Törökország mínuszos szemüveggel – Verseny az ülőhelyekért

Isztambulban nem ismeretlen a kaotikus tömegközlekedés fogalma. A városban töltött fél évem alatt mindennapi tömegközlekedési eszközömmé vált az úgynevezett metrobusz, amely igazából egy busz, de mivel elkülönített útvonalon halad, olyan gyors, akárcsak a metró. Bár nem a két végállomás között utazgattam, így is a napi egy óra oda és egy óra visszaúton alkalmam nyílt jócskán szemügyre venni, hogyan is utaznak a helyiek ezen a fajta járművön.

Az első és legfontosabb aranyszabály, hogy egy ülőhely mindennél többet ér, akinek sikerül elfoglalnia egy helyet, győztesnek érezheti magát. Ehhez a barátaimtól hallott legfontosabb praktikát hamar megtanultam. Ha a megállód nincs olyan vészesen messze az egyik végállomáshoz, utazz el addig még akkor is, ha az ellenkező irányba tartasz, hiszen így sokkal nagyobb esélyed lesz ülőhelyhez jutni. Ezt a trükköt nagyon sokan alkalmazzák, így az egyes végállomásokon elég nagy a felgyülemlett tömeg. Aki ilyen módon nem talál magának helyet, akár képes tizenöt percet is várni, hogy végre egy olyan busz érkezzen, amelyen helyet tud foglalni. Érthető tehát, hogy egy-egy beguruló busz ajtajában nagy a tülekedés.

Leginkább a túlzsúfoltság jellemzi a metrobuszokat, saját tapasztalataim alapján nem olyan kényelmes az ajtóhoz szorítva utazni, pláne ha nem is tudsz hova nézni, hiszen annyira kellemetlenül közel vannak az utastársak. A zsúfoltság pedig hozza magával a dulakodást, a hangoskodást esetenként a kisebb szóváltásokat. Az útvonal megindításakor olyan szóbeszéd is keringett, hogy a merészebb férfi utasok a tömeget kihasználva próbáltak meg közelebb kerülni a buszon utazó hölgyekhez. Ezért óvatosságra intettek a metrobuszos utazással kapcsolatban, szerencsére én semmi ilyet nem tapasztaltam. De érdekes élmények így is értek.

Kezdjük a legmegdöbbentőbb élményemmel. Egy hazaút alkalmával észrevettem, hogy egy fiatal anyuka próbál úgy helyezkedni kétéves forma kislányával, hogy ne essenek el. Ezt látva, gondoltam, átadom nekik a helyem, megpróbáltam átpréselni magam a mellettem lévő utasokon és intettem az anyukának, hogy jöjjenek és üljenek le. De mire odaértek volna, egy hölgy hirtelen elfoglalta a helyet. Hiába szóltam neki, hogy én az anyukának és a kislányának akartam átadni a helyet, úgy tett, mint aki nem hallja, amit mondok, és bámult kifelé az ablakon, az sem bántotta, hogy utána a kislány egész úton sírt mellette. Hogy miért cselekedett így a hölgy, azóta sem fejtettem meg.

De hogy ne csak a negatív dolgokról essen szó, megemlítenék néhány aranyos történetet is, hogy lássuk, nem halt ki a kedvesség a világunkból. Egy reggel az egyetemre menet elaludtam, velem szemben egy idős bácsi ült, majd egyszer csak arra keltem, hogy a bácsi szólongat, megkérdezte, hogy meddig utazok, hogy tudjon figyelmeztetni, nehogy túlmenjek a megállómon. Egy másik alkalommal éppen az egyetemről hazafelé tartva sikerült ismételten elaludnom, amikor azt éreztem, hogy valaki rám rakja a kabátját. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy egy fiatal férfi mosolygott rám, majd így szólt: „eléggé lehűlt az idő”. Meglepődtem, hogy mit is kéne tennem, az eset úgy ért véget, hogy a férfi leszállás előtt elkérte a kabátját, szép estét kívánt, majd elviharzott.

Elég abszurd és vicces volt látni, hogy az emberek néha már kivetkőzve önmagukból „küzdöttek meg” egy-egy ülőhelyért. Idős nénik egy pillanatra összes erejüket összegyűjtve küzdötték át magukat a tömegen, az általában előzékeny férfiak most illemszabályokat nem ismerve törtek a sor élére, hogy megkaparintsák azt a bizonyos kényelmes utazást garantáló helyet.

Isztambulban nem ismeretlen a kaotikus tömegközlekedés fogalma, de örök témát kínál…

Lantos Ágota – Türkinfo