![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
A könyvkötészet, a könyvkötés kézműves mestersége, törökül ciltçilik vagy cilt sanatı, nemcsak Európában volt évszázadokon át virágzó művészeti ág, hanem a világ szinte minden olyan sarkában, ahol az írásban rögzített ismeretek könyv formát öltöttek. A gyönyörű könyvborítók azért születtek, hogy megóvják a könyvek lapjait, és megőrizzék azokat nekünk, az utókornak.
Az első könyvek
Európában nagyjából az ókeresztény korban bukkantak fel azok az íráshordozók, amelyeket már könyvszerűnek tekinthetünk. A térségben a 4. században a papirusztekercseket felváltotta a pergamen, amelynek már mindkét oldalára lehetett írni, és lehetett hajtogatni is. A pergamen meghajtásával megszülettek a több lapból álló ívek, majd az ívek összefűzésével az első könyvtestek, amelyeket aztán védőborítóval láttak el. Ám még néhány évszázadnak el kellett telnie ahhoz, hogy a kezdetleges európai kódexek után megjelenjenek az első művészi borítású kötetek is. A török népek azonban nem Európában, hanem a papír őshazájának számító Ázsiában ismerkedtek meg a könyvekkel…
A török népek és a könyvkötészet
A török népek közül a kelet-turkesztáni ujgurok lehettek az elsők, akik papírlapokból álló könyvekkel találkoztak. Ők voltak azok is, akik a 7-8. században először használhattak bőrt Közép-Ázsiában a könyvkötéshez. Erre vonatkozóan Stein Aurél, illetve Paul Pelliot találtak bizonyítékot, akik a 20. század elején a tunhuangi „Barlangkönyvtár” mintegy 15 000 papírkönyve között nyomott díszítésű, bőrborítású töredékekre is bukkantak. Érdekesség, hogy a török nyelv az arab eredetű cilt szót használja kötet értelemben, amelynek eredeti jelentése: bőr. Nemcsak a „Barlangkönyvtár”-ból kerültek elő ujgur nyelvű kötetek, hanem a Karahoçu (Khocho) romvárosában végzett ásatásokon is. Az itt talált manicheus kéziratok között akadt két, geometrikus mintákkal díszített kötettöredék. Kétrétegű bőrborítójuk felső rétegét, amelyen késsel kivágták a mintákat, az alsó, aranyozott bőrréteghez ragasztották, így a motívumok aranyszínben rajzolódtak ki a sötét háttérben.
A muszlimok vallásukból fakadóan igen nagy tisztelettel viseltetnek az írás és a könyv iránt, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az iszlám által meghódított területeken, így a török népek körében is, nagyon gyorsan fejlődésnek indult a könyvkötészet, és mellette minden egyéb, a könyvekhez, azok másolásához, illusztrálásához kapcsolódó művészet. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy a muszlimok már a 8. századtól ismerték és gyakorolták a papírkészítés tudományát, míg ez Európába csak a 9. században jutott el. Az első iszlám könyvkötészeti remekek a mai Egyiptom, illetve Tunézia területén jelentek meg a 9. században. Bár az iszlám területek könyvkötészetében általában nem voltak nagy eltérések, mégis akadtak az egyes területekre jellemző stílusbeli különbségek. E különbségek alapján beszélhetünk hatayi (főleg Horaszán és Buhara környéke), herati (Herat, Iszfahán és Siraz), arab (Aleppó, Damaszkusz), rumi (anatóliai szeldzsuk központok), mameluk (Egyiptom), magribi (Spanyolország, Szicília, Marokkó) és török (Diyarbakır, Bursza, Edirne, Isztambul) stílusú kötetekről. A 7. és a 12. század között készült gyönyörű mameluk, arab, rumi és magribi stílusú értékes kötetetek ma a világ múzeumait ékesítik. Később, míg egyes stílusok visszaszorultak, a közép-ázsiai, az iráni, a szeldzsuk majd az oszmán török könyvkötészet virágzásnak indult. Ez utóbbi a 15-16. században élte legfényesebb időszakát.
Az oszmán könyvkötészet fénykora
Az oszmán könyvkötészet egyik fő ihletője a ruminak is nevezett szeldzsuk könyvkötészet volt, de természetesen hatott rá a többi fent említett stílus is. A szeldzsuk könyvdíszítést, amelynek legkorábbi példái a 12. század végén születtek, nagy gazdagság jellemezte, sokszor a kötetek első és hátsó borítója is eltérő díszítésű volt. Főként geometrikus motívumokat használtak, de léteznek növényi motívumokkal és kalligráfiával díszített szeldzsuk könyvek is.
Bár már a 14. században is készültek szép kötetek, az oszmán-török könyvkötészet a 15. század második felében indult hatalmas fejlődésnek. Konstantinápoly meghódítója, II. Mehmed szultán (ur. 1444-46, 1451-1481) ugyanis amellett, hogy kiváló politikusnak és hadvezérnek bizonyult, nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy birodalma új székhelye egyben tudományos központ is legyen. Könyvtára számára lemásoltatta az addig ismert világ tudományos és művészi irodalmának kiemelkedő alkotásait, és új munkákat is íratott. Így a szultán illusztráló műhelye, a Fatih Nakışhanesi ontani kezdte az értékesebbnél értékesebb, valódi műremeknek számító köteteket, amelyek között nem csak bőrborítású, hanem lakkal vagy szövettel fedett példányok is akadtak. A palotában dolgozó mücelliteket, azaz könyvkötőket elkülönítették a külföldi mesterektől, így véve elejét annak, hogy a török könyvkötészetet idegen hatás érje. A könyvkötők, akinek első céhe II. Bajezid szultán (ur. 1481-1512) uralkodása idején jött létre, nem csak a szultáni szerájban dolgoztak, hanem azon kívül is. Evlija Cselebi beszámolója szerint a 17. században a Beyazit dzsámi közelében 100 műhelyben nagyjából 300 könyvkötő dolgozott. Az oszmán török könyvkötészet igazi fénykorának mégis a 16. századot nevezhetjük. Ekkor készültek azok a főleg növényi motívumokkal díszített, szép arányú, finom kidolgozású, színes bőrkötésű kötetek, amelyeket a mai napig az oszmán könyvkötészet klasszikus példáiként tartunk számon.
A klasszikus oszmán kötetborítók részei, díszítésük, és a díszítésükhöz használt technikák
A klasszikus oszmán könyv borítója egy borítéktáskára emlékeztet, amely öt fő elemből áll. A könyv testét elölről és hátulról a felső és az alsó fedél, azaz kötéstábla borítja (üst kap, alt kap). E két részt köti össze a könyv gerince, vagyis a hátlap (sırt, dip). Az alsó kötéstáblához kapcsolódik a sertab, amely a borító mikleb nevű hegyes, záró részét köti az alsó kötéstáblához. A klasszikus kötetek esetében a sertab két oldalán hagytak egy-egy dudak nevű sávot is, hogy a borító kevésbé legyen sérülékeny. A borító hatodik részének tekinthető a şiraze, egy, a könyv borítójának színével harmonizáló szövet, amely lehetővé teszi, hogy a lapok egyenletesen helyezkedjenek el. A könyv összefűzött íveit ehhez a kézzel szőtt anyaghoz varrják, hogy az összetartsa azokat, majd a şirazét a kötet gerincének belső oldalához illesztik. A szerepe hasonló, mint az európai könyvkötészetben az oromszegőnek.
A borítón megjelenő, különböző technikai eljárásokkal kialakított díszítések elrendezése nem sokat változott az oszmán könyvkötészet évszázadaiban. A felső fedél központi eleme a şemse. Ez eleinte, ahogy a neve is mutatja kerek (Nap alakú) volt, majd a 16. századtól ovális alakú lett. A 16. századi klasszikus köteteken a şemse a felső és alsó kötéstábla mellett jelen van a sertabon és a mikleben is. A şemséhez kapcsolódik, mintegy annak kétoldali meghosszabbításaként a salbek. A şemsét és a salbeket négy köşebend, azaz sarokdísz keretezi. A 16. században a şemse és a köşebend közötti részt jellemzően üresen hagyták, a széles bordűrt kerek vagy ovális kartusokkal töltötték ki.
A díszítéseket, amelyek az oszmán könyvkötészet klasszikus időszakában elsősorban növényi motívumok, keretbe rendezett stilizált virágok és levelek voltak, különféle eljárásokkal vitték fel a borítóra. A jellemzően bőrborítású köteteken megjelenő motívumokat az Európában is ismert technikákkal, bőrdomborítással, bőrsüllyesztéssel, áttöréses-lyukasztásos technikával, bőrmetszéssel, poncolással stb. alakították ki. Később a domborításokat bélyegzővasakkal készítették. A kötetek külső és belső borítóját más ismert kézműves technikákkal is díszítették, például nemesfém rátétekkel és drágakő berakásokkal, festéssel, lakkozással, aranyozással (tezpih) vagy márványozással (ebru). A 16. századtól a bőrkötésű könyvek mellett az oszmánoknál is megjelentek a hímzett szövettel bevont kötetek.
Oszmán könyvkötészet a 17. századtól
A 17. század a könyvkötészetben megtorpanást jelentett a 16. század virágzásához képest, bizonyos változások azonban megfigyelhetők voltak a könyvek borítóján. Így például az, hogy a salbek, és a 16. században oválissá vált şemse megnövekedett; ez utóbbi akár négyszögletes is lehetett. Továbbá megjelent egy lánc- vagy füzérszerű motívum, az úgynevezett zencerek vagy zencirek a kötéstáblák központi mintáit keretező szegély és a borító szélein körbefutó keret között. A 16. századi kötészetre jellemző harmonikus arányok és finom motívumok helyett nagyobb hangsúlyt kaptak a színek.
A 18. század új fellendülést hozott a könyvkötészetben. A Tulipán-korszak uralkodója, III. Ahmed szultán (ur. 1703-1730) idején a padisah, illetve Damat Ibrahim pasa támogatásának köszönhetően gyönyörű kötetek születtek. Továbbra is jellemzőek voltak a klasszikus török könyvborítók virágmintái, de a motívumok közül a şükufe (csokorminta) vált uralkodóvá. Igen kedvelt volt a rugani technika, amelytől fényesebbek lettek a díszítések. A 18. században reneszánszukat élték a lakk-kötetek is. A század végére a könyvkötészetben is megfigyelhető az eltávolodás a klasszikus stílustól, és ezzel párhuzamosan az európai irányzatok, a barokk és a rokokó hatásának erősödése.
A 19. századi köteteken még inkább tetten érhető a barokk és rokokó stílus hatása. A borítók a domborításoktól és a rátétektől zsúfolttá váltak, kompozíciójukban az eldeformálódott şemse, a köşebend és a bordűrdíszek ezerszínű, realisztikusan ábrázolt virágokból álló csokrok és kartusok formájában jelentek meg.
Az iparosodás és az Oszmán Birodalom hanyatlásával párhuzamosan jelenlévő pénzügyi nehézségek erre a művészeti ágra is hatással voltak. Bár a 20. század kezdetétől a klasszikus török könyvkötészet helyét fokozatosa átvette a modern könyvkötészet, Törökország nagyvárosaiban ma is találunk könyvkötő mestereket, akik hagyományos eljárással és eszközökkel dolgoznak.
Hogyan készült egy klasszikus oszmán könyv?
A könyvtest kialakítása és befedése hosszadalmas és nagy mesterségbeli tudást igénylő feladat volt. Elég, ha belegondolunk, hogy egy könyvkötőmesternek nem csak az ívek összefűzéséhez és a könyvkötéshez kellett értenie, hanem az olyan díszítőtechnikákhoz is, mint az ebru, a kalligráfia vagy az aranyozás. Egy kötet kialakításánál első lépésként sárga selyemcérnával összevarrták az egyforma méretűre vágott íveket, majd az így elkészült könyvtest gerincének tetejéhez és aljához erősítették a şirazét. Ezután méretre vágták a táblalemezek szerepét betöltő, mukavva nevű, átlagos vastagságú papírlapok összedöngölésével és préselésével előállított merev kartonlapokat. (A papír elterjedése előtt falemezeket használtak erre a célra.) Mivel a klasszikus oszmán kötet általában bőrborítást kapott, ezért a kiválasztott bőrdíszítési technikának megfelelően a kivágott kartont elő kellett készíteni. Például, ha a borítón a şemsét egy süllyesztett keretben akarták elhelyezni, akkor a táblalemezként szolgáló kartonból ezt a területet ki kellett vájni. Vagy, ha azt akarták, hogy a bélyegzővel a bőrre nyomott minta domborúbb legyen, a karton és a borítóul szolgáló bőrréteg közé csirizt kellett kenni. A következő művelet keretében aztán a kivágott kartonlapok között kis rést hagyva bevonták a kartont a borítóanyaggal, amely az oszmán könyvkötészet klasszikus korszakában jellemzően bőr volt. A könyvkötő mesterek egyaránt használtak birka-, kecske-, gazella-, teve- vagy tehénbőrt, amelyet előzőleg barnára, feketére, pirosra, bordóra, kékre, lilára vagy zöldre festettek. Sokszor a könyvek belső borítója is bőrből készült, és olyan vékony volt, hogy a laikus szem könnyen papírnak nézhette. Miután a kartonlapokat bevonták, következhetett a díszítés. A bőrköteteknél ez történhetett a fentebb már említett technikák (bőrsüllyesztés, domborítás stb.) mellett különféle méretű és anyagú felhevített bélyegzők használatával, nemesfém rátétekkel és festéssel. A bélyegzés során negatív nyomómintával préselték a motívumokat a bőrbe, az apróbb díszeket pedig poncolással alakították ki. A domborított borítókat tovább díszíthették berakásokkal és festéssel. Igen népszerű volt az aranyozás, az aranyfesték vagy por felvitele. A borítók belső oldalán is megjelenhettek díszítések. Az ebru, azaz márványozás mellett népszerű volt például a zerefşan, amely úgy készült, hogy a ragasztóval bevont papírra aranyport szórtak. Amikor a borítók díszítése elkészült, a könyvtestet beleillesztették a borítóba és rögzítették. Hogy az elkészült köteteket megvédjék, gyakran egy cilbend nevű tokot is készítettek hozzájuk.
Párhuzamok
A többi mesterséghez és művészeti ághoz hasonlóan a könyvkötészet sem elszigetelten fejlődött. Az Ázsia egyes részei, valamint Európa és Ázsia közötti kereskedelmi és kulturális kapcsoltoknak köszönhetően a könyvkötészetben is megfigyelhetők kölcsönhatások akár a felhasznált anyagok, akár az egyes technikák tekintetében. Így Velence kereskedőinek köszönhetően Európa is megismerhette a török-perzsa könyvkötészeti remekműveket, melyek nagy hatást gyakoroltak Itália reneszánsz mestereire, és rajtuk keresztül az európai könyvkötészetre. (Gondoljunk csak a Corvinákra!) A folyamat, mint azt fentebb is láttuk nem egyoldalú jelenség volt, hiszen a 18. századtól például a barokk és a rokokó hasonló hatást gyakorolt az oszmán könyvkötészetre.
Törökország könyvtáraiban, levéltáraiban és múzeumaiban, például a Topkapi Palota Múzeum Könyvtárában számos lenyűgöző kötetet csodálhatunk meg. Szerencsére itthon is találkozhatunk gyönyörű oszmán-török kötetekkel, például a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjteményében, ahol Magyarország leggazdagabb török kéziratgyűjteménye mellett számos müteferrikát is őriznek.
Nagy Marietta – Türkinfo
A téma iránt érdeklődőknek szeretném ajánlani Erdem Éva, a török díszítőművészetekről írt kétrészes cikkét, amelyből sok értékes információt szerezhetünk az olyan, könyveket is díszítő technikákról, mint például az ebru:
https://turkinfo.hu/kultura/hagyomanyok/a-torok-diszitomuveszetek-uj-aranykorukat-elik/
https://turkinfo.hu/kultura/hagyomanyok/a-torok-diszitomuveszetek-2-resz/
Szintén ajánlanám a Rafet Güngör könyvkötőmesterről készült portrét:
Továbbá az MTA KIK Keleti Gyűjteményének honlapját és tematikus weboldalait, ahol többek között sok érdekességet olvashatnak a Szilágyi- és Vámbéry-gyűjteményről vagy İbrahim Müteferrikáról, az első oszmán-török nyomda magyar származású megalapítójáról.
https://konyvtar.mta.hu/index.php?name=v_3_2
Felhasznált irodalom:
İslâm Ansiklopedisi: Ciltçilik
Hüsnü ZÜBER, Türk süsleme sanatı, Türkiye İş Bankası Kültür Yay., Ankara, 1971
https://www.istanbulsanatevi.com/sanat-terimleri-kavramlar/cilt-sanati-ciltcilik-nedir/
