nem ismertem; ezután meg nem kívánom ismerni. — Nem is érdemli meg, — mondja a másik segédem: bizonyos, hogy a saját pisztolyai voltak, (a párbajelőírások szerint a fegyvereknek mindkét fél előtt ismeretleneknek kell lennie Sz.I). amikkel lőttetek. Mert megjegyzem, hogy vontcsövű pisztolyokkal lőttünk. Az én segédeim olyan rozsdás pisztolyokat hoztak magukkal, hogy szinte örültünk, mikor a sors amazoknak a pisztolyára esett: A segédeim nem akarták engedni, hogy azokkal lőjjünk, de én hetvenkedtem egy kicsit, nehogy a lajtinánt félénknek gondoljon. Köszöntünk hát a tiszteknek és kocsira ültünk. Mikor már megindúl a kocsi, valami különös melegséget érzek a mellemen. Benyúlok az ingem alá, hát mintha piros keztyüt húztak volna a kezemre. Abban a pillanatban összeestem, mint a csirke, amelyiknek a nyakát levágták. — Hát nem érezte, hogy meglőtték? — Egy kis csapódásfélét éreztem, de azt gondoltam, hogy a magam pisztolyából pattant oda valami. De az annyira csekély volt, hogy a következő percben már el is felejtettem. Itt Mócs Zsiga megmutatta a mellén, meg a hátán a sebet. A golyó átment rajta valósággal. Feküdt is valami két hónapig. Hogy az ilyen sebből föl lehet gyógyulni, azt más esetben is tapasztaltam, de ha az efféle sebesülés feltétlenül halálos volna, akkor se csudálnám, hogy éppen ő életben maradt. Átment ő a halálnak mindenféle hídján, annélkül, hogy elpusztúlt volna. A halál azután az ölében vitte őt át az utolsón…. Másutt: … — Apám, — mondom ekkor neki, — látja azt a hadnagyot? — Látom, — feleli apám. — Hát tudja-e, mit csinálok én most azzal? — Mit fiam? — Pofonvágom. — Hát csak vágd, fiam, — felelte az apám nyugodtan. Azzal én fölkeltem és hozzámentem a hadnagyhoz: se szó, se beszéd: úgy pofon rittyentettem, hogy lefordult a székéről. Másnap megint szembe állottunk egymással. Kardra persze. Mondhatom magának, soha olyan tigris nem voltam, mint akkor, mikor ezt a hadnagyot megrohantam. De sápadt is volt ám már előre. Mingyárt az első összecsapásnál keresztül vágtam kardot, kendőt, kezet, mindent, ami a csapásom alatt volt, úgy, hogy a lájtinánt ájultan húllott a padlóra. A karját vágtam át vállban, csontig. No, akkor megsajnáltam. De már mindegy volt.” Zubovits kapitány előtt nem volt igazán tekintély. Ismerve természetét, rangtól, társadalmi állástól függetlenül sok emberre jött rá a frász, ha meghallotta jellegzetes recsegő hangját, szembekerült vele. Például a vonaton, ha Nógrádverőcéről, ahol lovai, brazíliai vérebei, majma és alligátora társaságában lakott, beutazott Pestre, saját külön szakasza volt — minden ellenszolgáltatás nélkül — ahova más utas nem mert az égvilágért sem beülni melléje. Spontán nyert első osztályú külön fülkéjét el is nevezték abban az időben „Zubovits szakasznak” Személyes megjelenését tekintve középtermetű, igen dinamikus megjelenésű ember volt. Fiatalon jóképűnek is nevezhető, akinek ábrázatát fokozatosan megsötétítették sok füsttel, robbanással járó kísérletei.
Számos, háborúban és párbajban illetve lovasbalesetben szerzett sérülése ellenére élete végéig peckes tartás jellemezte, még a fronton készült utolsó képeken is így látható. Krúdy Gyula Régi pesti históriák című munkájában eképpen hagyta ránk személyleírását: „Ez a bizonyos szolgálaton kívüli huszárkapitány mindig úgy beszélt, mintha valakit meg akarna ölni… …Külön stúdium volt ez a hang, amely mindig valamely benső forradalmat, izzó indulatot fejezett ki,… …Annyi bizonyos, hogy Zubovics Fedor egyéb érdekességeihez is hozzátartozik hangja; puskaporos, dinamitos volt, amely robbanószerekkel annyit foglalkozott életében, mint más ember a pipája szurkálásával. Különben nem lett volna olyan feltűnő ember: középmagas volt, de ama középmagasak közül, akik túllicitálják energiával, erővel, akarattal a toronymagasságú embereket is. Észre kellett őt venni mindenkinek, ha az utcán végigment. Társaságban pillanatok alatt ő lett a központi lény. Nem is lehetett másról beszélni, mint az ő dolgairól, mert minden más ember érdektelenné válott mellette. Az volt a híre, hogy rettenthetetlen ember —- még a régi világban is, amikor annyi volt a bátor ember. Hetvenöt esztendős kort ért, és annyiszor kockáztatta az életét, hogy más, normális ember a hetvenöt esztendőnek a feléig sem viszi. A legenda szerint nem volt egyetlen ép csontja sem, különböző alkalmakkor mindig eltört magán valamit, és ezek az alkalmak bőven kínálkoztak életében. Ismerte is a nevét mindenki a monarchiában! Mintha himlőhelyes lett volna, azért, mert valahol valamiképpen egy láda puskapor fölrobbant, amikor azt ő nézegette. A fejét előreszegte, hogy a forradások azon jól meglátszottak, amely forradások vadállatokkal (a legenda szerint: oroszlánokkal) való birkózásaiból maradtak emlékbe. És bár csaknem két emberöltőn át véle történnek azok a csodák, amelyeket De Manx báró és Háry János históriáiból ismerünk: Zubovics Fedort egyetlenegyszer sem lehetett rajtakapni, hogy nagyobbat mondott volna az igazságnál. Ő volt az a legendás férfiú, aki mindig igazat mondott, bár a legcsodálatosabb történetek hangzottak el szájáról. Ő volt az igazmondó magyar Háry János!” Legkülönösebb ellenfelei talán a váci megyés püspökök voltak, közülük kettővel is tengelyt akasztott. Sokáig lakott a püspökség tulajdonában levő verőcei Migazzi-kastélyban, ahol találmányai díjaiból fényűzően élt. Innen járt afrikai vadászataira, és itt rendezte be néprajzi és képzőművészeti gyűjteményét, amit — talán tréfás kedvében— előszeretettel dúsított igénytelen hamisítványokkal is. Itt fogadta szolgálatába a börtönből szabadult betyárt, Sisa Pistát is. Pénze volt ugyan bőven, de bért fizetni nem nagyon szeretett. Így azután azt a gyakorlatot követte, hogy a püspökség jószágigazgatójától kártyán rendre elnyerte azt az összeget, amivel tartozott, s egyúttal azonnal rendezte is belőle a számláját. Ezzel önmagában nem lett volna baj, de egyszer azután gorombább tréfára adta a fejét. A püspökség erdészei többször tettek panaszt nála, hogy jól megtermett kutyái az erdőben szabadon kószálva háborgatják a vadat, s kérték az állatok megrendszabályozására. Erre persze a füle botját sem mozdította, míg végül puskavégre nem került az egyik jószág. Ennek tetemét azután szépen becsomagolva beküldte Vácra a püspöki palotába egy udvarias levéllel. Tudatta benne, hogy ő törvénytudó és -tisztelő ember, s miután az elejtett vad az erdő gazdáját illeti, ezért beszolgáltatja azt szíves elfogyasztás céljából. Az akkori váci püspök, a szelíd, béketűrő Schuster Konstantin ugyan kitért előle, de paprikásabb természetű utódja, Csáky gróf azután a fejére koppintott. 1900-ban rövid úton kitette a szűrét lakhelyéről, majd a katonai hatóságok útján nyugdíjaztatta is. Zubovits dühében először párbajra akarta hívni a megyés püspököt, ami jog szerint lehetetlen volt, de az eset alkalmat adott arra, hogy a lapok szokás szerint fölkapják nevét. Sértett haragjában ugyanis lovas kocsival jobb híján egy rakás fürdőző hölgyet rémített halálra a verőcei strandon, mielőtt elköltözött Trieszt melletti birtokára Barcolára. Sok történet maradt fenn kedvenc bogaráról, élete fő szenvedélyéről, a különböző robbanószerek kotyvasztásáról. Pályafutása egybeesett azok, stílszerűen robbanásszerű fejlődésével, amikor az évszázadok óta egyeduralkodó puskaport felváltották a modern, megsokszorozott hatású anyagok, élükön a dinamittal. Állítólag könyvet is írt e tárgyról, de föllelni e művet nem tudtam sehol. A Révai közli a haditechnikai könyve címét: Az új robbantótechnika, 1883 — és volna még egy másik műve: Die Metaphysik der Liebe, 1879. A Váci Hírlapban is jelent meg cikke: A levegő meghódítása címmel — ez utóbbi, az előző kettővel szemben, el is olvasható. Mindenesetre 1882-re kifejlesztett elhíresült találmányáról, a szárazföldi torpedónak nevezett, az első világháborúban az olasz fronton bevetett fegyverről már több adat maradt fenn. Leírása megtalálható az uralkodó katonai irodájának anyagában, tehát ez a titokzatos pusztító szerkezet valóban létezett, használták is. A Monarchia mellett több európai állam és Kína is megvásárolta. Részletesebben később, a dolgozat haditechnikai fejezetében foglalkozunk vele. „A hozzáértők azt mondják, hogy szeri-száma sincs azoknak a találmányainak, amelyeket a bécsi Ballplatzon a mindenkori közös hadügyminiszterhez benyújtogatott. És a miniszter a hadsereg fölszerelésében gyakran föl is használja Zubovics találmányait. Már javában ismerik őt Bécsben, amint táskáival megjelenik,… …Néhány év múlva Zubovics Fedor azzal duplázott rá találmányára, hogy föltalálta azt a torpedót, amelyet szárazföldön is lehetett használni.” „Nemegyszer hallatszottak robbanások, földet rázó dördülések a hegyoldali kastély felől, amikor megtudhatta a környék népe, hogy a kapitány laboratóriumában valamely új találmányán dolgozik.
Egy katonai uniformisba bújt Edisonnak látta magát, aki fölött nem múlhatott el esztendő, hogy valamely háborús föltalálással emlékbe ne vésse nevét. Ki tudja, ki tudhatná, hogy más életkörülmények között a szenvedélyes föltaláló mily hasznos dolgokat produkálhatott volna, míg így csak különcségeivel, furcsaságaival, kalandosságaival tűnt föl leginkább azok előtt, akik közelebbről nem ismerték…” Egyik legismertebb története mindenesetre különcségének állított maradandó emléket: „Egyszer arra akart rávenni valamely cirkuszigazgatót, hogy bocsássa szabadon oroszlánjait, majd ő vadászik rá a pesti utcákon… Az Andrássy út lakói napokig nem merték házaikat elhagyni, Zubovics Fedor pedig oroszlánvadász kosztümben két puskával a vállán sétálgatott az Andrássy úton. A policáj, amelynek sohase volt érzéke a romantikus dolgok iránt, elzsuppolta a cirkuszdirektort oroszlánjaival együtt. Zubovics keményen összetűzött a hatóságokkal. Kapta magát, és elment Afrikába az ottani oroszlánokra vadászni.” Józanabb témára térve, szorosan vett magánéletének, családi életének kevés nyoma maradt. Ma is élő szélesebb rokonsága emlékezete szerint feleségét mélyen szerető, tisztelő patriarkális hajlamú ember volt. Vagyoni helyzetét jobban ismerjük. Teljes biztonsággal állítható, hogy utolsó fegyverben töltött éveit, az első világháborút leszámítva mindig stabil, jó anyagi körülmények között élt, gyakran fényűző életmódot folytatott. Arról sem maradt fenn híradás, hogy valaha kölcsönre szorult volna, vagy tartozott volna valakinek. Ebben is nagyon eltért a Monarchia hadseregének átlagától, ahol a szerény jövedelmi viszonyok mellett megkövetelt társasági élet költségei gyakran okozták számos, akár legmagasabb rangú tiszt anyagi csődjét is. Radetzky tábornagy, a birodalom történetének egyik legnagyobb hadvezére élete végéig pénzkölcsönzők kezében volt. Még temetését is úgy kellett megrendezni hitelezője birtokán a császár részvételével, hogy az Joseph Pargfrider hadiszállító dicsőségét szolgálja. Ezzel a gesztussal egyenlítette ki a tábornagy kifizetetlen adósságát Pargfriedernél. Zubovits Fedor főleg találmányai díjaiból nyugodtan élhetett akár a bérelt verőcei Migazzi-kastélyban, akár ma is álló visegrádi nyaralójában vagy a Fiume melletti Barcolán. Arról nincs adat, hogy jelentős örökség tette volna ezt számára lehetővé. Családja ugyan a nemességhez tartozott, de a róla összeálló kép azt mutatja, hogy költséges és látványos életvitelének alapjait folyamatosan önmaga teremtette meg. Pénzügyi állapotaira kis adalékként idézek egy korabeli sajtóhíradást, de később idézendő egyik beadványában maga is beszámol anyagi viszonyairól. Mikszáth Kálmán újságja, az Országos Hírlap meséli el egyik kalandját, amiben a pénznek nagy szerepe volt. Eszerint azzal ment be a rendőrségre, hogy elveszett 200 000 Ft-ja, amit beváltani vitt magával értékpapírban, mert egy ingatlant akart rajta vásárolni. (Valószínűleg Barcolát Sz. I.) Összehasonlításként, egy tábornok éves fizetése akkor nagyjából 8400 Ft volt. A pénz végül meglett, a rendőrség és a posta egy postaládában találta meg, ahova levél helyett dobta be borítékkal együtt tévedésből. Miután az összeget hivatalosan megvizsgálták a történet igazához kétség nem férhet. Ez az egész különös életpálya még 1846-ban, a reformkor vége felé kezdődött. Magyarország történetének abban a mai ésszel szinte felfoghatatlan, aranyos dicsfény övezte korszakában, aminek csodálatos emlékeit sem a körülöttünk, sem a bennünk levő világban nem tudta maradéktalanul elrontani az idő. Amikor a kapitány örökre lehunyta szemét, nagyapáink idejében jártunk, akik már egy kivérzett, tönkrealázott, máig ható rontás súlya alatt görnyedő ország romjai felett álltak tanácstalanul lehajtott fejjel. Kortársaival együtt egész életében a felé a szakadék felé menetelt, melynek kitátott torkát, szerencsésebb királyával ellentétben még volt lehetősége meglátni, mielőtt eltávozott az árnyékvilágból. Valószínűleg nem is sejtette, hogy vidám és kevésbé vidám kalandjaival balszerencséjére valójában nem egy általa vágyott hősi eposz, hanem egy tragédia szereplője.
Alakja még jóval halála után is föl-fölbukkant a lapokban. A maga korában pedig még holt hírét is cáfolni kellett egy esetben az Országos Hirlap 1898. szeptember 4-i számában, annyira a közfigyelem előtt állott. 1936-ban Kellér Andor szentelt neki cikksorozatot a 8 Órai Újságban. Szép kerek történet, tele látványos eseményekkel, csak éppen nehezen hihető és hemzsegnek benne a nyilvánvaló tévedések és pontatlanságok. Összehozza Zubovics Fedort kísértetekkel, lelkesen ünneplő arab tömeggel, kézzel legyűrt oroszlánokkal, bivalyokkal meg még ki tudja, kivel és mivel. Volt olyan meséje Kellérnek, amit már két számmal később helyesbítenie kellett, mert rápirított valaki, aki még élő mivoltában ismerhette a kapitányt. Szerzőnk komolyságára jellemző az alábbi történet: A kapitány állítólag feleségét — akihez minden emlékezés szerint tisztelet és mély szeretet fűzte — egy utcai, futó találkozás pillanatában kérte meg azzal zsarolva, hogy a zsebéből előhalászott üvegnyi nitroglicerint azonnal földhöz vágja, és együtt szállnak az égbe, ha nem lesz az övé. Épeszű ember nem mászkál az utcán nitroglicerinnel, ami az egyik legérzékenyebb robbanóanyag a világon. Pláne az nem tesz ilyet, akinek kisujjában van a pirotechnika tudománya. Sajnálatos, hogy Kellér nem jelölte meg forrásait, kiváló alapja lehetne összevetésük a cikkel a legendák születésének kutatásával foglalkozóknak. A 20. század negyvenes éveiben, a már említett Tolnai Világlapja elevenítette fel kalandjait , később, 2000 novemberében írt róla a Népszabadság . Úgy tűnik cselekedeteinek visszfénye nem halványult el igazán az idő múlásával, pusztán alakjának körvonalait tette némileg elmosódottá az eltelt idő. Élettörténetét kutatva számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a mesék máza nélkül is a régmúlt nem akármilyen szereplőjével szembesültem munkám során. Herczeg Ferenc eképpen méltatta: „Zubovics olyan embertípus képviselője volt, amely ma már teljesen kiveszett, de nem is tudna megélni a változott magyar légkörben. Abban találta életcélját, hogy bravúrjaival ámulatba ejtse felebarátait. A nyilvánosság megszállottja volt, a közönség előtt elképesztő vakmerőségre volt képes, kutyába sem vette életét, de azért elhiszem, amit róla hallottam, hogy a fogorvos műtőszobájában jajgatott. Egyébként pedig, ha nem bódította el a dicsőség mákonya, kedves és jólelkű vén fiú volt.” „Én mindig beleegyeztem abba, hogy Magyarországon már vérmérsékletünknél fogva is szükség van az extravagáns emberekre. Nem lehetne itt sokáig tekintélyt tartani annak, aki mindig csak a bibliát vagdosná az ördög fejéhez. Nagyon is szükség van a férfias virtusokra, meglepő cselekedetekre, rendkívüli bátorságokra olyan embernek, aki nem akar a tucatban maradni, de ez a szangvinikus huszárkapitány jó darab időre mindenkit lepipált bravúrjaival. Veszekedett, verekedett, párbajozott, fölrobbant, szolgálaton kívüli viszonyba ment, és egyenruhában járt, mert mint recsegve emlegette a Fiume kávéházban: tartsa megtiszteltetésnek Ferenc József, hogy az ő ruháját hordja… És közbámulatra a hajaszála se görbült meg, pedig kisebb dolgokért is bezárták az embert. Valóban hóbortos lett volna, mint ezt ellenségei gyakran ráfogták?
A zsenik, föltalálók és más ötletességből élő emberek a civil pályán is különböznek azoktól a szürke emberektől, akik szeretnek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben. Bizonyára a katonai fegyelem se volt elég szigorú ahhoz, hogy ezt az örök rendbontót megtörje. Annyi bizonyos, hogy kalandosságairól még sokáig fognak beszélni azok a régi gavallérok, akik ismerték. És a régi gavallérélethez hozzátartozott, mint a jól szabott kabát, hogy valakinek legalább egyszer életében összetűzése legyen szegény Fedorral (ami nagyon könnyen ment), mert így egy csapásra híres emberré lehetett. És Z. F. nem is igen téregetett ki az elől, hogy néha egy súlyos lovagias ügy árán is nevezetes fiatalembereket neveljen maga körül. Aki nem akart vele összetűzni, azt összeveszítette másokkal, hogy legalább párbajsegéd lehessen az illető életében. Nem lehet őt kihagyni annak az emlékezetéből, aki a tegnapi ködlovagok, a régi rettenthetetlen gavallérok ügyesbajos dolgairól gondolkozik… Igen, ebben a boldog korban már az is elegendő volt a nevezetességhez, hogy valaki a Fiume kávéházba járjon kapucinerezni! Hát még ha Zuboviccsal ült egy asztalnál.”