Utazás Budapesttől Teheránig, szárazföldön

A mai bejegyzésben Budapestről fogunk eljutni Teheránba. Már önmagában ez sem tartozik az átlag magyarok körében mindennaposnak, de az végképp viszonylag ritka, hogy valaki végig szárazföldön utazva jusson el Teheránba, bár nyilván nem én vagyok az egyetlen aki ezt megtette.

Utunkat Budapest-Keleti pályaudvarán kezdtük reggel. A Belgrádi vonattal csak Szabadkáig mentünk, ugyanis itt kiváltottuk a Balkan Flaxi Pass-t, ami egy a balkáni országokra érvényes vonatbérlet. Szabadkán mindössze néhány óránk volt, ebbe csak egy rövid séta fért bele, szerencsére a belváros nagyon közel van az állomáshoz.

Szabadka

Kora délután indultunk tovább egy Szabadka-Belgrád vonattal. A kb. 200km-es távot a vonat idegtépően lassan, közel 5 óra alatt teszi meg. Főleg a Szabadka-Újvidék szakasz az, ahol a pályaállapotok miatt a vonatok inkább csak cammognak. Belgrádba kora este érkezett vonatunk, itt alig két óránk volt a szófiai vonatig, így nagy városnézés nem volt. A Belgrád-Szófia vonat 21:50-kor indult, és másnap reggel ért a határra. A vonaton ülőhelyes kocsiban utaztunk, ehhez képest egész pihentető éjszakánk volt. Szófiába reggel 9-kor érkezett a vonatunk, innen az isztambuli vonat este indult tovább, így volt egy napunk felfedezni a várost.

Szófiában nem először jártunk, ennek ellenére a kötelező látnivalók nem maradtak ki (Nyevszkij székesegyház, Elnöki palota, Nemzeti Színház, NDK stb.). Véleményem szerint Szófia egy kellemes, egy-két napos város, ha az ember erre jár, mindenképpen megéri megállni itt egy napra. A Szófia-Isztambul vonat este 7-kor indult, ez már egy kalandosabb utazás volt. A „vonat” kifejezés egy kissé túlzás, hiszen a járat egy Szófia-Isztambul viszonylatú török hálókocsiból, és egy Szófia-Szvilengrád viszonylatú bolgár ülőhelyes kocsiból állt. A hálókocsira természetesen a bérlet önmagába nem elég, kb. 4 euróért kellett rá helyjegyet venni.

A határ bolgár oldalára kb. éjfélre értünk, majd éjjel egy volt, mire átértünk a törökországi Kapikule állomásra. A határátkelés itt nem egyszerű, először mindenkinek le kell szállni a vonatról (az éjszaka közepén J ), majd azok, akiknek vízum is kell, először elmennek megvenni a vízumot (a magyaroknak akkor még kellett, most már nem kell vízum). Ha megvan a vízum, akkor az állomás épületében található helyiségben intézik az útlevelek kezelését. Itt általában a török illetékesek mindig egy fél órás fáziskésésben vannak, ugyanis az egy szem határőr általában ennyivel a vonat beérkezése után jelenik meg (kicsit olyan, mintha a török hatóságokat minden alkalommal meglepetésként érné, hogy jött egy vonat, teli emberekkel). A sorban állással emiatt akár 1,5-2 óra is eltelhet, ezért érdemes előre állni. Persze az előre-nyomakodó versenyben eleve hátránnyal indulnak azok, akiknek vízumot is kell kiváltani, amit egyébként kb. 50 méterrel odébb, ironikus módon a Duty-Free shop feliratú ablaknál lehet kérni.

Abban az időben extra nehezítésként a vasútvonalat Kapikule és Isztambul között éppen felújították, így a határtól pótló busszal kellett tovább utazni. Itt, hogy elkerüljék az országból ki- és az országba belépő utasok keveredését az útlevél ellenőrzés után nem szállhattunk fel a buszra, hanem egy váróteremben kellett megvárni, míg mindenkit beléptetnek. Így ez alkalommal azok sem jártak jól, akik a sorban előre kerültek. A busz reggel 6-ra ért Isztambul belvárosába a Sirkeci pályaudvar elé.

Isztambulban egy rövid napunk volt, buszunk a Grúziai Batumiba délután 3-kor indult tovább. Ilyen rövid idő egy ekkora városra nem túl sok, szerencsére itt sem először jártunk. Nyár lévén kicsit strandoltunk, sétáltunk a belvárosban illetve egy kis bazárban is vettünk némi édességet. Isztambul hatalmas buszállomása az Otogar a belvárostól jó fél óra villamossal és metróval. A buszunk pontosan indult. Döbbenetes, hogy folyamatosan autópályán haladva is közel két óráig tart elhagyni Isztambult.

Több mint 1200km állt előttünk, így az út közel egy napig tartott. Ankarától jó 100km-re voltunk, amikor besötétedett, és nem sokkal Samsun után a Fekete-tenger partján ért minket a reggel. Az út innentől gyönyörű tájon haladt keresztül, de kicsit olyan érzésünk volt, hogy soha nem fogunk odaérni. Végül közel 21 órával indulás után, török idő szerint dél-tájban megpillantottuk a török-grúz határt.

Tovább >>>>