Törökország mínuszos szemüveggel – Orrok, állak, fegyverek…

Most induló sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…
Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Orrok, állak, fegyverek…

Sajnálom, nem tehetek róla, de engem teljesen megbabonáznak a török arcok. Szívem szerint néha odamennék egy-egy emberhez, hogy ugye, nem bánod, ha nézegetlek kicsit, netán végigsimítom az arcod, orrod vonalát? Birizgálhatom kicsit a hajad? És neeem, nincs ebben helye semmi erotikának (melyről régóta tudjuk, hogy nemcsak a nyugat ópiuma), na jó, talán csak egy cseppnyi, de tényleg semmi hátsó szándékom (talán csak egy cseppnyi). Csupán az esztétikum szerelmese vagyok. Egyszerűen csak szépek az itteniek, van, ami nagyobb rajtuk (az orruk, az ajkuk), netán vadabb (a vonásaik, a gesztusaik), kisebb (a testhosszuk és a nyakuk), hosszabb (az orruk, az orruk!), fürtösebb (a hajuk, neadjisten a bundájuk), karakteresebb (az orruk, imááádom).

Kedvenc éttermem behívóemberei mindig elvarázsolnak.

A tavalyi szomorú Herkules volt. Magas és vékony (tudom, tudom, nem épp herkuleses, de akkor is), szőke fürtös; bánatos ajakvonallal. Mint akit nyomaszt, hogy a Hüdrának újabb és újabb fejét kell levágnia. Tavalyelőtt maori harcos állt ott vasalt ingben, hátrafogott hajjal, (táncoló, fekete) lakkcipőben (hau, hau). Esküdni mertem volna, hogy a civilizált öltözet takarja a fenekére tetovált kilimmintát. Ha lándzsa van a kezében, még hitelesebb. A mostaninak baltával szabott vonásai vannak, olyan vad arca, zömök testalkata, hogy nemcsak hogy a szél nem fújja el, de erősebb képzelőerő nélkül is magam előtt látom, amint egy szál jatagánnal (yatağan) a gatyakorcában, nem is, a fogai közé harapva ízekre szaggatja a gyaurokat. Ha megfosztom a hófehér lenvászon ingtől-gatyától, 3 deci tömény párfőmtől, és ráképzelek egy jól szabott öltönyt vagy kimustrált, gyűrött zsaruszerkót háromnapos borostával, Robert de Niro áll előttem.

Ráérő időmben antropológusost játszom. Ülök és figyelek. Csípem errefelé a kamaszfiúkat (is). Olyan bámulatos természetességgel érnek egymáshoz, karolják át a másikat! Üldögélnek hatan egy padon, alattuk a földön még négyen, némelyik fejét a fentiek térdéhez hajtva, szorosan egymás mellett, mint verebek a dróton, és karattyolnak, teli szájjal nevetnek. Aránytalanul hosszú végtagjaik, mint a sáskáknak, kalimpálnak mindenfelé. Úgy tűnik, felnőtt korukban is megmarad, hogy sokkal gyakrabban és szívesebben érnek a saját nemükbélihez, mint azt itthon látjuk. Gond nélkül szunyókálnak együtt egy falatnyi törölközőn a strandon, karolnak egymásba. Én meg csak sasolok óvatosan a napszemüveg mögül, és látom, ahogy néhány év múlva nagy orral, villogó fekete szemmel, hárman egy robogón hódítják a romantikára éhes ojrópai csajokat.

Fejes Edit – Türkinfo