Vérben úszó csatatéren ült győzelmi tort Szulejmán

A magyar történelem Mátyás halála után kibontakozó hosszú, önsorsrontó folyamata 1526. augusztus 29. heves zivatarba torkolló fülledt délutánján teljesedett be a magyar királyi haderőnek a mohácsi síkon elszenvedett katasztrofális vereségével. A győztes csata után az Oszmán Birodalom feje, Szulejmán, az „iszlám és minden igazhitű kalifája”, még napokig nem akarta elhinni, hogy a legyőzött haderőn kívül nem kell szembenéznie más ütőképes királyi sereggel. Majdnem fél évezred távlatából is újra és újra megfogalmazódó kérdés, vajon mennyire volt szükségszerű Mohács végzete.

Tomori, miért hagytad el érseki székedet?

1526. augusztus 29-én, szerdán végre kisütött a nap a Mohácstól délre letáborozott királyi sereg feje felett. Az előző napokban folyamatosan szakadó eső feláztatta a talajt, az időjárás, a hosszadalmas felvonulás, valamint a haditanácskozásokról naponta kiszivárgó ellentmondásos hírek nyugtalanná tették a katonákat. Előző nap délután II. Lajos királyi sátra éles vitákkal terhelt haditanács színhelye volt. A török had dereka ekkor már csak alig egynapi járóföldre volt a tábort vert királyi seregtől.

A mohácsi helyszínt egyébként a heves tiltakozása ellenére királyi paranccsal fővezérré megtett kalocsai érsek, Tomori Pál választotta ki. (A sereg másik fővezére az erdélyi vajda fivére, Szapolyai György gróf volt.)
Az egykori délvidéki törökverő kapitányból obszerváns szerzetessé, majd főpappá lett, és egyáltalán nem papos kinézetű marcona hadfi taktikailag jó érzékkel választotta ki a döntő ütközetre szánt helyszínt.

A Mohács városától 7 kilométerre délre húzódó széles lapályt keletről a Duna mocsaras ártere, valamint az Eszékre vezető földút határolta, és a Borza-patak vágta ketté. A korabeli leírásokból tudjuk, hogy patak mögött nagyjából 2-2,5 kilométerre a mederrel párhuzamosan egy meredek, 20-30 méter magas teraszos emelkedő húzódott, amelynek utóbb döntő jelentősége lett a csata kimenetelében.

Parázs viták az utolsó haditanácson

Az augusztus 28-i utolsó haditanácson többen azt javasolták a királynak – csakúgy, mint két héttel korábban Tolnán –, hogy halassza el az ütközetet, vonuljanak vissza, és várják be Szapolyai János erdélyi vajda időközben 20–25 000 fősre felduzzadt haderejét, valamint Frangepán Kristóf horvát–szlavón bán erőltetett menetben közeledő seregét.

Ugyancsak úton voltak, és már Fehérvár térségében jártak azok a rendkívül jól képzett cseh zsoldosok, akiket – mint a királyi sereg többi zsoldos katonáját – a VII. Kelemen pápa által segélyként küldött 50 000 aranyból fogadtak fel.

A felvetés egyáltalán nem volt indokolatlan, a nyár folyamán rendkívül lassan gyülekező királyi haderő csak Mohács alá érve hízott fel 24 800 főre.

Velük szemben a szultán és Pargali Ibrahim nagyvezír – aki Haticse szultána révén a padisah sógora volt – vezénylete alatt álló török haderő valamivel több, mint 60 000 főt tett ki.

Szapolyai János maga is arra intette a királyt, hogy semmiféleképpen ne bocsátkozzon ütközetbe mindaddig, amíg a királyi had és az ő hadteste nem egyesül. A vajda a korábbi egymásnak ellentmondó királyi parancsok és a nehézkes gyülekező miatt csak megkésve tudott elindulni sokat próbált és harcedzett erdélyi csapataival.

A heves vitában végül Tomori Pál álláspontja győzött: eldőlt, hogy másnap megvívják az ütközetet.

A cikk folytatása>>>

origo.hu