Törökország mínuszos szemüveggel – Tolakodó? Pimasz? Nyitott? Udvarias? Kíváncsi?

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Tolakodó? Pimasz? Nyitott? Udvarias? Kíváncsi?

Megszédültünk a reggeli rohanásban, és elfelejtettünk leszállni a villamosról. No nem probléma, megyünk egy kört, újratervezés következik. A végállomáson le, majd a visszafelé induló járatra fel. Nevetünk magunkon, két szédült nő. Ám rögvest akad egy lovagunk, aki egyből villantja angol nyelvtudását, és mindjárt intézkedik a tömegben, hogy elsőnek szálljunk fel, és legyen üllőhelyünk.

Móni angoltudásának köszönhetően pillanatok alatt túlvagyunk a bemutatkozáson, és az úriember már tudja is, honnan érkeztünk. Elmeséli, hol van étterme, és büszkélkedik azzal, hogy volt neki egy bolgár barátnője. És csak mondja… Mire úti célunkhoz közeledünk, már ebédre is hivatalosak vagyunk hozzá. Csak az jár a fejemben, hogyan tudjuk finoman lerázni.
Mert Móni bemegy a múzeumba, de mivel én már jártam itt, nem szándékozom. Sétálni, fotózni megyek. Szinte rohanunk a Topkapi palota bejáratáig, lovagunk tartja az iramot, és folyamatosan csak mesél, mesél angolul. Mikor átadja névjegykártyáját, és biztosra ígérjük angolul, törökül, hogy nála fogunk ebédelni, hagyja, hogy egyedül folytassuk utunkat. Azon gondolkodom, tolakodó, nyitott vagy csak pimaszul, mindenáron ismerkedni akart? Szerintem nyitott, és szívesen beszélget angolul.

Szűk kis utcákon haladok. Egy fodrászüzletből sármos, jól ápolt férfi mosolyog rám. Szeretem ezt az kavalkádot, mindenfélét árulnak, de mi az első, ami szembetűnik? Igen, a legtöbb helyen férfi eladó van. Attól, hogy nincs vevő, nem töltik tétlenül az időt. Apró székeken ülnek, teáznak, vízipipáznak, diskurálnak, mérhetetlen nyugalom az arcukon, mint akiknek nem számít, jön vevő vagy sem. Egyikük, egy fiatal hatalmas mosollyal az arcán int, hogy fotózzam le, majd teával kínál. Az egész arcuk mosolyog, mintha ez lenne a névjegykártyájuk. Bizalmat áraszt, és érzem, el kell fogadnom a meghívást, leülök. Nem szólnak, csak néznek, és tovább mosolyognak. Picit fura a helyzet, de mivel nem ülhetünk itt némán, török nyelvtudásomat én is próbára teszem, és beszélgetést kezdeményezek. Türelemmel hagyják, hogy keressem a szavakat, a válaszokból kiderül, értették, amit kérdeztem, és remélem, én is arra válaszoltam, amit ők kérdeztek. Az első mondat után lassan csörgedezni kezd a beszélgetés patakja. Tovább sétálok, és örülök, hogy ennyire nyitottak és kíváncsiak. Vissza kell érnem a múzeumhoz a megbeszélt időre Villamosra szállok, kicsit nehezen tudok kapaszkodni a tömegben. Megszólít egy férfi kérdi, van-e valami baj? Ó, ezt már ismerem, hiszen többször így kezdeményeztek beszélgetést. És igen, ezért is jó tömegközlekedni, mert lehet gyakorolni a nyelvet, csak pár udvarias mondat, és máris jobb a közérzetem. Nézem a gépemen a ma készült fotókat. Férfiak, férfiak, férfiak. Majd megpróbálom elképzelni azokat a nőket, akiknek a törődése, odafigyelése teszi lehetővé, hogy ingben, szövetnadrágban, jól fésülten, bőrüket átjárva a török szappan hamisíthatatlan illatával, mosolygósan, nyitottan és udvariasan kíváncsiak tudjanak lenni ránk, odalátogató turistákra.

Rékasi Ica – Türkinfo