Törökország mínuszos szemüveggel – Bolondos üzletek

Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.

Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…

Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!

Bolondos üzletek

Tudom, tudom, számos fokmérője lehet egy országnak. Nem állítom, hogy a GDP smafu, de én kialakítottam a sajátomat: nézd meg, milyenek a közutak, a vécék, hogy hogyan viszonyul a nép a szeméthez és a bolondjaihoz… Ez utóbbival kapcsolatban ért néhány élmény.

Tegnap akár lánykereskedővé is válhattam volna. A pincérek közt az egyetlen félkegyelműnek leesett pár hét után, hogy Macaristan hol is van. Avrupa? Avrupa. Óóóó. Akkor ő adni nekem 5000 dollárt. Jó, de miért? Neki kell feleség, ad nekem pénzt. Mégis mire? Hát én tanár vagyok, nem? De. Akkor van sok tanítványom, nem? De. Akkor csak akad egy, aki hozzámenne? Nem. És mi a helyzet a barátnőimmel? Á, házas mind. De lehet, hogy el akarnak válni, nem? Nem. NEM. Szóval makacs a szentem. Azt hiszi, Európában (ez nekik egyébként az EU-t jelenti) kolbászból van a kerítés.

És persze nem attól félkegyelmű, hogy hiányos földrajzi ismereteivel is rendületlenül házasodni akar. Időről időre dührohamai vannak, és olyankor tényleg félelmetes. Úgyhogy főként pohárszedőként dolgozik.

Amúgy gondolhatjátok, milyen színvonalú lehetett ez a beszélgetés, ha ő nem tud angolul, az én törököm pedig a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető folyékonynak. Ő hadart-darált, én meg csak legyintgettem, hogy hagyjon már békén, vagy legalább beszéljen lassabban. Azóta ha szembejön velem, megkérdezi, hogy mikor lesz ő házas („Bennezámánevlenedzseeem?). Apafej, ez rajtad múlik. Ma már odáig jutott a dolog, hogy azt mondtam neki, rendben van. Holnap jön egy barátnőm (ne haragudj, Era), kérdezze meg tőle személyesen. (Persze 3000 dollár közvetítői jutalékra igényt tartok.)

Egyébként érdekesen viszonyulnak ehhez a figurához a többiek. Merthogy tényleg félkegyelmű. De ezt tudják róla, és elfogadják.

Van egyébként itt több cicás figura is. Pár hete feltűnt, hogy egy részeg fazon alszik a dzsámi padján. Éreztem én is, hogy ez így lehetetlen. A hasára ölelt kóla aztán végleg meggyőzött az igazságról. Kiderült, hogy ő Eles. Eles, csak így, vezetéknév nélkül. Tudjuk, minden falunak, kisvárosnak megvan a maga Elese, akit mindenki ismer, odabiccentenek neki, hátba veregetik, ha arra jár, esetleg megteáztatják. A helyi Eles sandán bazsalyog, elég opálos a tekintete, de nagyon kedvesnek tűnik. És állítólag jól masszíroz. Ülnek itt az árusok, éttermesek kint az utcán, jön Eles, és kicsit meggyúrja a bedurrant csuklyájukat. Kedvtelésből. Majd sántikálva továbbáll, és mindenki boldog. Vesz egy nagy üveg kólát, behörpöli, majd horkolva szunyókál a dzsámi kertjében.

Van még a lottóárus, aki lehet, hogy normális. Talán csak a marketingje része, hogy fejhangtól a mély gyomorhangig mindent bevet a strandon, csak vegyenek pár szelvényt a pecsenyére sült fürdőzők. Kedvencem a hobó vécésbácsi, akivel épületes beszélgetést folytattam – szerintem a szelektív hulladékgyűjtésről. Ráérő idejében egy pici gitár húrjait nyúzza, talán ez az ukulele (?), és csak odakacsint a pénzes küblire, mikor igénybe vennéd a szolgáltatásait. Meg egy bájos kancsal kisfiú, Doğan, aki pörög a (függőleges) tengelye körül, és az a vágya, hogy az égig tudjon pördülni. Amúgy ő szerintem normális, csak még kiscsikó. Kerengő dervis. Derengő kervis.

Szóval sokat elárul egy népről, hogyan kezeli a maga bolondjait. Hát ők így: szeretettel, türelemmel, elfogadással.

Fejes Edit – Türkinfo