3. fejezet Erfelekből Sinopba Kora reggeli indulás és nagyon hamar elérjük a Fekete-tengerbe nyúló keskeny félszigetet, amelynek a hegyként magasodó csúcsa előtti lankán fekszik Sinop, az ókori Szinópé, Diogenésznek – a törökök Diozsen-nek ejtik! -, a nagy cinikus bölcselőnek a szülővárosa. Haladtunkban megmosolyogjuk a filozófus szobrát, amely – meg kell mondanom – nem éppen a legsikeresebb török műalkotás. Elgondolkoztató, hogyan lehetséges, hogy egy sok évszázados kőfaragó hagyományokkal rendelkező kultúra, mint a szeldzsuk, az oszmán vagy a mór, amely a középkorban csodálatos, magas művészi színvonalú kőfaragásokkal díszített épületekkel lepte meg a világot, miért nem képes ún. „körüljárható” szobrokat alkotni. Sajnos Kemal Atatürk történelmi nagyságához – bár nekünk lett volna Trianon idején egy Atya-magyarunk! -, sem illenek a mindenfelé látható szobrai. Ugyanez mondható el az Istiklal Savaşı (ejtése: isztiklál szavasi, jelentése: felszabadító háború) emlékműveiről is. Persze akadnak kivételek, amelyek, megütik az elfogadható művészi értéket. Szerintünk a felszabadító háború legszebb „klasszikus” szobra Kastamonuban van, mint ezt majd be is mutatjuk -, Selçuk-Efes-ben pedig nemrégiben állítottak fel egy „hipermodern”, mégis, közérthető, egyben megindító alkotást. Ez utóbbinak a felkeresését minden Efezusba látogatónak ajánlom, higgyék el, nem fognak csalódni. Sinopban eltévesztem a városi forgatagban a két évvel ezelőtti szállodánkhoz vezető utat. Lekanyarodunk a déli partra, ahol megérdeklődöm a Rıza Nur Kütüphanesi (R.N. Könyvtár) mellett, hogyan juthatunk vissza a belvárosba, lehetőleg a vár mögötti negyedbe. Egy segítőkész férfi beszáll, már mutatja is az utat, sőt megtudjuk, hogy a keresett szállót renoválják, de ő ajánl egy megfelelő panziót. Az ajánlott panzió kitűnő, hazaszállítjuk a férfit, magunktól már könnyedén visszatalálunk az új szállásunkhoz. Sinop A Yılmaz Panzió 2. emeletén kapunk egy szobát fürdőszobával (2fő/éj 40 YTL). A szobánk a tengerre néz, tágas erkéllyel, minden van, ami kell, még szárítókötél is. Alattunk a kis halászhajók kikötője, még a halászok beszélgetését is halljuk. Néha ki, vagy befut egy hajó, a sirályok elérepülnek, nyilván részt követelnek a zsákmányból. Jobbra a régi városfal és a börtön bástya maradványai látszottak.
A panzió tulajdonosa Ramazan Yılmaz, Erfelekben született, ott volt tanító 25 évig. Amikor nyugdíjba ment eladta a családi házat, kipótolta megtakarított pénzével, megvett Sinopban egy nagy, tengerparti emeletes házat. Feleségével az első emeleten lakik, a felső szinteken pedig már 28 éve panziót üzemeltet. Valahányszor találkoztunk ki-bejárva a panzióból, mindig megkérdezte, nem akarunk-e egy teát meginni vele. Néha éltünk a felkínált alkalommal. Kiderült, hiába élt Erfelekben vagy 45-50 évet, sohase járta be környékét, nem látta a Tatlidzsa vízesést se. Ramazan úr maga jár bevásárolni, esténként egy teázóba megy társasjátékot (tavlát vagy okét) játszani a barátaival. Reggelente újsággal beterített íróasztalán galambokat etet, „akik” a panzió kinyitott ajtaján repülnek be, majd egy idő után tömött beggyel kiszállnak. A kedves idős úr túl a nyolcvanon, kissé nagyot hall, kissé ingadozik a vérnyomása, de mégis fiatalos lendülettel szervezi szállója életét. Első utunk a mólóra vezetett, ahol számtalan horgász pecázott, váltakozó sikerrel. Néhánynak már-már megtelt apró halakkal a vizesvödre, de többeké volt üres. Nagyon hűvös szél fújdogált a tenger felől. Elsétáltunk a várhoz, melynek maradványa a város központjában, a tengerparthoz közel egy szép parkban magasodik.
A fallal körülvett udvar egyik sarkában húzódik meg egy 15. századi türbe, amelyben Isfendijar és fiai, valamint Dzselalettin a nyomorék (!) Bajazit nyugszanak a sírkövek alatt. A dzsámi udvarának oldalkapuján kilépve, a keskeny utca túloldalán szembe találjuk magunkat a Pervane medreszével. Segít elképzelni, milyen lehetett egy tehetős család élete, mivel foglalkoztak, milyen eszközökkel, milyen viseletben. Megállapítottam, hogy már akkor is nagyon szépek voltak a fiatal török nők. A félsziget csúcsa irányában ballagtunk, közben megnéztünk egy-két síremléket, mire elértünk a Balat bizánci templom romjaihoz. Előtte gondosan megművelt articsóka ágyások. Még sohase láttunk articsókát „lábon”.
Tovább mentünk, végül megláttuk egy gondozott parkban, a régi sírokkal övezett a Cezayirli Ali (ejtése: Dzsezajirli A.) pasa által építtetett dzsámit, amely Seyyit Bilal és Tayboğa emir (ejtésük: Szejjit Bilal és Tajbóa) sírjáról nevezetes, és mellette a Hatunlar Türbesi kicsiny épületét. Haladjunk sorban. Seyyit Ibrahim Bilal – a hagyomány szerint -, Mohamed próféta ükunokája volt. Az anatóliai „szejjit-ek”, vagyis Mohamed leszármazottjai közt a legnevezetesebbnek, Eyüpnek a sírja Isztambulban, Szejjit-gázinak, az óriásnak pedig Eskisehir közelében a róla elnevezett faluban. Ilyen szejjit síremlék van Izmitben, de még sok más helyen is. Az iszlám első századában, tehát a 7. században csapataikkal Bizáncra támadtak, ők az első hithősök, ezért nyughelyük évszázadok óta – leginkább a népi vallásban -, nagy tiszteletet kap. Két asszonyt láttunk imádkozni, nem zavartuk őket és ők se zavartatták magukat. Az imafüzérüket morzsolták, vagy a karjaikat felemelve, két tenyerüket az ég felé fordítva mondták imáikat. Ezen nincs mit csodálkozni. Hogy is szól Dávid 134. zsoltára Szenczi Molnár Albert fordításában, amely így kezdődik: „Úrnak szolgái mindnyájan”? A 2. versben azt énekeljük: „Felemelvén kezeteket, / Dicsérjétek Istenteket, / Szívből néki hálát adván, Őt áldjátok minduntalan!” Ők így tettek. A kis Hatunlar türbesi (magyarul: Úrasszonyok mauzóleuma) Celalettin Beyazit (ejtsd: Dzselaleddin Bayazid) (1425) fiának, Iskendernek, felségének és Ture nevű leányának szolgál végső nyughelyül.
Még beszámolok a szinopi étkezéseinkről. Reggelinket, mely többnyire friss péksüteményből, sajtból állt, az erkélyen fogyasztottuk el. Ebédre, csak levest kanalazgattunk kenyérrel, mivel a nagy melegben nem volt másra étvágyunk. Vacsorázni, vendéglőkbe jártunk, így két finom török ételkülönlegesség megízlelésére is alkalmunk nyílt. Az egyik a hamsı kuşu (ejtése: hamszi kusu), amit magyarul talán töltött szardíniának neveznék. A félbevágott kis hal tölteléke különlegesen ízletes, a hozzá felszolgált zöldségsaláta pedig nem csak összetételében, hanem a megformálásában is tökéletes volt. A legtetején, rózsát idéző, bevagdosott vörös paradicsomot a cikcakkosra vágott uborkaszeletek, mint a virágot a levelek, úgy vették körül. Persze sok más, salátába való zöldség is volt a művészi tálon. Mondanom sem kell, nem a tengerparti sétányt övező, magukat erőszakosan kínálgató, zajos, s a gazdag külföldi turisták által elkényeztetett restaurantban, hanem tőlük nem messze egy kis lokantában ettünk, féláron. Egy másik emlékezetes vacsoránkat is egy kis házi-kifőzdében költöttük el. Manti-t kértünk, mégpedig – hogy mindkét ízesítését megismerjük -, joghurtosat és diósat. A török manti ugyanaz, mint a nálunk csak olasz tésztaként ismert ravioli. A vékonyra kinyújtott tojásos tésztát kis négyszögekre vágva, a közepébe tölteléket – fűszerezett sajtot, túrót, húsdarát – tesznek, majd ezekből ügyesen kis tasakokat formálnak, amit kiszárítanak. Amikor a vendég ilyet rendel, megfőzik, frissen, forrón tálalják. A diós helyi specialitás, a joghurtos általánosan elterjedt. Bár nagyon gazdagon szórták meg darált dióval, nekünk mégis jobban ízlett a másik. Degeszre ettük magunkat belőle (két adag: 10 YTL). Sinoptól nem messze van Anatólia egyetlen fjordja, Hamsilos, mely természetes hajó- és jachtkikötő. Sziklás partját erdő övezi. Odaautóztunk, sétáltunk egy nagyot az erdőben, de bevallom, mindkettőnknek csalódást okozott, mert sok, százszor szebb természeti csodát láttunk már Törökországban. |
||||||||||
Adorján Imre |