Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 5. rész

Elhagyva a medreszét felmegyünk egy lépcsősoron, ahonnan jó rálátás nyílik a térre. Környékén szebbnél szebb középkori épületek követik egymást. Egymás mellett, szinte egy-másba nyílnak a régi árucsarnokok, a hánok, melyeket már vagy felújítottak, vagy éppen folyik a renoválásuk. A használható állapotban levőkben – amelyek némelyike emeletes, körfo-lyosós -, élénk kereskedelem folyik. Itt van az Aşirefendi, az Ismail bej, másnéven Kurşunlu (jelentése: ólmos, ólomlemezzel fedett), a Karanlık Bedesten (jelentése: sötét, fedett áruház) és nem sorolom tovább, de mindegyikbe érdemes benézni és továbbmenni a következőbe. Elragad a képzelet, micsoda forgalom lehetett itt évszázadokkal előttünk!

Kastamonunak is van egy, legalábbis vélt szejjit-je. Ő Sahabeden Kays’ül-Hemedani Asgar aki a Hepkebirler dzsámival egybeépült kis türbében nyugszik három társával együtt. A környék (még?) eléggé rendezetlen. A szejjitekről korábban a sinopi beszámolómban írtam, de itt nem övezi őket olyan népi vallásos tisztelet, mint másutt. Erről beszélgettünk a dzsámi hodzsájával (muzulmán lelkész), ő maga se érti ezt, csak sajnálkozni tud felette. Se a dzsámi, se a türbe építési ideje nem ismert. A kis, felfelé kanyargó utcák tele vannak látványossággal. Útba esik egy kovácsoltvas díszítésű kút, majd odébb a város legrégebbi, szeldzsuk kori „negyven-oszlopos” dzsámi-ja, mellőle szép kilátás nyílik a szemközti hegyoldalra, melyen az óratorony áll.

Lassan baktatunk az előttünk magasodó várhegyre. Közben egy parkolóba nyíló utcából a számunkra oly kedves davul, zurna (magyarul: nagydob, töröksíp) hangja száll felénk. Meglátjuk a két zenészt, akik lakodalomba hívják a környék lakóit, amint a magyar dalolja: „lakodalom van a mi utcánkban…” Ők, látva az idegeneket még „rá is játszanak”, illegetik magukat, hadd lássa a külföldi, milyenek is az igazi török népzenészek. Nekem évtizedek óta az az érzésem, hogy abban hasonlítanak a régebbi magyar zenészekre, hogy a legtöbb náluk is cigány. Sőt, nem egyszer magyar cigányzenei dallammotívumokat is kihallani vélek az egészen más, nem vonós hangszereken játszott zenéjükben. Lehet, hogy tévedek. Azt viszont biztosan tudom, hogy a davul, egy vékony pálca- és egy vastag bunkószerű verővel megszólaltatva az ütemet és némi dallamot is adó csángó ütőgardonnak a megfelelője. A zurna, bár egykor a 16-18 sz-i magyar főurak által is kedvelt fúvós hangszer volt, igencsak éles hangja miatt kiment a divatból. Akik a skót dudát szívesen hallgatják, azok számára élvezetes. Van, aki úgy tartja – köztük a feleségem -, olyan, mint egy csúnya nő: sötétben és távolból kellemes… A vár a bizánci időkben épült a 112 m magas természetes sziklaorom tetején. Egyetlen épen maradt külső kapujáig kikövezett úton kényelmesen lehet felsétálni. A belső vár falai, bástyái, tornyai a Candaroğulları bejek és az Oszmán időszakból ha romosan is, de megma-radtak. Érdemes felballagni, mert a szép kilátás feledteti a fáradtságot. Ha a gépkocsival járható úton ereszkedünk le a várból, egy kellemes teázó van közvet-lenül a Şaban-i Veli Külliyesi (ejtsd: Sabani Veli Küllijeszi, jelentése: S.V. épület együttes) felé vezető út mentén. A külliyét Seyyid Sünnetî Efendi 1490-előtt kezdte építeni, a dzsámi eredeti formája nem ismert, mert III. Murad tanítómestere 1580-ban átépíttette. A síremléket (türbe) 1611-ben Ahmed szultán fia kezdte építtetni, de csak két év múlva fejezték be, a kapu-ját és egy külön termet pedig 1618-ban. A türbével egy időben épült a könyvtár is. A környező, a dervisrendet szolgáló épületek zöme a 19. sz-ban épült. A Múzeumnak helyet adó emeletes házat, az azdavayi (Emlékeznek? Jártunk ott!) Mahmud pasa építtette. Érdekes, kedves legendája van a külliye kertjében álló csorgónak. Így tartja a hagyomány: „Noé korában, a vízözön idején, Dzsebrail arkangyal Mekkában a Kábakő környékén fel-markolt négy marék földet és elhajította a világ négy tája felé. Az egyik, ahová (egy marék föld) leesett az itteni Pir szálláshelye lett. Ezért hasonlít a környék köves szerkezete a mekkai sziklákra. Az asza szuju íze és illata pedig a Zemzem forrásával azonos.” Gondolom, mindez némi magyarázatot igényel. Sorban: Dzsebrail: Gábriel arkangyal; Pir jelentése: dervisrend alapító, tanítómester; az asza szuju fordítása: a dervisbot vize. Ez a csorgó neve! Zemzem, a mekkai életet adó forrás neve, amelynek vize megmentette Hágárt és fiát, Iszmailt a szomjha-láltól. Şaban-i Veli sejk (pir), aki 1471-1568-ig élt, alapított itt dervisrendet és a türbében látható sírjához tömegesen zarándokolnak a hívek. A kupolával födött térben levő sírok csak kovácsoltvas rácsos ablakokon keresztül láthatók egy oldalépületből, ahová sokan mentek be imádkozni. A temetőkertben nyugszanak a sejk tanítványai és követői. A sírkövekre faragott turbánok különleges formája alapján lehet megkülönböztetni derviseket a többitől. Ottlétünk alkalmával sok látogató volt, mert a mellette levő Városi Múzeum előtt éppen egy képkiállítás ünnepélyes megnyitóját tartották. A múzeum egyik termében ügyes megoldással, a környék szövött és csomózott szőnyegeinek hatalmas mennyisége tekinthető meg. A szőnyegek egymás mögött, a mennyezet-hez erősített síneken mozgatható táblákra úgy vannak felerősítve, hogy egymás után húzogat-va a táblákat (paravánokat?) több száz szép, régi szőnyeget lehet megcsodálni. Már akinek van türelme hozzá… A múzeum bejáratánál látható egy feketefenyő (Pinus nigra) törzsének szelete. A fát 1520-ban ültették Kastamonu tartomány területén, Araç városka közelében és 1997-ben, tehát 477 éves korában vágták ki. Átmérője 124 cm, amit cm-es beosztású botommal is ellenőriztünk.

Az ún. „fejkendő törvény” nagy port kavar mind a török közvéleményben, mind a világsajtóban. Nekem is van róla véleményem, de itt nincs hely a kifejtésére. Azt viszont fényképpel tudom illusztrálni, hogy fejfedő ide, fejfedő oda, a nagy „modernizáció” oda vezetett, hogy a szép, fiatal lányok ravaszul az USA stílusú főiskolai ünnepi tökfödő alá kötik a fejkendőt. Így – szerintem – nevetséges a semmiféle anatóliai török hagyományokkal nem rendelkező négyszögletes tetejű diákfejfedő. A lányokkal együtt kacagtunk az egész mondvacsinált ügyön. A kiállítás megnyitó ünnepségén nem vettünk részt, mert nem szeretjük a végtelen sok üdvözlést, köszöntést, ami a világon mindenütt, az ilyen rendezvényekre jellemzők. Helyette vissza, a vár alá vettük utunkat és jobbra térve elérkeztünk az itteniek által Evkaya Kaya Mezarı-nak nevezett (ejtsd: evkaja kaja mezárü, jelentése: sziklaház sziklasír) a Kr. e. 7. szá-zadból származó, három, kb. 8 m magasságban a sziklafalba vájt, minden valószínűség szerint fríg sziklasírhoz. Az egyik timpanon közepén ábrázolt női alak – állítólag -, az „állatok isten-nője.” Két síremlék sírkamráiban egy-egy oldalt kifaragott fekvőhelyen jutott hely a halottaknak. Minket a Boyabat után látottra emlékeztettek. Az érdekes lukas kövekkel díszített kis parkban tartottunk rövid pihenőt. A városnak ezen a felén még megnézhettük egy oszmán-kori török fürdő helyreállítási munkálatait, mégpedig igencsak szakszerű vezetéssel, mert maga a restaurálást irányító Ömer Nam úrral hozott össze a véletlen. Csak a későbbi beszélgetés és elmaradhatatlan teázás alatt derült ki, hogy ő eredetileg bayburti. Bayburt pedig nekem kedves, mert a közelében feltételezik Dede Korkut sírját és korábban éppen ezért jártunk arrafelé. Akit a téma bővebben érdekel, szíveskedjék elolvasni Dede Korkut könyvét, ugyanezen a honlapon is „rákereshet”. Ömer úr megmutatta, hogyan fűtötték és forralták a vizet vaskazánban, milyen faragott kö-vekből épültek a falak és milyen természetes kövekkel és elmorzsálódott kőzettörmelékkel vastagították meg a „hőszigetelés” érdekében a falakat és a tetőt. Továbbá milyen vastagnak kellett lenni a világítónyílásokkal ellátott kupolának stb. Sok újat tanultunk, amit könyvekből nem lehet, mert mindezt látni, tapintani kell. Kastamonui élménybeszámolómban nem követem napról napra, óráról órára az átélte-ket, inkább a látnivalók megközelítését próbálom leírni. Még ezen az oldalon maradva – a járókelőktől kérve útbaigazítást -, felkerestük az újonnan felújított és a korábbi városismertetőkben képekkel nem szereplő Yakup Bey, vagy más néven Ağa Külliyesi-t. A külliye mindig épületegyüttest jelent, ahol egy építtető külön-böző rendeltetésű épületeket emeltetett. Többnyire egy dzsámi mellé rendelt szegénykonyha, fürdő, könyvtár, iskola, kórház stb. alkotja, de nem feltétlenül mindegyik. Azt építették meg, amire leginkább szükség volt, vagy amire futotta az alapítványból. Az oszmán török vagyonjog nem ismerte el az örökölhető föld és ingatlan jogát. Alapelve, hogy a szultáné (padisah) a birodalom minden vagyona. Bárki más, hadizsákmány, vagy szultáni ajándékozás útján szerezhetett vagyont, de ez tovább nem örökíthette. Neve megörökítésére alapítványt tehetett, pl. küllijét épített és annak fenntartására falvakat, malmot, üzlethelységek bérletét ajánlotta fel. Ezt írásba is foglalták. Érdekes olvasmányok ezek az ún. vakif-ok, melyekben az egyes tisztségviselők, de még az őrök javadalmát is pontosan meghatározta az alapító. Sok megmaradt belőlük, eredetiben, vagy másolatban. Yakup (Jákob) bej dzsámit és a hegy lejtőjén egy szinttel alább egy főiskolát építtetett. Az előbbit eredeti rendeltetése szerint, az utóbbit pedig különböző társadalmi (civil) egyesületek használják ma. Ezzel az épületeket is megóvják, hiszen a használók érdeke a folyamatos karbantartás, felújítás, tatarozás stb.

Másnap észak felé indultunk, még mindig a folyócskától nyugatra. A belváros egyik „látványpékségénél” – na, nem kell komolyan venni, ilyen ostobaság nincs Törökországban – végignéztük, hogyan készül a „szimit”. Aki járt Törökországban, egészen biztosan látta ezt a péksüteményt, amely kb. 15-18 cm átmérőjű, 2 cm vastag karika, a tetején szezámmaggal, vagy anélkül. Általában gyerekek árulják a fejükre helyezett tálcáról, melyen toronyként emelkednek a szimit karikák. Nos, mi egy péküzlet kirakatán át meglestük a készítését. A finomlisztből álló kelt tészta halmot egy márványlapra borítják. Két-három férfi veszi kezelésbe. Az első belemarkol a tésztába, a márványlap szélén kitépi a halomból és továbblöki. Ezzel a mérés be van fejezve. A lisztezett márványon csusszan a tészta, egy másik hurkává sodorja, a két végét összeragasztja, ezzel kész is a karika. Van, hogy ez utóbbit egy harmadik személy végzi. Amikor 10-15 karika vár további sorsára, egy ember jön értük, óvatosan összeszedi és egy üstbe, forró vízbe rakja őket. Behívtak, hogy nézzük meg. Fő 2-3 percet, aztán egy pálcával sorban kiveszi a karikákat az üstből, a sütőmester ezután felrakja egy nagyon hosszú, keskeny lapátra. A kemencét fával fűtik, de mindig csak az egyik oldalára rakják a tüzelőt. A másik oldalára egyetlen ügyes mozdulattal kerülnek be a szimitek, de előbb rászór-ják a szezámmagot, néha mákot. Hol a kemence jobb, hol a bal oldalán ég a tűz, majd átkotorják az ellenkező oldalra a parazsat, a helyére a nyers szimit megy. A kisülteket nagy fémtepsikbe – tudják-e, hogy a tepszi török szó? – rakják, ablakon át is árusítják. Hát így ké-szül a szimit. De nem Törökországban lennénk, ha mindezt figyelmesen végignézve, utána nem kínálnak meg egy friss, meleg, illatozó szimittel, amiért persze, bárhogy ajánlgatjuk, nem fogadnak el pénzt.

Továbbmegyünk egészen az Iszmail Bej küllijéhez. Itt nyugszik az 1460 körül építtetett síremlékben fiával, Iszhak bejjel, lányával, Ajse hatunnal (jelentése: úrhölgy), nővérével Azade hatunnal és még három ismeretlen holttal közös helyiségben. A türbe kapuívének közepét díszítő faragvány a kora reggeli napfényben emberfejnek látszik. Egyszer – nem ebben az évben – így kaptuk lencsevégre. Reméljük a kedves olvasóim is meglátják benne a rejtett emberábrázolást.

Az épületegyütteshez tartozik egy magas csarnok, a Deve Hán, mint nevéből kitűnik (deve törökül a teve) tevekaravánok szálltak meg benne, mely ma az idelátogatók felüdülésére szolgáló vendéglátó egység. Lehet itt egyszerű hideg ételeket fogyasztani, teázni, néha török fiatalok zenélnek az ízlésesen berendezett egykori fülkékben. Amíg a feleségem az egykori medresze épületében a kézműves boltokat látogatta, én a kertben üldögélve beszélgettem a helyiekkel. Érdekes volt, amit egy volt vízvezeték szerelő – ma már nyugdíjas – mester mondott. Azt állította, hogy régen a négy elemit (törökül: ilkokul) végzettek, akiket egy mester mellé inasnak adtak, sokkal jobban dolgoztak, mint akik ma elvégzik a középiskolát (törökül: orta okul, ami a mi általános iskolánk 5-8 osztályának felel meg). A fiatalok nem akarnak megerőltető, fizikai munkát végezni, sokat akarnak keresni, de kevés munkával. Szerinte lenne elegendő állás, csak a mai gyerekek nem jelentkeznek se ipari, se kereskedelmi munkára. Elgondolkoztatott, mert valóban sok helyen láttunk állás ajánla-tokat kiírva, amelyeken pl. pincért, eladót, rakodót kerestek. Egyesek szerint kb. 18%-os a munkanélküliség az országban. Ez sok. Vajon, ha minden felajánlott állást elfoglalnának, akkor is ekkora lenne?

Megnéztük a felújított dzsámit. Szép a részben restaurált kapu, rajta a míves vasalat és a belső falfestés is. A medreszében a feleségem rábukkant egy régiség kereskedésre, ahol régi könyveket is árulnak. Javasolta, hogy én is nézzem meg és bementünk együtt a kis boltba. Tulajdonosa tájékozott, művelt középkorú hölgy. Az apró helyiség egy eladó kincstár, csak legyen elég pénze a vevőnek. Régi újságok, képeslapok, könyvek még oszmán-írással is, kézírásos öreg kiadványok, de még egy arab betűs keresztény Biblia is volt a polcokon. Amit nagyon régóta keresek – szeldzsuk történelem -, az ugyan nem volt, de azért három könyvet vásároltunk, amiket majd lassan elolvasok, hadd szaporítsa a soha se elegendő ismeretem a török kultúra végtelen területén… A városközpontba visszatérőben belefutottunk a hetipiacba. Már a központi, emeletes piac előtti utcák tele voltak árusokkal. Vásárlók is szép számmal nyüzsögtek. Az árusok – megőrizve a régi vásári hagyományt – nagy hangon kiáltoznak, vannak, akik rögtönzött versben ajánlják árujukat. A beton, nyitott oldalú, többemeletes çarşı (ejtsd: csarsi, jelentése piac) egyes szintjein a hasonló portékát árulók rakodnak ki. Nagyon sok az „őstermelő”, itt egysze-rűen falusinak nevezik őket. Minden tisztán, gusztusosan van kirakva az asztalokra. A tejtermelők vékony szeletet vágnak a házi sajtból, azt a kés hegyére szúrják, kóstolásra kínálgatják. Mindent meg lehet ízlelni, az olívabogyóktól a sajtokon át a fűszerekig. Persze az élelmiszer árusok mellé a mindenféle olcsó iparcikkeket árulók is csatlakoznak. Amíg Kastamonuban tartózkodtunk az idő nagyon kimelegedett. Ebédidőben nem nagyon volt étvágyunk, ezért körülnéztünk a cukrászdák környékén, amelyekből a folyó mindkét oldalán több is található. Az egyikben már korábban is megfordultunk, akkor is meleg volt és baklavát ettünk fagylalttal. A baklava diós, mandulás vagy mogyorós mézes apró rétes. A cukrászda hűtőpultjában a sokféle csokoládés, krémes cukrászköltemények láttán eldöntöttük, ketten más-más süteményt választunk és majd megkóstoljuk a másikét is. A feleségem választott ügyesebben, másodszor olyat kértem, ezért én jártam jobban, mert ő már nem tudott megenni egy másik adag édes süteményt. A jobb török cukrászdáknak saját sütő-üzemük van, összedolgoznak, a másik cukrásztól is rendelnek. A sütemények egyediek, kisüzemi termékek, ezért összehasonlíthatatlanul jobbak, mint minálunk, a közönséges éttermek-ben, cukrászdákban kapható nagyüzemi, futószalagon nagy tömegben készültek. Sajnos a fagylaltokat már itt is „porból” állítják elő, nem is jó, sőt helyette divatba jött a világon mindenütt kapható „jégkrém”, de abból köszönjük, nem kérünk, nem azt akarjuk, ami nálunk is van, hanem ami török! Másnap maradunk az innenső parton, végcél az óratorony, de útba esik sok más látni-való. Elámulunk a Hükümet Konağı (jelentése: kormányzósági palota) előtti téren. Két évvel ezelőtt egy feldúlt, kő és földkupacokkal teli terepen bukdácsoltunk keresztül a palotához, ahol kérésünkre kaptunk egy városismertető kiadványt. Most füves, fás park, új, modern emlékfal övezi a függetlenségi háború emlékére állított monumentális – szerintünk – egyik legkifejezőbb szoborkompozíciót. Ne merüljünk műelemzésbe, inkább értelmezném az alkotást. (A mellékelt fénykép hiányosságáért bocsánatot kérek!) Az Atatürk által megindított függetlenségi harc Anatólia keleti részéből indult, ott maradt ütőképes katonaság. A törökök egy emberként álltak mellé. Nem csak a katonaság, hanem a fegyverre fogható fiatal férfiak, még a betyár, rabló lovascsapatok, tehát az egész nép küzdött a főként görög, de angol, francia, olasz katonák ellen. Számos legendás történet szól arról, hogy a nehéz szántóföldi mun-ához edződött török asszonyok hogyan vitték a frontra az utánpótlást. Ökör, vagy bivaly vontatta szekéren, ha ez nem volt, akkor a hátukon. Visszaútban pedig a sebesülteket hordták. Nos, ők a kastamonui szobor legjellemzőbb alakjai. Középen Atatürk alakja magasodik, a vezér, hátát egy sziklának veti, amely a mögötte szilárdan álló nép szimbóluma. A mellékalakok közt láthatunk haldokló és harcba siető fegyveres katonákat. Gondolatban teszek egy kitérőt. Vajon ezek a törökök „nyomják el”, „fosztják meg jogaiktól” a nőket – ahogy a nyugatiak ezt elképzelik -, akik így emlékeznek az egyszerű, szegényparaszt asszonyok önfelál-dozó hősiességéről? Nekem ez a szobor (is) a törököknek a sikeres köztársaság-alapító Atatürk, és egyben az asszonyok iránt érzett, kimutatott tiszteletét és megbecsülését hirdeti.

A szobor körüli teret U-alakú emlékfal övezi, melyet újabban emeltek. Az építmény a török kultúra jelképeit művészi módon, újszerűen alkalmazza. Az U két végén – a képen csak az egyik látható -, az „életfa” fenyőágain, amely az örök élet jelképe, a hősi halottak nevei kis, névjegy méretű fémtáblákon ragyognak. A felirat magyarul: A haza hálás nektek. A fal két oldalán pedig a geometrikus díszítések elemeit az anatóliai kultúra hagyományaiból merítették. Így lett az emlékfal egyben újszerű és archaikus. Más kor, más stílus de mégis illik a teret lezáró Kormányzósági Palota épületéhez. Megindulunk az óratorony irányába, a Kormányzósági Palota mögötti dombra. Az óratornyot Abdurrahman váli (kormányzó) idejében, 1885-ben emelték, faragott kövekből. A vele egykorú óra ma is működik. A vár és az óratorony a város jelképévé vált. Érdekes, hogy az órán még az oszmánkori igazi arab számok láthatók, amelyek nem azonosak a most hasz-nálatos ún. arab számokkal. A rendezett, mellvéddel, padokkal ellátott dombról szép kilátás nyílik az alatta elterülő városra és a másik oldalon emelkedő várra.

Még nagyon sok megtekintésre érdemes műemlék és természeti szépség van a városban és környékén, amiről nem számoltam be, sőt amit még mi sem láttunk. Talán egyszer még a jövőben… Idén ugyan nem látogattuk meg, de mindenképpen javaslom, hogy akik eljutottak Kastamonuba, tegyenek egy rövid kirándulást Kasaba Köyübe. Északra Inebolu felé a 765 sz. útról balra letérve Daday irányába, majd nemsokára jobbra, a falut jelző táblánál érkeznek be Kasaba Köyübe. Az első házaknál lehet érdeklődni, merre van és hogy lehet megnézni a Mahmud Bey Camit. Meglepő volt az útbaigazítás, haladjunk tovább, forduljunk balra, nyugodtan hajtsunk át a sekély patakon, híd az nincs, dudáljunk egy-két rövidet, abból megtudja a hodzsa, hogy látogatók érkeztek és már indul is a lakásából. Így is történt. Bár a dzsámi kívülről jelentéktelen, de már a kapuja is csodálatosan faragott, belseje pedig faszerkezetes és a festése – különösen nekünk magyaroknak -, egészen bámulatos. Ha nem tudnánk, hol va-gyunk, azt gondolhatnánk egy igazi magyar, erdélyi, vagy szatmári református templom ka-zettáinak, karzatának a mintáit látjuk. A dzsámiban tilos villanófényt használni, de állványt igen és számolatlanul szabad fényképet készíteni. Hát van is miről.

Ezzel a tanáccsal és útravalóval búcsúzom ettől a vidéktől, remélve, hogy felkeltettem honfitársaim érdeklődését. Holnap indulunk Beypazarıba!