Törökországban politizálni maga az életveszély – Elif Şafak írása

LONDON – Az oszmán szultánoknak otthont adó Topkapi Palota első udvarán van egy szökőkút, melyet a Politika Szökőkútjának neveznek. Ezen a helyen hajtották végre a politikai kivégzéseket. A status quo ellenzői, a szultán hatalmát fenyegető miniszterek és tisztek, fegyvert ragadó lázadók és az igazságért a kritika és szatíra tintájával szembeszegülő költők egytől-egyig itt végezték. Levágott fejüket a szőkőkúthoz közeli kőlapra tették közszemlére.

A helyszín a szultán számára kézenfekvő volt, ugyanis így, ha kívánta, saját magánkörletéből nézhette végig a kivégzést. A lefejezés után a hóhér módszeresen, lassan mosta le kardját, várva a baksist, ezért ezt a helyet a palotán belül a Hóhérok Szökőkútjának is nevezték. A korabeli oszmán hóhérok félelmetes társaságot alkottak. Mindegyikőjüket gondosan válogatták a szerepre, süketek és némák voltak, így nem hallhatták az áldozatok utolsó kiálltásait.

Ilyen történetekkel felnőve az első dolog, amit megtanul az ember, hogy a politika bizony veszélyes dolog. A szultánnak ellentmondani, a rendszert megkérdőjelezni kiváltképpen az.

Miközben ezeket a sorokat írtam, a hírügynökségek Vlagyimir Putyin orosz és Haszan Roháni iráni elnök gratulációitól voltak hangosak, melyeket a török elnöknek címeztek választási győzelme után. A régióban új szövetségek formálódnak. S miközben a történelem önmagát ismétli ebben a turbulens közegben, érdemes egy pillanatra a jövőbe tekinteni. Válasszunk egy szép kerek számot.  Vajon hogy fog majd Isztambul kinézni 2025-ben?

Attól, hogy egy ország történelme gazdag, még nem feltétlen erős az emlékezete. Igazság szerint Törökország egy kollektív amnéziával küzdő nemzet. Egy végtelenül komplikált országban könnyebb felejteni, mint emlékezni. De felnőhet-e valaha egy nemzet, mely nem hajlandó szembenézni saját múltjával?

Szülőföldem folyton változó ország. És sehol máshol nem érzékelhető ez erőteljesebben, mint Isztambulban. Az álcázás és fortélyok városa, Isztambul úgy vedli le magáról korábbi neveit, mint szalamandra a bőrét. Akárcsak a gyík, amely legyűri magáról régi bőrét és kicsit megváltozik minden alkalommal, úgy Isztambul is más városként éled újjá minden névváltoztatással. Lygos, Augusta Antonina, Bytantium, Stanbulin, Constantinople, Islambol, Polin, Bolis, al-Quastantiniyya, Új Róma, Új Jeruzsálem, a Rómaiak Trónja… Így kezdődött minden évezredekkel ezelőtt – a Fekete-tenger megáradó vize, az Arany Szarv és a Boszporusz, a Márvány-tenger. A víz előretört minden oldalról, hogy kivájja a földdarabot, melyen egy nap magával ragadó város épülhet. A város gyönyörű, szinte hipnotikus, de még mindig nem szilárd. Egy megbízhatatlan metropolisz. Csukd be a szemed, és meghallod a víz kavargását lábaid alatt. Ahogy áramlik, örvénylik, és előre tör. Folyton mozgásban.

 ’’Szülőföldem, csodálatos, de sérült szülőföldem, nem demokrácia.’’

Az ilyen folyton változó, instabil országokban nemhogy a jövőt, még az elkövetkező hónapot is nehéz megjósolni. Ki tudná egyáltalán megmondani, Isztambul hol található valójában: Európában, Kelet-Európában vagy Dél-Európában? Tán a Balkánon, Nyugat-Ázsiában, Eurázsiában? A Kaukázusban vagy Anatóliában, netán a Levantéban vagy a Kelet-Mediterráneumon, talán a Közel-Keleten? Isztambul optikai csalódás. Egy bűvésztrükk. Egy ábránd, mely kizárólag azok elméjében létezik, akik szeretik és csodálják. Az igazság az, hogy több Isztambul létezik, mely küzd, verseng, saját másaival harcol, melyek mindegyike tudja, a végén csak egy Isztambul maradhat.

2025-re ezek a csatározások sokkal láthatóbbá és sürgetőbbé válnak majd: vallás és szekularizmus, törzsiség és globalizmus, nacionalizmus és humanizmus között, valamint azok között, akik monopolizálnák, soha el nem engednék a hatalmat és azok között, akik a pluralisztikus demokráciában hisznek. A társadalmi osztályok közötti, az oktatási háttérből, nemi és etnikai különbözőségekből fakadó egyenlőtlenségek még tovább fokozódnak – és ezzel egyidejűleg a szakadékok is csak mélyülni fognak. Ahogy a fiatalok népességen belüli aránya növekedik, úgy fog emelkedni a fiatal munkavállalók körében a munkanélküliség és a kiábrándultság is.

Újabb építkezések tarkítják majd Isztambul horizontját, és ezzel együtt még több munkás zuhan majd a halálba a felhőkarcolók felhúzása közben. Az ő történetüket soha nem mesélik el az újságok. A talpalatnyi zöld terület, ami még a városban maradt, tovább zsugorodik majd, teret engedve a dzsentrifikációnak, mely még több épületet, további jövevényeket, még intenzívebb forgalmat és még több nyereséget generál. Legalábbis valakik számára. És az öreg macskakövek alatt, mélyen a föld belsejében, egy előre megjósolt földrengés moraját hallani, egy morajlást, melyet még mi is hallunk álmunkban, de inkább nem veszünk tudomást a baljós jelekről. Ez egy olyan lehetséges forgatókönyv, melyet sok isztambuli ismer mélyen legbelül, de mindenki igyekszik a lehető legkevesebbet rágondolni. Az utolsó földrengés megsemmisítő erejű volt, mérhetetlen pusztítást és fájdalmat hagyva maga után. És mégis, a hatóságok azóta vajmi keveset tettek a város infrastruktúrájának megújításáért és fejlesztéséért. A fatalizmus győzedelmeskedett a tudomány felett.

A vallás szerepe a jövő Törökországában messze nem bizonyos. Miután Recep Tayyip Erdoğan és az általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) kudarcot vallott a ’’demokratikus értékekkel harmóniában lévő mérsékelt, politikai iszlám’’ megteremtésében, millióknak kell majd Törökországban átértékelnie a vallás és politika kapcsolatát.

Hosszú évek AKP-kormányzása, valamint a társadalom és oktatás szisztematikus iszlamizációja teljesen átformálhatja a társadalom szövetét, de a visszájára is fordulhat a stratégia.  Addigra sok fiatal, akinek a szülei még az AKP stabil támogatói voltak, torkig lehet a dogmákkal. Talán egyre több állampolgár becsüli majd meg a szekularizmust és a demokráciát, különösképpen a nők. Mert azon az úton, amelyen az országok visszafelé bukdácsolnak az autoritarizmus, nacionalizmus és fanaticizmus világa felé, igazán sokat a nők veszíthetnek.

Azonban felmerül az elemi kérdés: vajon képes lesz-e a társadalomnak a politikusok és a politikai rendszer züllöttségétől megcsömörlött és kiábrándult rétege, hogy megszabaduljon a mindenkori politikai elittől?

Törökország világtérképen betöltött helyzete mindig a Nyugathoz való viszonyának függvényében alakult, és ez 2025-ig sem fog változni. Ami Európában történik, annak közvetlen hatása lesz Törökországra is, és ez fordítva is igaz. Isztambul jövőjén tűnődni elképzelhetetlen anélkül, hogy egyidejűleg azt is végiggondoljuk, hogyan alakul majd Brüsszel, Párizs vagy Berlin jövője.

Gyökeresen forgatja-e majd fel Európát a társadalmi elégedetlenség? Az ultranacionalisták, euroszkeptikusok, a protekcionista intézkedések és a populista demagógia, mely üres, szüntelen duruzslással hirdeti az illúziót, hogy a saját törzsközösségeinkbe való visszavonulás biztonságosabb, hogy a ’’hasonlóság’’ ’’biztonságot’’ teremt?  Ha ezek a trendek tovább folytatódnak, vajon egynél több Európáról kell-e majd beszélnünk, melyek, minden külsőségtől lecsupaszítva, a törzsiség és az internacionalizmus törésvonalai mentén hasadnak ketté? Lehetséges, hogy kettőnél több Európában kell majd gondolkodnunk? Ha Európa széthasad, Törökország szerepe elképesztően fontos lesz, és el kell majd döntenie, melyik Európával lép szövetségre.

Az én folyton változó szülőföldemet két egymással ellentétes irányba rángatják.

Az első hullámot ultranacionalista paranoia, a politikai iszlám és az összeesküvés-elméletek táplálják. Az autoritarizmus nem csak a politikát és a politikusokat zülleszti. Sajnos a civil társadalom és polgárok millióinak lelkét is megfertőzi. Ha ez a hullám, mely már most is fölényben van, tovább gyűrűzik, az a harag, agresszió, elszigeteltség és törzsiség erősödését vonja majd maga után, mely új keleti és közel-keleti szövetségesek keresésére sarkallhatja az országot. Ez a trend nem fog változni 2025-ig. De vajon elég erős lesz-e majd ahhoz, hogy az egész nemzetet magával rántsa erre a sötét ösvényre?

A második hullámba azok tartoznak, akik Törökország helyét a globálisan összekapcsolódó világban, egy igazi, pluralisztikus demokráciában képzelik el. Ezt a világot a fiatalok, nők, kisebbségek és a civil társadalom kimeríthetetlen energiája táplálja, mely egy élhetőbb jövőt álmodik gyermekei számára. Sokan vannak torkig a status quóval, és még többen lesznek így 2025-re. Sokakat aláztak meg, bántalmaztak, közösítettek ki vagy stigmatizáltak. Az igazságtalanság és fájdalom a társadalom minden szegmensét átjárja.

Talán pont ez Törökország végtelen iróniáinak egyike: egy nemzet, melyet sértettek és megbántottak milliói alkotnak, akik nem akarják észrevenni, hogy mizériájukban nincsenek egyedül, hogy talán a szomszéd – ’’a másik’’ – hozzájuk hasonlóan, de teljesen más okokból érzi magát sértettnek. A politikai affinitáson kívüli szolidaritás érzésének, a sokszínűség megbecsülésének és az együttélés kultúrájának hiányában a török demokraták nem nyerhetik meg a küzdelmet az antidemokratikus impulzusok és az állam tekintélyuralmi ideológiai apparátusa ellen.  De ha észrevesszük, hogy a szolidaritás, az együttélés és a sokszínűség elengedhetetlen és felbecsülhetetlen értékű, talán el tudjuk képzelni, hogy ennek a második hullámnak is lehet esélye a győzelemre.

Bármelyik tábor is kerekedjen felül a végén, egy dolog nem fog változni: Törökország geopolitikailag túl fontos az Egyesült Államok és a nyugati világ számára ahhoz, hogy csak úgy félresöpörjék. Amennyiben az Egyesült Államok folytatja kivonulását a Közel-Keletről, Törökország jelenléte és szerepe tovább növekedhet. De hogy ez milyen következményekkel járhat, már teljesen más kérdés.

Jóslatokba bocsátkozásnak semmi értelme, ha nem fogadjuk el, hogy emberi lényként, Keleten és Nyugaton, mind szorosan össze vagyunk kötve egymással. Klímaváltozás, élelmiszer- és vízhiány, emelkedő energiaárak, a fiatalságot sújtó munkanélküliség, globális terrorizmus, politikai és menekültválság – ami a világ egyik pontján történik, az hatással van a világ másik pontján élők életére.

Gyakran hangoztatják, hogy körülbelül 3 millió menekült él Törökországban, de a helyszínen tevékenykedő civil szervezetek más számokról mesélnek. Ez a szám talán a duplája vagy még annál is több lehet. 2025-re pedig tovább fog növekedni.

Lehet, hogy a világ különböző pontjain élő vezetők érzékelik a nemzetközi problémákra való megoldások keresésének sürgősségét, de az otthoni problémáik égetőbbek, ezért rövid távú megoldások születnek hosszú távú víziók nélkül.

Vajon sikerül-e nekünk együtt, nemzetként felülemelkedni ezen a nyomasztó és önkényes zsarnokságon, mely mélyen boldogtalanná és bizonytalanná tesz mindannyiunkat, beleértve a rendszert támogatókat és az abból profitálókat is?

Képesek leszünk-e együtt cselekedni, mi mint emberiség, közös értékek és olyan ügyek mentén, melyek mindünket érintenek? A válasz nagyban függ majd az érzelmektől és az észleléstől, melyeket igencsak alulértékelt a politikatudomány és a politikai elemzések. De olyan világban élünk, amiben a politikát az érzelmek irányítják és vezetik félre. Ugyanez lesz a helyzet 2025-ben is. Meg kell értenünk a haragot, szorongást, félelmet és a megvetést, hogy ezek micsoda erővel bírnak és mennyire veszélyesek is.

Szülőföldem, gyönyörű, de felkorbácsolt szülőföldem nem demokrácia.

Ami egy kis reménnyel tölt el, hogy mégis mindig megtalálja a módját a megújulásnak. Isztambul is lenyalogatja majd sebeit, talpra áll és új erőre kap, ahogy annyiszor az évszázadok során. De Törökországnak sikerül-e valaha teljesen magáévá tenni a pluralizmust, demokráciát, a jogrendet, a hatalmi ágak szétválasztását, a média szabadságát, az akadémia függetlenségét, a női jogokat, az LMBT-jogokat, a kisebbségek jogait, vagy pedig tovább folytatjuk ugyanazoknak a hibáknak az ismétlését, csak épp mindig egyre hevesebben?

Vajon sikerül-e együtt, mint nemzet, felülemelkedni ezen a nyomasztó és önkényes zsarnokságon, mely mélyen boldogtalanná és bizonytalanná tesz mindannyiunkat, beleértve azokat, aki ezt a rendszert támogatják és azokat is, akik profitálnak belőle? De pont ez a zsarnokság lényege. Minél több hatalomhoz jutnak, annál többre van szükségük, és ez fogja majd az egész rendszert magával rántani a mélybe.

Amit ’’jövőnek’’ nevezünk, néha kísértetiesen hasonlít a ’’múltra’’. Az idő nem lineáris pályán halad előre, hanem köröket ír le. Hallgasd a víz hangját Isztambul megavárosa alatt – mozgolódik, keres, vágyódik, bizonytalanul, mégis melyik irányba folyjon. Amit biztosan tudok, az az, hogy én arra vágyom, hogy a demokrácia megérkezzen szülőföldemre.

Elif Şafak regényíró, előadó és politológus. 15 könyv szerzője, melyből 10 regény – Magyarul megjelent többek között Az isztambul fattyú (Európa, 2009), A város tükrei (Európa, 2012), Szerelem (Európa, 2012), A bolhapalota (Európa, 2014).

Forrás: politico.eu

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo