Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.
Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…
Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!
Van valami, ami valóban az agyamra tud itt menni: a török ismerősökkel közös programot tervezni. Találkozunk-e, mikor találkozunk, jönnek-e, menjünk-e, mi legyen. Hasonló a helyzet akkor is, ha várunk valakit. Nem biztos, hogy jön, majd meglátja, hirtelen kiderül, hogy csak későn tud ideérni, ne készüljünk semmivel, aztán mégis korán jön, tehát készülni kellett volna valamivel, jó lett volna.
Kezdjük azzal, hogy itt az idő fogalma eléggé rugalmasan értelmezett, a beugrunk 5 percre vagy jövök 10 perc múlva akár órákat is jelenthet. Bevallom, én szeretem előre látni a történéseket, amit itt jobb, ha elfelejtek. Nem tudom megmondani, hányszor álltam széttárt kezekkel, hogy akkor mi vaaaan, mi lesz, hogy is lesz, de igazából nem kaptam rá választ, inkább legyintettem és feladtam. Mára eljutottam odáig, hogy khmm… nem annyiszor idegesítem fel magam.
„Csendes sodródás, ez is a tervezés egyik formája” – állítja egy kedves török ismerős –, na igen, tényleg az. Sokszor irigylem őket, hogy ennyire képesek kikapcsolni, és csak hagyják, hogy a dolgok megtörténjenek. Máskor viszont a hajamat tépem, mert olyan helyzetekben is csak sodródnak, amikor a tettek mezejére kellene lépni.
Itt sokan feltétel nélkül hisznek egy felsőbb erő – nevezzük azt Istennek, Allahnak vagy bárminek –, mindenhatóságában és igazságosságában. Fejet hajtanak előtte, és (többnyire) zokszó nélkül elfogadják azt, amit kapnak. Hagyják magukat sodortatni az árral – a fősodrást elfogadják, majd ott lavíroznak, ügyeskednek, ki-ki a saját beállítottsága szerint. Nem lehet azt mondani, hogy a sült galambot várják tátott szájjal, egyáltalán nem, de nekem ez a fajta sodródás sok esetben idegtépő, mert olyan területeket is érint, ahol én már régen terveznék, cselekednék, mert úgy érzem, hogy van ráhatásom. Ők nem, mert majd kialakul, majd lesz valami, valamikor, valahogy…
K. Tengeri Dalma – Türkinfo