Törökország mínuszos szemüveggel: Meny vs. Anyós – amúgy törökösen?

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Meny vs. Anyós – amúgy törökösen?

ANYÓSOK, így teljes nagybetűvel, akik mindenbe beleszólnak, mindent irányítani próbálnak, állandóan féltékenyek. A téma él és virul, ráadásul nem is lehet országhatárok közé szorítani. Anyós-pajtás, anyós-jószág, át tud-e szaladni papucsban, jobb, ha messze van – kinek mi jut. Meggyűlhet velük a bajunk, pláne, ha a sajátosságokat nem ismerjük.

Állandó pletykatéma

A kiköltözésem hajnalán, kezdő törökországi lakosként eszembe nem jutott volna, hogy bárkit rögtön arról kérdezzek, hogy milyen a kapcsolata az anyósával. Aztán gyorsan kiderült, hogy a török nők körében az anyósok kibeszélése népszerű téma, valami olyasmi, amiről bármikor jólesik fecsegni. Amikor engem faggattak a saját házam tájáról, akkor mindig meglepődtek, hogy jó viszonyt ápolok az enyémmel. Egy-egy keserű mosoly kíséretében csak annyit mondtak, „nagyon szerencsés vagy!”. És tényleg. Itt Törökországban nem lepődne meg rajta senki, ha azon siránkoznék, hogy anyósom formálni próbál, átnevelni, az itteni normáknak megfelelően megváltoztatni, különösképpen, hogy külföldiként csöppentem a családba. Hisz a török lányok is intenzív kiképzésen vesznek részt, ha az anyós az a típus.

A török család                          

Törökországban a családi kapcsolatok mások, mint odahaza. A családnak komoly összetartó ereje van, egy olyan sűrű szövésű háló, amely mindenkit betakar – ha akarja, ha nem. Az összes létező pozitívuma mellett azért nem ritka, hogy a háló fojtó, de itt ez a normális, és még ha a gyerek fullasztónak is érzi, nem illik ezt kimutatni. A szülők feltétel nélküli tisztelete alapvető, a szülői intés, szó, vélemény általában nagyon komolyan befolyásolja a gyermek döntéseit.

A gyerekek közül a fiúkkal szemben komoly elvárásokat támaszt a család, ez alatt értendő az anyagi és erkölcsi támogatás is. Vannak olyan férfi ismerőseink, akik a család egyedüli aktív korú, keresőképes tagjai, ezért fontos szerepet játszanak a szülők és felnőtt(!) lánytestvérek életében. Bár egymástól messze élnek, minden esetben elvárják az anyagi segítséget. Mégis miben más ez, mint nálunk? Hisz lehetőségeink szerint mi is segítjük a családtagjainkat.

Az iszlám tanításai szerint a család eltartása a férfi feladata, a nőkre otthon, a családi harmónia megteremtésében számítanak. Bár a nők manapság növekvő arányban lépnek be a munkaerőpiacra, de az is igaz, hogy még mindig magas a háztartásbeliek aránya. A 15 év feletti, munkaképes női lakosság kb. 70%-a otthon van (2015-ös statisztikai adatok alapján). Korábban ennyien sem dolgoztak, és a vidéki területeken, a konzervatív családok körében ez a hagyomány még mindig erősen él. Ilyen családokban fordulhat elő az, hogy a lánytestvér tovább szeretne tanulni (már ha a család ehhez hozzájárul), és a már saját családdal rendelkező, külön élő bátyjától várja el az iskolához szükséges anyagi támogatást. Eszébe sem jut – mert neki eszébe sem juthat, hisz nőként, lányként talán ki sem engednék „egyedül”, felügyelet nélkül a nagyvilágba –, hogy elmenjen dolgozni, és saját maga teremtse elő a szükséges pénzt, hanem a család aktív, kereső férfitagjától várja a segítséget. A báty pedig természetesen segít, ez nem is kérdés számára, hiszen erkölcsi kötelessége.

Magyarországon mi abban szocializálódtunk, hogy mielőbb próbáljunk a saját lábukra állni, tanuljunk, dolgozzunk, költözzünk külön, majd amikor eljön az idő, alapítsunk családot. Ez igaz fiúkra és lányokra, férfiakra és nőkre egyaránt. Ha odahaza egy munkaképes és aktív korú lánytestvér fordul a bátyjához azzal a kéréssel, hogy pénzre lenne szüksége a továbbtanuláshoz, és mindezt teszi úgy, hogy neki esze ágába sincs erőfeszítéseket tenni az ügyért, valószínűleg nem lenne olyan a testvér támogató válasza.

Az anyósok és a fiaik

Itt a szoros családi kötelékek és a társadalmi elvárások azt eredményezik tehát, hogy az anyós-após komolyan beleszól a dolgokba, és a gyermek sokszor megkérdőjelezés nélkül hallgat is rájuk. Nem ott tanul tovább, ahol szeretne, nem azt dolgozik, amit szeretne, nem azt a lányt veszi el, akit szeretne, nem ahhoz megy férjhez, akihez szeretne – a skála egészen széles, és mindig attól függ, hogy a család milyen beállítottságú.

Az anyós és após közül pedig, mily meglepő, az anyós a veszélyesebb, még akkor is, ha a látszat egészen mást mutat. A menyek felköthetik a gatyaszárat, ha lazítani akarnak a szorításon, nem mellesleg a férjüket is kezelésbe kell venni, mert annak általában fel sem tűnik, hogy a mama jobban jelen van az életükben, mint kellene…

Amikor csak egy ismerős panaszkodott ezzel kapcsolatban, akkor arra gondoltam, hogy hát persze, előfordul ez máshol is, nem kell Törökországig menni. Aztán szaporodott azok száma, akik vázolták a saját helyzetüket, és a történetek többnyire ugyanúgy végződtek: a legtöbben ódzkodnak a családi látogatásoktól, sőt, egyesek még egy városban sem élnének anyósukkal, akkor sem, ha ebben a városban 4 millióan laknak. Törökös túlzás?

A mama, a drága jó mama, volt olyan kedves és elkényeztette a kisfiát, holott ő csak azt adta neki, ami itt egy török kisfiúnak, kamasznak és fiatalembernek jár. Most pedig tessék, trükkökkel és praktikákkal, könnyekkel vagy anélkül, de formálgatni kell a teremtés koronáit, hogy leszálljanak arról a bizonyosról. Török sajátosság?

A teáskanna és a család

Ilyenkor mindig eszembe jut az az itt hallott kedves kis hasonlat, amely párhuzamot von a családi szerepek és a teázási kellékek között.

Biztosan ismeritek a hagyományos kétrészes török teafőzőt, az alsó kannában forr a víz, míg a felsőben ázik a jó erős teafű. A hasonlat szerint a felső kanna szimbolizálja a feleséget, az alsó pedig a férj anyját. Vagyis az anyós állandó forrása kell ahhoz, hogy a feleség ízletessé váljon a felső kannában, éppen úgy, ahogy a tea is az alatta bugyogó forró víz hatására válik zamatossá. A férj a teáspohár. Azaz mind a feleség, mind a mama helyet kap benne, hisz először a felső kannából öntünk a jól kiáztatott teából, amelyet aztán az alsó részben levő forró vízzel hígítunk. A teához adott cukor jelképezi a gyerekeket, akik megédesítik a teát és az életet is. A kiskanál a férj lánytestvére, aki időnként megjelenik, kavar egyet és odébb áll. A poháralátét pedig a papa, aki, ha kell, felfogja a kilöttyent teát.

Kedves nőtársaim, országon innen és túl! Meny vs. Anyós – tényleg törökösen?

(A kép forrása ITT.)

K. Tengeri Dalma – Türkinfo