Törökország mínuszos szemüveggel – Hogyan hagyd ki Isztambul kötelező látnivalóit?

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Hogyan hagyd ki Isztambul kötelező látnivalóit?

Nem árt hozzá egy összetört szív, amit átcűgölsz vámvizsgálaton, héthatáron, Boszporusz felett, regisztrálás önkéntesként egy olyan Isten háta mögötti török gyerektáborba, ami még a térképen sincs rajta, egy feltöltetlen Isztambul-kártya és egy fürtös hajú osztráktörök, aki él-hal a Besiktaşért, de fogalma sincs a menetrendről.

Perzselő forróságban szállt le a repülőm a Sabiha Gökçenre. Gigantikus bőröndöt húztam magam után, háromheti ruhával (a magam megnyugtatására), párnapi hideg élelemmel (anyukám kedvéért) és egy nagy üveg Unicummal (isztambuli szállásadóm örömére). Nagyjából tojtam a világra. Ha nem lett volna hónapok óta lefixálva, hogy két hetet töltök önkéntesként egy gyerektáborban az Égei-tenger partján, maradok otthon, nyalogatom a sebeimet, siratom a hívatlanul visszatért lányságomat. Rezzenéstelen arccal vettem tudomásul, hogy újra itt vagyok szeretett Törökországomban, forró szél fújja tubigatyámat, a tábor előtt és után van 4-4 napom Sztambul felfedezésére, végre találkozom Keremmel, a TúrdöTürki önjelölt bicajosával, aki pár éve ismeretlenül is kölcsönadta bringáját egy körre Antalyában. Szóval púp volt a hátamra az a bazsalygó török idegen, aki a buszmenetrendet kérdezte tőlem. Átkos jólneveltség! Útba igazítottam, ha már ő itthon van, én meg csak stréber. Meg persze balfék, aki őrzi addig az idegen csomagját, amíg az pénzt vált, és belemegy a fordítottjába is. Persze nem történt semmi, nem lépett le a motyómmal, nem szlopálta ki a hungarikumomat, de cserébe meghívott kávézni, míg a buszt vártuk. 1:0 a bizalom javára. Elválás előtt elkérte a számom és felajánlotta, hogy idegenvezet az elkövetkezendő napokban. Peeersze, apafej, kaccantott volna sátánian a flegma, a jólnevelt naiva meg máris diktálta a számot.

Mire estig magamba tömtem 4 tábla pisztáciás csokit terápiás jelleggel, beosontam Kerem lakásába az előkertben elrejtett kulccsal (az a bizalom is megér egy misét, hogy egy szinte idegent beenged a lakásába, míg ő a kelet-török csúcsokat és Fatma szívét hódítja), egy rossz arcú koldus testvérpár vaksággal átkozott meg, a fürtöstől is megérkeztek az első sms-ek, úgyhogy másnapra megvolt a programom: minden látnivaló, múzeum, tér és torony, ahogy az útikönyvben meg van írva. Púp a hátamra, de legalább eltereli a figyelmem.

És lőn. Mire átdolmuşoztam, -hajóztam Altıntepéből Eminönübe, kezdett magával ragadni a város varázsa. Boldog-boldogtalanon gyakoroltam nyelvtudásomat: embereket szólítottam meg, útbaigazítást kértem, egészen addig, míg koldusnak (?) nem néztek, és el nem küldtek a fenébe. Ismail várt rám a kikötőben, és elkezdtük róni a történelmi negyed utcáit. Persze minden kötelező látnivaló kimaradt. Helyette a Gülhane parkban megettük a madárlátta fasírtomat baracklekváros linzerrel, fejenként legalább 3 liter teát és koffeinbomba török kávét ittunk, apró dzsámiban merengtünk, szűk utcákból nyíló kifőzdékben ebédeltünk… Akárcsak egy szirupos lányregényben, volt önfeledtség, boldogság, gömbölyű macskakő, gőzölgő lencseleves. És szerencsére semmi több. Azóta azt is tudom, hová járnak nyilvánosan smárolni és sört inni a helyiek.

Két hét gyerektábor után megtépázott idegekkel és azzal a biztos tudattal tértem vissza Isztambulba, hogy ha még egyszer táncolnom kell a Cotton Eye Joe-ra vagy a Waka Wakára, tökön szúrom magam egy rozsdás fakéssel. A törököm persze jelentkezett, fürtösebb és kedvesebb volt, mint valaha. Öszvér angol–török nyelven megváltottuk a világot, az utolsó este pedig meghívott vacsorázni hozzájuk, majd ő főz, anyuapu vidéken. A vészjelzőm villogott, és bár eddig is tudta, hogy én hamarabb úszom cápákkal, mint hogy mostanában randizzam, mégis elhívott. Egy nemrandira. Kinéztem belőle annyi úriemberséget, hogy tartja a szavát, pukkadásig ettem magam mindenféle jóval, bugyuta vígjátékot néztünk a 80-as évekből, forró szél fújt a város felett, a teraszon lefojtottuk még egy pisztáciás magnummal az egészet, és hazaindultam. Búcsúzáskor egy kósza gondolat erejéig végigfutott bennem, hogy mi lenne, ha… Ha? Szerencsére itt abba is hagytam. Kezet fogtunk, lett belőle egy esetlen ölelés és máig tartó netbarátság.

Nem állítom, hogy mikor hazaértem Magyarországra, nem fájt már a szívem, Isztambul csak betemette, de el nem söpörte a bánatomat. De azt a pár napot kétségtelenül bearanyozta Ismail, aki miatt kihagytam minden múzeumot, látnivalót, teret és tornyot, de láttam Isztambul igazi arcát.

Fejes Edit – Türkinfo