Törökország közel-keleti ambíciói – A birodalom visszavágyik

Európa egykori beteg embere, Törökország többszöri geopolitikai műtétet követően mára makkegészséges lett, és erős tettvágy feszíti. A Közel-Keleten általános a vélemény: a térség államaiban vágyott demokratizálódási folyamat sorsa nagyban függ a török munkálkodás eredményétől.

Családegyesítésként éli meg az észak-szíriai Manbidzs egyik mecsetjének az imámja a vízummentességről szóló török-szír megállapodást. Szarhán sejk a Narancs érdeklődésére elmondja: családját kettészakította az első világháború végén kialakított török-szíriai határ, így jó, ha két-három évente láthatta Gaziantep környéki rokonait. Mivel a két ország közötti viszonyt az ezredfordulóig számos probléma terhelte a kurd kérdéstől az Eufrátesz és a Tigris folyók vízmegosztásáig (nem beszélve arról, hogy míg az előbbi ország NATO-tag volt, a másik a szovjet érdekszférába tartozott), a csaknem nyílt ellenségeskedés miatt meglehetősen körülményes volt a szomszédolás.

Oszmán világ

A vízum- és vámmentességen Szarhán sejk mellett sokan örvendeznek még. A határon törzsvendég kávé-, tea- és cigarettacsempészek mellett a szíriai nagybani kereskedők, a török befektetők és a két ország tudományos elitje is nagy lehetőséget lát az idén októberben megkötött csaknem félszáz politikai, gazdasági, kulturális, tudományos egyezményben. Ankara és Damaszkusz közeledése azonban csak egyik szegmense Törökország utóbbi években tapasztalható közel-keleti politikai offenzívájának, amely a térség egyik legizgalmasabb belső indíttatású geopolitikai változása a három évtizeddel ezelőtt lezajlott iráni iszlám forradalom óta.

A Financial Times október elején arról cikkezett, hogy Törökország az EU-csatlakozási nehézségek miatt egyre inkább hátat fordít Európának, és Ázsia felé tekint. „A kijelentésnek van valóságmagva – mondja bejrúti irodájában az Al Quds televízió szerkesztője, Muhammad Allús, a globalizáció és iszlám viszonyát kutató politológus. – Törökországban nő a csalódottság az unióval szemben, de a közel-keleti török aktivitás szélesebb külpolitikai koncepcióban gyökerezik. Ennek lényege: a vezető politikai és gazdasági szerep megszerzése az egykori Oszmán Birodalom utódállamaiban.”

Nyugati politikai és tudományos körökben már a neooszmanizmus születéséről beszélnek. Hogy a kifejezés mennyire találó, vitatott, de az új külpolitikai koncepció világos megfogalmazást nyert egy 2001-ben megjelent és azóta több mint harminc kiadást megélt könyvben. A Stratejik Derinlik (Stratégiai mélység) című mű szerzője az egyetemi tanár, politológus Ahmet Davutoglu. A nyolcvanas évek jelentős üzletembere, majd miniszterelnöke, a Törökország közel-keleti és belső-ázsiai gazdasági érdekszféráit megrajzoló Turgut Özal nyomdokaiban lépkedő Davutoglu nagy hatású munkájában túllép az ország hagyományos Kelet és Nyugat közötti hídszerepén. Pontosan körülhatárolt geopolitikai prioritásokat fogalmaz meg, amelyekben hasonló hangsúllyal szerepel a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet, Észak-Afrika és Belső-Ázsia, mint a közeledés az EU-hoz. Belső-Ázsia az ott élő török nyelvű népekkel (kazakok, üzbégek, türkmének, kirgizek) való rokonság okán, míg a többi az oszmán örökség miatt. Bár Ankara továbbra is aktív a Balkánon és Belső-Ázsiában, a Líbiától Irakig, Grúziától Szaúd-Arábiáig terjedő terület az arab-iszlám világ egykoron oszmán fennhatóság alatt volt része ma a legújabb török külpolitikai offenzíva területe.

Középhatalom

A már évek óta a Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök tanácsadójaként dolgozó Davutoglu május óta külügyminiszterként ültetheti át a gyakorlatba elméleti alapvetéseit. Az iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezette kormány az utóbbi időben Nyugat felé (is) tett legjelentősebb gesztusa a török-örmény kiegyezés volt. Erdoganék ugyan még nem ismerték el az elő világháború alatti genocídiumot, mondván, hogy „muszlim ilyet nem tesz” (erre való hivatkozással tagadják például a nemzetközi bíróság által megvádolt Omar al-Basír szudáni elnök bűnösségét a dárfúri mészárlásokban), de a határnyitás és a megbékélési egyezmény fontos lépés lett a két ország közötti viszony rendezésében. A kiegyezés konfliktusba hozta ugyan Törökországot hagyományos kaukázusi szövetségesével, Azerbajdzsánnal, de az örmények által megszállt Karabah ügyében Erdogan kormánya az örményekkel való kiegyezés után megkerülhetetlen közvetítővé vált.

Geopolitikailag nagyobb jelentősége van a török-iráni közeledésnek. Ebben a közös politikai-gazdasági pragmatizmus legyőzi a súlyos ideológiai és történelmi ellentéteket. (Isztambul mint a szunnita kalifátus központja, Perzsia pedig éppen az oszmán birodalom felemelkedése óta a síizmus bástyájaként évszázadokon át háborúzott a közel-keleti hegemóniáért.) A kurd kisebbség – többmilliós – jelenléte mindkét országban komoly gondokat okoz, a Közel-Kelet feletti befolyásért folytatott küzdelemben pedig van egy közös vetélytársuk: Szaúd-Arábia. Emellett Irán Ankara számára a szárazföldi kapu a belső-ázsiai török köztársaságok felé, míg Törökország a perzsa állam nyugati földrajzi kapcsolata. Összeköti őket az iráni (és türkmenisztáni) gázt török földön továbbító vezeték tervezete is. Mindez jól magyarázza az elmúlt hónapok sűrű diplomáciai találkozóit a két ország között. Mindkét elnök járt a másik országában (igaz, Ahmedinezsád nem a fővárosban, hanem Isztambulban, hogy ne kelljen abszolválnia a protokoll által előírt Atatürk-sír-látogatást), a gazdasági együttműködést a duplájára, évi 20 milliárd dollárra kívánják felfuttatni.

Irakra is elsősorban a kurdok miatt figyel a török kormány. „A kirkuki és moszuli török kisebbségen keresztül Ankara is az iraki belpolitikai játszma része, különösen Kurdisztánban. Egyes vélemények szerint Irán jóváhagyásával, a síiták politikai súlyának növelésére nyithatták meg a török konzulátust Baszrában – magyarázza a helyzetet Muhammad Allús. – Ettől várják Dél-Irakban a török tőke pregnánsabb megjelenését. A másik magyarázat szélesebb politikai összefüggésbe helyezi az eseményt. Eszerint Törökország iraki és közel-keleti politikai offenzívája mögött az Egyesült Államok áll, amelynek célja, hogy az iraki kivonulást követően legyen egy Irán növekvő befolyását ellensúlyozó, az ország egyben tartásában érdekelt, a térségből származó, vele szövetséges középhatalom.”

Mindez akkor történik, amikor a közel-keleti arab országok hagyományos vezető államai tehetetlenkednek a nemzetközi porondon. Egyiptom Mubarak elnök várható utódlásával van elfoglalva, Szíria az iráni szövetség béklyójában szorong, Szaúd-Arábia pedig hiába aktív gazdaságilag a térségben, a hozzá köthető vahabita ideológia elidegeníti az arab országok többnyire világiasan gondolkodó vezetőitől.

A Nyugat álma

Törökország külpolitikai offenzívája november végén Észak-Afrikában folytatódott: a baszrai konzulátus megnyitása után már Líbiában járt a török miniszterelnök, ahol a párialétből a nemzetközi porondra extravagánsan visszalibbenő Muammar Kadhafi elnökkel tárgyalt, és újabb nagy volumenű gazdasági megállapodásokat írt alá. Ezzel Erdogan az egykori oszmán befolyási területek nyugati végéhez érkezett. Míg Törökország aktív megfigyelő az Öböl Menti Együttműködési Tanácsban, a török vezetők hasonlóan jó viszonyt ápolnak Egyiptommal, amely arab politológusok szerint az állam-vallás-hadsereg hármas viszonyrendszerét figyelembe véve különösen sokat szeretne tanulni Törökországtól, kiutat keresvén a demográfiai, gazdasági, politikai és ideológiai válságból. Valamennyi szakértő egyetért azonban abban, hogy a legnagyobb jelentőségű lépések az elmúlt években Törökország és Szíria között történtek meg.

A Szíriával való békülési folyamat már egy évtizede, az arab ország által korábban támogatott Abdullah Öcalan Kurd Munkapártja (PKK) elleni közös fellépéssel megkezdődött, majd a korábban említett októberi egyezmények aláírásában, valamint aleppói és gaziantepi közös kormányülésekben csúcsosodott ki. A két ország, amely 1998-ban katonai konfliktus szélére sodródott, idén ősszel közös hadgyakorlatot tartott a határövezetben.

„Szíria számára kulcsfontosságú a politikai-gazdasági nyitás legnagyobb gazdasági súlyú szomszédjával” – írja az arab sajtó. Musztafa Labbád politikai elemző az al-Nahár napilapban rámutat: Damaszkusz még az egyik „szent tehénről”, azaz az 1938-ban a szír mandátumterületet birtokló franciák által Törökországnak adományozott arab többségű iskenderuni szandzsák visszaköveteléséről is kész volt lemondani Ankara támogatása érdekében. Nagy szüksége van rá, ugyanis Törökország vált a legfőbb közvetítővé a szír-izraeli béketárgyalásokon. Erdogan iszlamista kormánya más, mint a korábbi, nyugati közvetítők: a miniszterelnök az év elején a davosi gazdasági fórumon keményen bírálta az izraeli hadsereg gázai offenzíváját, majd emiatt ősszel nemkívánatosnak minősítette a zsidó állam katonáit az Anatóliai Sólyom elnevezésű – eredetileg – közös NATO-izraeli hadgyakorlaton, amelyen Tel-Aviv végül nem vett részt. Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter erre megkérdőjelezte a közvetítő pártatlanságát, Avraham Ben Eliezer munkaügyi miniszter pedig személyesen tiltakozott Erdogannál. Az izraeli tiltakozás az évtizedeken át fennálló amerikai-izraeli-török szövetségi triumvirátust siratja. „Ez a fennálló hatalmi viszonyok lassú átrendeződését hozhatja maga után, ami Szíria célja, de Izrael ellenérdeke” – mondja Muhammad Allús.

Az izraeli tiltakozás is rámutat az Erdogan-kormány ideológiai hátterének és politikájának különleges ízére. Az arab országokban végzett közvélemény-kutatások szerint a török miniszterelnök a legnépszerűbb iszlamista vezető. A térségben mind a mérsékelten vallásos társadalmi rétegek – elsősorban az eseményeket követő értelmiség, a középosztály -, de a katonai vezetők is fokozott figyelemmel kísérik a törökországi történéseket. Az ő értelmezésükben az iszlám és a modernitás összeegyeztethetőségének újabb – és minden korábbinál több reménnyel kecsegtető – kísérlete zajlik.

És evvel megvalósulni látszik a Nyugat egyik álma is: az tudniillik, hogy Törökország az etnikai különbözőségek és a konfliktusokkal terhelt oszmán múlt ellenére példa legyen az ideológiailag lemerevedett, politikailag megbénult, kilátástalanságtól frusztrált arab társadalmak számára. A török példát ugyanis ezek az országok a nyugati katonai-gazdasági beavatkozásokkal ellentétben inkább a magukénak érzik. Az iszlám ideológiai háttér, az ezt szabályozó erős államhatalom (a hadsereg és egyéb erőszakszervezetek), a stabil gazdaság és összehangolt külpolitika a mai Törökország főbb jellemzői. Az arab országoknak e tulajdonságokból hellyel-közzel az első kettőből van meg valamenynyi. Széles társadalmi csoportok érdeke azonban, hogy tanuljanak a török példából.

Forrás: Magyar Narancs, Manyasz Róbert, 2009/51. (12.17)