Törökország szellemi kulturális örökségei – Karagöz és Haçivat

A karagöz egy török árnyjáték, mely valószínűleg a 16. században terjedt el az Oszmán Birodalomban. Eredetéről megoszlanak a vélemények.

Evlija Cselebi szerint a szultáni udvarokban már a 14. században is ismerték, mások szerint I. Szelim hozatott először árnybábozókat udvarába, miután 1517-ben meghódította Egyiptomot. A törökök azonban a bábozást már jóval az árnyjáték anatóliai megjelenése előtt is ismerték, nagy hagyománnyal rendelkezett. A karagöz-figurák jellegzetes pózai az oszmán kori groteszk táncosok pózaira emlékeztetnek.

Az árnyjáték két főszereplője Karagöz (fekete szem), a tanulatlan, ám szókimondó és szellemes parasztlegény: kerek fej, sötét bőr, nagy, fekete szemek, nagy, fekete szakáll, kopasz fejtető. Jól felvágták a nyelvét, Hacivat minden bölcselkedésére, fennkölt költeményére, enciklopedikus tudására van válasza.

Hacivat, a művelt városlakó, aki oszmán-törökül is tud verselni, nyelvi fordulatokkal, költői képekkel színezett, szinte már-már verses formában beszél. Megfontolt, előbb gondolkodik, és aztán cselekszik – ha cselekszik egyáltalán. Karagöz ebben is az ellentéte, impulzív, harsány, energikus. Hacivat köztiszteletnek örvend, tanácsait szívesen veszik, sőt kérik. Karagözt egyáltalán nem kedvelik, csúfolják, megverik, ízléstelen tréfáknak, megaláztatásoknak teszik ki.

A karagöz-játékokat régebben főtereken, kávéházakban játszották, és az egyik legkedveltebb szórakoztatási forma volt. A mozi és színház elterjedésével háttérbe szorult, ma már jóformán csak Ramadánkor, illetve főképp gyerekeknek szánt színházi előadásokon, hagyományőrző programokon találkozni vele.

A legendák szerint Hacivat és Karagöz élő személyek voltak, akik egy mecset vagy palota építésén dolgoztak, és folyton a többi munkást szórakoztatták történeteikkel, ezzel hátráltatva az építkezést. A szultán félt, hogy lázadásra bírják a munkásokat, ezért kivégeztette őket. A munkások tovább éltették történeteiket és később ezek az árnyékszínház történetei lettek.

A karagöz-játék szereplői egy-egy népcsoportot, foglalkozást megjelenítő sztereotípiák. Például, a zsidók vagy régiségkereskedők, vagy uzsorások; a lázok hajósok, a kurdok általában éjjeliőrök és gyakran kurd szavakat is használnak. A perzsák általában textilkereskedők, az arabok utazók, az albánok üdítőital-árusok vagy kertészek, állatkereskedők, a görögök művelt külföldiek, orvosok, az európai középréteg megtestesítői, akik görög vagy francia szavakat használnak, és nem tudnak rendesen törökül. Az örmények intézők vagy pincérek, mindig nagyon komolyak, és nincs humorérzékük.

Çelebi azon kevés szereplők egyike, akit rendkívül pozitív fényben tüntetnek fel, nem gúnyolódnak rajta, nem ironikus, vagy szarkasztikus módon ábrázolják, mint a szereplők többségét. Általában fiatal nemesember, aki vagy egy kurtizánba, vagy egy nemesi család leányába szerelmes. Elegáns, kifinomult, folyton hölgyek társaságát keresi. Művelt isztambuli akcentussal beszél. Európai módon öltözködik.

Részeges fegyverekkel jár-kel, és mindenkit megfenyeget, ám veszélytelen, csak a szája jár. Gyakran csendőr (jandarma) vagy helyi elöljáró, aki a „törvényt vigyázza”, ám maga is gyakran megszegi azt (például kurtizánokkal enyeleg). Ő a hatóságok paródiája.

Baba Himmet az anatóliai favágó, nagyon magas és testes (a legmagasabb báb). Durván beszél, gyakran káromkodik, és nem érti, ami a városban történik. Magasságát kifigurázva Karagöz gyakran létrára mászva ordít a fülébe. Valójában  hatalmas szíve van, és folyton a falujában hagyott kedveséről mesél.

Nők ritkán szerepelnek, akkor is jobbára kisebb szerepeket kapnak (feleségek, táncosnők, boszorkányok; zsémbes, intrikára hajlamos, pletykás öregasszonyok, szolgálólányok). Mivel a bábozók szinte mindig férfiak, a női hangokat is ők kölcsönzik. A női bábok hagyományos török öltözéket viselnek, hosszú fátyollal, mely eltakarja a szájat és a homlokot, de annyira áttetsző, hogy tisztán kivehetőek maradnak az arcvonások. A kurtizánokat gyakran félmeztelenül ábrázolják

Szerepelnek még valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal rendelkező figurák is, például Bebe Ruhi, a törpe, aki beszédhibás, az r és az sz helyett j-t ejt. Folyton ismétli önmagát, ami hamar kifárasztja a többi szereplőt. Karagöz gyakran elveri, mert csak így lehet megszabadulni tőle.

Vagy Tiryaki, aki ópiumfüggő és púpos. Ő folyton a helyi kávéházban múlatja az időt, legtöbbször heverészik és pipázik. Művelten beszél, akárcsak Hacivat, de beszélgetés közben folyton elalszik és horkol. A bolhából is elefántot csinál.

Az árnyjátékhoz egy keretre feszített, áttetsző, fehér anyagra van szükség, lehetőség szerint jó minőségű egyiptomi pamutra vagy muszlinra. A vászon (ayna) mérete régebben 2×2,5 méter volt, ma már 1×1,6 méteres anyagot használnak. A bábozó (hayali vagy karagözcü) a vászon mögött tartja a pálcikákra helyezett bábokat. A vásznat hátulról egy olajmécses világítja meg. A fény nem csak a vásznon, de az áttetsző anyagból készült bábokon is átszűrődik, kivetítve a színeiket a vászonra. A bábokat tartó rúd vízszintesen kapcsolódik a bábhoz, míg  más kultúrák árnyjátékaiban általában függőlegesen rögzítik a tartórudat a bábhoz.  A bábozót két másik eszköz segíti, mivel egyszerre csak két figurát tud a vásznon megjeleníteni. Egy Y alakú rúd (az ún. „bábfa”) segítségével több bábot is rögzíteni tud. Egy másik, forgó eszköz segítségével pedig könnyebben tudja kezelni azt a bábot, amelynek a történet során esetlegesen „meg kell fordulnia” a vásznon – a hagyományos, vízszintes tartórúd ezt nem tenné lehetővé.

A bábok kétdimenziós, lapos, színes anyagból készült figurák. Hagyományosan kikészített állatbőrből, leginkább tevebőrből készülnek. A bőrt addig kezelik, szárítják és nyújtják, amíg szinte áttetszővé nem válik. Az alakokat megadott minta alapján vágják ki egy speciálisan erre kialakított, hajlított késsel (nevregan). A bőrt ezután természetes növényi festékekkel (világoskék, sötétkék, lila, zöld, olajzöld, vörös, terrakotta, barna és sárga) színezik. A figurák általában két részből tevődnek össze, melyeket bélhúrral vagy bőrszíjjal kötnek össze, a báb hátán pedig a rúd számára bőrből készítenek tartótokot. Vannak szereplők, melyeket két rúddal mozgatnak, hogy többféle mozgásfajtára is képesek legyenek, ilyen Karagöz is, akinek például „lerúgható” a fejfedője. A bábok magassága 24-35 centiméter között változik, átlagosan 30-32 centiméter magasak. Vannak ennél kisebb figurák is és egy nagyon magas szereplő is, amely 57 centiméter.

A török karagöz-játék szinte elképzelhetetlen zenei kíséret nélkül, és a szereplők maguk is gyakran énekelnek. A műfaj változatos. Már az oszmán korban is sokféle zenével kísérték a játékot: török, örmény, görög, trákiai, balkáni népdalokkal, cigányzenével, klasszikus oszmán zenével, de akár operaáriákkal vagy nyugati komolyzenével is. Vannak zeneszerzők, akik kifejezetten karagöz-játékokhoz komponáltak zenét.

A karagöz-játék történetei sokrétűek, általában generációról generációra öröklődnek, de nincs pontosan megírt forgatókönyv, csak egy nagy vonalakban vázolt történet, amit aztán a bábozó a saját kedve vagy a közönség reakciói szerint alakíthat.

A történetek jórészt valamely szituáció vagy szokás, esetleg foglalkozás paródiái, így például van olyan történet, ahol a körülmetélés (sünnet) szokását figurázzák ki. A bolondok háza című történetben a görög vagy külföldi orvost, aki saját maga bolondabb, mint az ápoltjai; egy másik történetben az olajbirkózókat parodizálják. Karagöz és Hacivat sokszor üzleti partnerek a történetekben, együtt vállalkoznak – és legtöbbször el is buknak. Egyes történetek nagy közösségi eseményeket ölelnek fel, mint amilyen például az esküvő.

A történetek általában egy bevezetőből (mukaddime), párbeszédből (muhavere) és fő cselekményből (fasil) állnak. A bevezető előtt egy ideig egyfajta bevezető kép (göstermenlik) látható a vásznon, ami egy hagyományos síp, a nareke hangjára tűnik el, jelezve az előadás kezdetét. A bevezetőben leggyakrabban Hacivat jelenik meg először, aki vagy imát mond, vagy verset szaval, és azon elmélkedik, hogy miért nincs senki, akivel arabul vagy perzsául értekezhetne. Közben a vászon másik oldalán megjelenik Karagöz feje, aki kukucskálva lesi Hacivat monológját, majd mikor elunja, megjelenik a színen és a két szereplő általában jól összevész és verekszik. Ezt követi a párbeszéd, ami Hacivat és Karagöz szellemes szópárbaja. Ezt követően indul el a cselekmény. Az ilyen jellegű felépítés is változhat, hiszen az előadásokban nagy szerepet kap az improvizáció, vannak azonban olyan elemei vagy párbeszédei az egyes történeteknek, amiket a bábozó változatlanul hagy.

A Karagöz egy színpadi adaptációját Kazimir Károly rendezésében 1973-ban mutatták be Magyarországon. Szabó Gyula, Drahota Andrea, Rátonyi Róbert, Polónyi Gyöngyi és Hámori Ildikó alakították a főbb szerepeket.

A hagyományos színházi előadás erősíti a kulturális identitás érzetét, miközben a szórakozás révén közelebb hozza az embereket egymáshoz, ezért is kerülhetett fel 2009-ben az UNESCO szellemi kulturális örökségei közé.

Forrás: ich.unesco.org, hu.wikipedia.org, aregem.ktb.gov.tr

Kollár Kata – Türkinfo