Ebben a sorozatunkban közelebb hajolunk kicsit Törökországhoz, olyan szegleteibe is belenézve, amelyekről az útikönyvek mélyen hallgatnak. A Türkinfo szerkesztőségének tagjai közül néhányan itt élnek, többen rendszeres látogatói az országnak. Van köztünk olyan, aki álmaiban és emlékeiben tölt ott több időt, mint a valóságban. Egy azonban közös: mindannyiunknak van valamilyen megosztani való tapasztalata a török mentalitással, konyhával, szokásokkal – a keleti és nyugati régiókban egyaránt.
Első körben a török mentalitással foglalkozunk. Van elképzelésünk arról, milyenek a törökök, ugye? Hangosak, el tudnak adni bármit, aranyat, szőnyeget, bőrdzsekit, literszámra isszák a teát és szeretik a szép nőket… Ezek a szokásos sztereotípiák róluk. Írásainkban kicsit mélyebbre ásunk, megmutatjuk a hétköznapit, a különlegeset, a megéltet, az elképzeltet, hogy hogyan látjuk őket, hogyan kezeljük-viseljük szokásaikat, temperamentumukat…
Mínuszos szemüveget az orra, és olvasásra felkészülni, bir, iki, üç!
A török fürdő forró párája
Amikor az ember még ismerkedik Törökországgal, és először lép be egy olyan török fürdőbe, ahová a helyiek és nem a turisták járnak, egészen más arcát ismeri meg az országnak.
A díszlet adott, mindenki ismeri, a gőz szinte fojtó, a márvány forró, a víz kellemes, rutintalan mozdulatokkal kezdjük kanalazni magunkra a kihelyezett edénnyel. Puhítani kell a bőrünket, és elsősorban lekapcsolni mindent az agyunkban, kihúzni a dugót, és hagyni, hogy lefolyjon a szenny. Csak a víz, a csobogás, a pára, a meleg és a visszhangok. A mozdulatok mechanikussá válnak, és a kezdeti szorongás oldódni kezd…
Mert belépve döbbenten szembesülünk a ténnyel, hogy itt sokan félig vagy teljesen mezítelenek! Törökországban! Persze, persze, hisz hamamban vagyunk, ez normális, tudtam én. De mégis! Szégyenlősen pillantok körül, miközben peregnek bennem a kint rögzített képek, lányok és asszonyok az utcán, a sarki büfénél, a piacon… Itt azonban senki nincs elfedve, nincs kendő, sem hosszú ujjú kabát, nincsenek félszegen lesütött tekintetek, halk szavak. A meleg víz, a gőz a tabuk egy részét is feloldja, a szégyenérzet legkisebb szikrája nélkül, csendesen, néha erélyesebben beszélgetve kezdődik a rituális mosdás.
Az alig serdülőkorba lépett tinilányok nőiességüket oly természetesen viselve hajlonganak, és gyakorlott mozdulatokkal dörgölik testüket a durva kesztyűvel. Tekintetük felszabadult és egyenes, nehéz elképzelni, hogy ugyanezek a lányok odakint talán teljesen elfedik magukat, és a helyzetüket soha meg nem kérdőjelezve, lesütött szemmel, de mégis mindent jól megfigyelve szemlélik a külvilágot.
Kislányok pancsolnak a vízben, de már ők is ismerik a szokást: le kell locsolni a márványpadot, mielőtt leülnek, hátha valaki éppen most kelt fel onnan előttük. Idős asszonyok csoszognak a csaphoz, és lassú mozdulatokkal öblítik le magukat a habmasszázs után, miközben az újonnan szerzett ismerőseikkel megváltják a világot. Vajon miről beszélgetnek?
Minden annyira szabad, annyira nyílt, annyira természetes, annyira békés. A levegő csak a magas páratartalom miatt nehéz, a kinti nyomás mintha nem is létezne. A különbség persze csak nekünk tűnik fel, mert ők ugyanolyan természetességgel lépnek ki abba a világba, mint ahogy idebent megszabadulnak a ruháiktól.
Bár csak szemléltem őket, mégis egészen közelinek érzem magam hozzájuk. Az akkoriban még állandóan kínzó, idegenkedő érzés csitulni kezdett.
Az alatt az egy óra alatt eggyé váltam velük. Nők voltunk mindannyian, lányok és asszonyok, a szebbik nem, akik újra és újra meg akarnak szépülni, testükben, lelkükben, maguknak, másoknak, az egész világnak.
K. Tengeri Dalma – Türkinfo