Törökország mínuszos szemüveggel – Egy építkezés margójára

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Egy építkezés margójára

Adva van egy középkorú, talpraesett és elég önfejű magyar nőszemély, és a korban hozzáillő, hasonlóan öszvértermészet-hajlamú török pasija. Meg a szerkezetkész ház Törökország  égei-tengeri régiójában, egy viszonylag kis városban… Na, ezt a házat kell lakhatóvá tenni, és ez a török mesterek megismeréséhez remek alapnak bizonyult.

Kisváros lévén nagy mozgásterünk nincs, így azt kell szeretni, ami/aki van. Mindenhol társasházakat húznak fel, így az épkézláb szakik ott dolgoznak. Vagyis választék a maradék.
Az első tapasztalat az időpont, vagy úgy is  nevezhetném, hogy İnşallah-mentalitás: Jövök ma, holnap, de ha nem, akkor a jövő hétfőn tuti! – İnşallah.

Aztán: Ezért kérek – persze a bazárhoz hasonlatosan – 2x lírát – csak hogy lehessen alkudni. (Mert ha egy áru értéke x, ahhoz, hogy kényelmesen lehessen egy tea mellett alkudni, kétszerese a kikiáltási ára.)
Ha ezen túlvagyunk, akkor: Hozom az anyagot holnap, vagy holnapután – Inşallah.
Ha netán sikerül a megállapodott időponthoz viszonylag közeli időpontban megérkezni, szinte biztos, hogy nem hiánytalan a cucc…

Itt már kitépjük a saját és majdhogynem az uszta (mester) haját is, csak nehezítő tényező, hogy kopasz és sapkát hord.

Na de mindegy, legalább valami már történt! Maşallah!

Kibontották, újrahúzták, becsövezték, levakolták. Mindezt folyamatos teafőzés, cigizés és hangos zene mellett. Hogy az a bement teamennyiség hova távozott, sosem fogom megtudni, de a házban működő toalett nincs (még mindig).

Az ablakokról még mindig semmi hír… pedig már egy hónapja megrendeltük 🙁
És egyszer csak bejelentkezett a burkoló! Gyönyörű nap! Kijött, felmért, teázott. Árat mondott, duplát, alkudtunk, megállapodtunk.

Itt az idő, nézzünk csempét! A fixa ideánk: 45×45, bézs, minta nélküli fényes gránit.
A városban 5 csempebolt van (ugye, hogy nem nagy város?).

Az elsőhöz indulunk. Odaérünk, elétárjuk a kérésünket. Elindulunk megnézni a választékot. Mutatja: ez jó? Nem, ez fehér, mintás és 33×33 cm. Megyünk tovább. Ez jó? Nem. Ez bézs ugyan, de mintás és nem fényes. Na és ez? Ez barna, mintás és nem fényes. Még egyszer elmondjuk az óhajunkat, mire ő: ja! Hát itt van! De barátom – mondjuk neki – ez 60×60 cm… nemnyónekünk… nem fér el a folyosón baklava-mintában… nekünk kisebb kell.

Mire ő: olyat nem lehet kapni. Mire mi: seholsem, vagy itt nem? Mire ő: Ezt nem gyártják.
És ebbe majdnem beletörődtünk. De aztán szerencsére mégsem…

És ugyanez a szitu mindegyik csempeboltban szinte szóról szóra lejátszódott. Mindenki azt akarja rád sózni, amiből hatmillió raklap készlete van. Aztán elcsüggedve hazafelé bementünk még abba a yapımarketbe (építkezők boltja), ami a sarkon van, és ott vaaaaan 🙂 de másodosztályú 🙁

De már úton a príma, hibátlan készlet! Leadtuk a rendelést! – És mikor érkezik? Hát azt nem tudom…. lehet, hogy 5 nap, de lehet, hogy 30…

A pontosság, ugye. Meg a kiszámíthatóság! Az mindennél előrébbvaló!

Eltelt 2 hét. Csempe még mindig sehol…

Szabó Katalin – Türkinfo