“Törökország együttérez az örmény áldozatokkal” – egy eddig példátlan nyilatkozat története és fogadtatása

Törökországban április végén olyasvalami történt, amire senki sem számított – a belpolitikai feszültség közepette nem is számíthatott – , de amit sokan régóta már nagyon vártak. A kormányfő mintha utólag megszívlelte volna a mártírhalált halt Hrant Dink isztambuli örmény újságíró sok évvel korábbi emlékezetes panaszát: a török társadalomban nem tapasztalható együttérzés az 1915-ös veszteségeiket gyászoló örményekkel. Ez hiányzik legjobban – mondta. A törököknek legalább az örmények szenvedéseit kellene elismerniük – ismételgette hiába évekig a 2007-ben orgyilkosok áldozatává vált lapszerkesztő, az örmény–török kiengesztelődés gondolatának elkötelezett hirdetője.

Annyi idő után most mégis megtörtént, aminek eddig nyomát sem lehetett tapasztalni a hivatalos Törökországban: legmagasabb kormányzati szinten mutatkozott hirtelen készség az elűzött és meggyilkolt örmények szenvedéseinek elismerésére. Éppen az a hajlandóság nyilvánult meg váratlanul, amely eddig oly fájdalmasan hiányzott.

“Egy évvel az 1915-ös események 100. évfordulója előtt Törökország bámulatos kezdeményezést tett. Mielőtt még aggódnia kellett volna amiatt, hogy mit tartalmaz majd a Fehér Ház minden évben április 24-én kiadandó ‘örmény üzenete’, most nem várta be az Egyesült Államok elnökét, hanem előbb sietett közzétenni a maga üzenetét” – így vezette be tudósítását a Hürriyet című demokratikus-szabadelvű török napilap április 23-án. A nagy példányszámú újság tudósítása Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnöki hivatalának állásfoglalását ismertette, amely egy nappal azelőtt látott napvilágot, hogy a világ örményei és a nemzetközi közvélemény megemlékezett az örménység “nagy tragédiájáról”. A miniszterelnök nevében kiadott írásos állásfoglalásban a Török Köztársaság fennállása óta Ankara először biztosította együttérzéséről azoknak az örményeknek az unokáit, akiket az első világháború második esztendejétől kezdve a konstantinápolyi oszmán államhatalom százezerszámra mészároltatott le, vagy hagyott elpusztulni különböző módokon – legtöbbször végkimerüléstől, szomjúságtól vagy éhségtől gyötörten. Erre az emléknapra készülve a muzulmán többségű Törökország vallási ihletettségű kormánya kifejezte egyben arra irányuló hő óhaját is, hogy a keresztény örmény áldozatok békében nyugodhassanak.

Török külügyi illetékesek azzal magyarázták a nyilatkozatnak egy nappal az évfordulós dátum előtt való kiadását, hogy Ankara önálló politikai aktivitásra törekedett, s el akarta kerülni azt a benyomást, hogy csak utólag akar reagálni mások április 24-ei nyilatkozataira.

A török kormányfő minden részletében gondosan előkészített nyilatkozattal lépett a világ nyilvánossága elé, olyannyira jól megtervezetten, hogy a lépés teljesen váratlanul érte a közvéleményt. Beavatottak szerint a kormányhoz legközelebb álló források is csak nyilvánosságra hozatala előtt szűk fél órával korábban értesültek a nyilatkozat puszta létéről is. A Hürriyet világhálós változata is csak azt a szerkesztőségi előrejelzést közölhette olvasóival, hogy a miniszterelnök várhatóan “egy órán belül fontos nyilatkozatot tesz”. Az egy óra elteltével valóban megjelent a beharangozott szöveg a miniszterelnökség honlapján. Az eredeti török nyelven kívül azonban egyszerre angol, arab, francia, német, orosz, spanyol “nem hivatalos fordításban”, nem utolsósorban pedig keleti és nyugati örmény nyelvjárási változatban is.

“Vitathatatlan, hogy az Oszmán Birodalom utolsó néhány éve nagyon fájdalmas korszak volt törökök, kurdok, arabok, örmények és oszmán állampolgárok más milliói számára, függetlenül vallási vagy etnikai hovatartozásuktól. Az első világháború idején közös volt a szenvedésünk” – olvasható az üzenetben, amely szerint “a tisztesség, a humanizmus és az őszinteség parancsa, hogy az ebben az időszakban elszenvedett fájdalmukat teljes mértékben átérezzük a vallás és a nemzetiségi származás megkülönböztetése nélkül. Magától értetődik, hogy a fájdalom elszenvedőinek szempontjából ugyanúgy közömbös bármifajta ‘szenvedési hierarchia’ felállítása, mint amennyire a fájdalom összehasonlítása, illetőleg szembeállítása. Mint elődeink közmondása tartja, a tűz elemészti azt a helyet, amelyre rázuhan.”

“Emberi kötelesség megérteni az örményeknek azt az akaratát, hogy megemlékezzenek szenvedésükről, egyben kötelesség osztozni is ebben a szándékukban…Még az első világháborús embertelen körülmények, közöttük az “áttelepítés” megtapasztalása sem akadályozhatja meg törököket és örményeket abban, hogy egymással olyan viszonyt alakítsanak ki, amely a kölcsönös könyörületen és emberségen alapul.” .

Bármennyire váratlan volt is a kormány nyilvánosságmunkájában ez az “attak” (a Hürriyet szóhasználata), maga a nyilatkozat mégsem volt meglepő. Ezt az egyik legtekintélyesebb török publicista, az örmény családi gyökerű Etyen Mahçupyan állította. Szerinte ugyanis a miniszterelnök üzenete szinte pontos lenyomata az országban végbemenő társadalmi átalakulásnak. Legalábbis ezt így látják azok, akik valóban nyomon követik a törökországi történéseket, s ezeket igyekeznek is tárgyilagosan megítélni. A Today’s Zaman című lapban, amely egyébiránt az Erdoğannal hadilábon álló Gülen-féle társadalmi-vallási mozgalom médiabirodalmához tartozik, a publicista a társadalmi folyamat térnyerésének okát abban látja, hogy az ország új konzervatív középosztálya azon munkálkodik, hogy levesse magáról a korábbi rendszer nyűgeit, s ezektől megszabadulva alkothassa meg új jövendőjét. Ennek természetes folyományaként a lakosság már úgy tekint a társadalmi pluralizmusra, mint a gyarapodás forrására. S az is a fentiekből adódó következmény, hogy az emberek képzeletében feltámadhat a múlt, az Oszmán Birodalom emlékezete. Így például az utóbbi néhány évben még iszlám családokban is gyakran felbukkannak hosszú ideje figyelemre sem méltatott emlékfoszlányok. Most már úgy érezhetik, hogy szabadon emlegethetik családjuk örmény sarjait, és azt is, ahogy ezeket a családtagokat elhurcolták és megölték. Erre az örmény kapcsolatra ma már büszkék is lehetnek, más szavakkal a többség kész azonosulni a kormányfő üzenetével.

Erdoğan sikerének kulcsát a publicista a miniszterelnöknek abban a képességében véli kimutathatónak, hogy erős társadalmi támogatottságára hagyatkozva ki tud törni a megszokott keretek közül. Az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) az örmény kérdésben most ledöntötte a régi rezsim egyik alapvető tabuját ugyanúgy, miként ezt tette korábban a kurd kezdeményezésével is, amikor a kormányfő bocsánatot kért azokért a tömeges véres megtorlásokért, amelyeket egy felkelés után a török haderő az egykori Dersim tartományban, a mai Tunceliben a harmincas évek végén hajtott végre kurd vidékeken. A miniszterelnök nyilatkozata nemcsak hogy túlmegy azon, ahogy ezeket az ügyeket a kemalista állam értelmezte, hanem felvillantotta azt is, hogy egy új rendszerben valóban más is lehet a dolgok megközelítése. Éppen azt láthatjuk ugyanis, hogy az 1915-ös vérengzéseket most először ítélik meg az emberiesség és az erkölcs alapjáról. Ez a gondolkodásmód teszi lehetővé, hogy szabad légkörben vitassanak meg minden lehetséges koncepciót és állítást, beleértve a népirtást is. Törökország az utóbbi öt évben túllépett ezen a határon is – írja.

Etyen Mahçupyan a CNN-Türk tévéaadó műsorában is kifejtette, hogy a kormányfő bejelentését kiemelkedő fontosságúnak tartja, még akkor is, ha egyelőre inkább jelképes jelentőségűnek tekinti. Ugyancsak e tévéállomás vendégeként nyilatkozott Halil Berktay történészprofesszor, a Sabancı Egyetem tanára. Az újkori török történelem világhírű ismerője nem tudta visszatartani könnyeit amikor arról beszélt, hogy először nem is akarta elhinni a kormányfő örményekkel együtt érző szavait. De most már boldogság tölti el – jelentette ki. Hiszen Hrant Dink törökországi örmény újságíró is azért küzdött, s gyilkosok kezétől ezért kellett meghalnia, mert követelte, hogy a török állam legalább együttérzését nyilvánítsa a legyilkolt örményekkel. Most majdnem két évtizedes küzdelem eredménye ért be ezzel a fontos demokratikus nyitással” – jelentette ki a történész.

Ellenzéki újságok is elismeréssel fogadták a kormányfő nyilatkozatát, noha fenntartásaikat is hangoztatták jelenlegi “demokráciahiányos” politikájával szemben. A Radikal című liberális napilap cikkírója, Cüneyt Özdemir Gratuláció és kétség című kommentárjában megállapítja, hogy Erdoğan miniszterelnöknek az örményekkel való együttérzését kifejező szövege bátorságról tanúskodik, és beleéléssel megfogalmazott nyilatkozatával kiérdemelte, hogy hangos brávóval éltessük. Egyúttal felrója a kormányfőnek az utóbbi időben tanúsított durva megnyilvánulásait, tevékenységének ellentmondásosságát. Rendszerében némelykor felülkerekedik az elnyomó, a társadalmat polarizáló jelleg – írja. Miközben például a kurd békefolyamattal igyekszik véget vetni egy hosszú évek óta folyó véres belháborúnak, megtörténhet, hogy közfelháborodásra egy tömeggyűlésen terroristának nevezte a rendőrönkény áldozatává vált 15 éves Elvan Berkint, aki kenyérvásárlás közben sodródott a Gezi parki tüntetők közé. Ezenközben a miniszterelnök most egy százéves tabut döntögetve baráti kezet nyújt örményeknek.

Az ismert baloldali emberi jogi aktivista, ügyvéd és publicista, Orhan Kemal Cengiz ugyancsak a Radikal hasábjain A mi nagy kiúttalanságunk című cikkében szintén kiemeli, hogy a török kormányfő részvétnyilvánítása bátor és jelentős lépés volt. Ez arról tanúskodik, hogy szakított egy unos-untalan hangoztatott tétellel, amelyet korábban ráerőltettek a társadalomra. Törökország történelmében először a mostani miniszterelnök nyilvánította együttérzését azokkal az örményekkel, akik ennek az országnak a földjén vesztették életüket – írta. A szerző emlékeztet arra, hogy ő maga az örmény kérdést mindenkor úgy tekintette, mint amely országos lelkiismeret-furdalás és számos nyomorúság forrása, s ezért semmiképpen sem kívánja lebecsülni a kormányfői üzenet jelentőségét. Nem is tartja sokra azokat a nyilatkozatokat, amelyek szerint Erdoğan a 2015-ös évforduló elővételezésével voltaképpen csak arra törekedett, hogy helyreállítsa az utóbbi időben megcsappant nemzetközi tekintélyét. Egy politikus lépései ugyanis természetszerűleg mindenképpen és mindenkor politikai indíttatásúak, és stratégiai számításon alapulnak. De most bármilyen okok húzódnak is meg mögöttük, az üzenet bátor és jelentős tett volt. Ezért itt nincs helye semmiféle de-nek, azonban-nak, csakhogy-nak. Az újságíró mégis szigorúan rámutat azokra a negatív jelenségekre, amelyek miatt “törökországi kiúttalanságot” emleget. Szerinte például ugyanaz az Erdoğan, aki most hozzányúlt az örmény tabuhoz, tömeggyűlésen sértegette a rendőrerőszak áldozatává vált Berkin Elvan kamaszfiú szüleit. Ugyanaz a politikus, aki most szakít egy rossz emlékű beidegződéssel, a törökországi nemzetiségek mozaikkockáit felsorolva rendszerint kurdokkal, törökökkel cserkeszekkel kezdi, de aztán kihagyja az örményeket és a görögöket. Ugyanez az ember, akit a mai napon méltán dicsérünk a megtett lépéséért, másnap, május elsején meg akarja veretni a rendőséggel azokat, akik az isztambuli Taksim térre érkezve élni kívánnának a békés tüntetéshez való jogukkal. A dicséretet learatónak azonban ezért majd még drága árat kell fizetnie.

Ugyanaz az Erdoğan – folytatja – , aki le akarja tépni Törökországról a kurd és az örmény kérdésben ráerőltetett kényszerzubbonyt, most éppen azon ügyeskedik, hogy az internet, a legfelső bírósági testület és a nemzeti hírszerzés működésének átszabályozásával új béklyót rakjon a lábunkra, s hogy eltussolhassa a korrupciós és megvesztegetési ügyeket, torkon ragadja és fojtogatja az igazságügyi rendszert – állapítja meg, majd felteszi a kérdést: Tényleg úgy áll a helyzet, hogy nincs más, aki meg tudná szabadítani az országot a kurd és örmény kérdés kényszerzubbonyától? Valóban szemet kell hunynunk afölött, hogy új bilincset raknak lábunkra? És afölött is, hogy a demokrácia csak egyetlen ember rendszerére támaszkodhatna, aki ráadásul lábbal tiporja a jogot?

Ám összegezve megállapítja: “Mindennek ellenére Erdoğannak ki akarom fejezni szívből jövő hálámat, amiért megtette ezt az 1915-ös tabut döntő lépést. Azzal a gondolattal vigasztalódom, hogy az oly sok gyötrelem közepette elpusztult törökországi örmény testvéreinknek szóló részvétnyilvánítás után ezek az örmények mégiscsak meglelik lelkük végső nyugodalmát.”

Orhan Kemal Cengiz cikkének utolsó mondata mégis így hangzik: “Nem látom, hogy a közeljövőben miként juthatnánk túl a mi nagy kiúttalanságunkon.”

Az Agos című örmény-török hetilap szerkesztője, Robert Koptaş szintén meglepetéssel nyugtázta az örmény kérdésnek ezt az “új megközelítését”, s a The New York Timesnak nyilatkozva kijelentette, hogy Törökországban ilyen magas szintről még soha nem hangzott el ilyen előremutató és építő jellegű üzenet. Ez akkor is így van, ha a nyilatkozatban a népirtásban elpusztított embereket változatlanul csak háborús áldozatnak minősítik. “E kérdésben annyira hozzászoktunk szörnyűségesen becsmérlő állásfoglalásokhoz, hogy most valósággal szíven üt, amikor azt halljuk, hogy elismerik fájdalmunkat, sőt együttérzést nyilvánítanak, és megemlékeznek halottainkról. Ez fontos elismerés” – jelentette ki. Igazi haladáshoz mindamellett még több konkrét lépésre lenne szükség. Például el kellene távolítani az iskolai tankönyvekből azokat a szövegrészeket, amelyekben árulónak nyilvánítják az örménységet. E tankönyveket ki kell javítani és meg kell szüntetni az ilyesfajta propaganda állami finanszírozásának gyakorlatát. Ha ez bekövetkezik, az lesz az igazi változás – mondotta az örmény szerkesztő.

Miközben a törökországi örmény pátriárkátus is üdvözölte a miniszterelnök üzenetét, Szerzs Szargszján örmény elnök az örmény népirtás 99. évfordulója alkalmából kiadott nyilatkozatában említés nélkül hagyta Erdoğan állásfoglalását.

“Áment mondunk a török kormányfőnek arra az óhajtására, hogy az örmény áldozatok nyugodjanak békében, és szeretettel fogadjuk Erdoğan részvétnyilvánítását” – olvasható a pártriárkátus közleményében. amely a továbbiakban megállapítja: “Ez az üzenet sarokköve lehet annak a hídnak, amely majd összeköti a török és az örmény közösséget, egyúttal új fejezetet nyithat a török–örmény kapcsolatokban a muzulmán és nem muzulmán oszmán állampolgárok első világháborús keserű tapasztalatai után.

Az örmény államfő szerint Törökország továbbra is teljes mértékben tagadja, hogy “az Oszmán Birodalom örményeinek legyilkolása kimerítette a népirtás bűncselekményét. A jövőre esedékes 100. évforduló azonban még alkalmas lehetőséget kínál Törökországnak arra, hogy megbánást tanúsítson, és lemossa magáról e történelmi szégyenfoltot.”

Nem maradt el sokban mögötte az Amerikai Örmény Nemzeti Bizottság (ANCA) végrehajtó igazgatója, Aram Hamparian sem. Nyilatkozata szerint “Ankara csak egyre újabb és újabb csomagolásba rejti az örmény népirtás letagadására irányuló állításait. Ennek pedig az az oka, hogy nemzetközileg egyre inkább elszigetelődik. A török miniszterelnök hiába próbálkozik azzal, hogy Törökországot mentesítse a a népirtás felelőssége alól. Ezt az ANCA vezetője “kőszívű és cinikus” eljárásnak nevezi.

Jerevánban tüntetők csoportja fáklyákkal meggyújtott és elégetett egy török zászlót, követelve, hogy Törökország ismerje be, hogy népirtást követett el az örmények ellen.

Az isztambuli Haydarpaşa pályaudvaron április 24-én ismét megemlékezést tartottak az 1915-ben elhurcolt örmények tiszteletére. 99 évvel korábban ezen a napon kompon idehozták az oszmán fővárosban összeterelt 250 híres örmény értelmiségit. A legkülönbözőbb szellemi foglalkozások művelői között orvosok, költők, írók, művészek, ügyvédek voltak. Innen indították el a szerelvényeket az Oszmán Birodalom távolabbi vidékeire. A vonat a halálba vitte az örményeket. A megemlékezés résztvevői a pályaudvar bejáratánál az elpusztított hozzátartozóik fényképeit emelték magasba.

Az amerikai külügyminisztérium szóvivője, Jen Psaki üdvözölte és történelmi jelentőségűnek nevezte, hogy a török kormányfő nyilvánosan elismerte az örmények 1915-ös szenvedéseit. Hasonlóképpen méltatta Ankara új hozzáállását az örmény kérdéshez Stefan Füle, az EU bővítési biztosa, aki reményét fejezte ki, hogy újabb lépések következnek a megbékélés irányában.

A török nacionalisták azonban a miniszterelnöki üzenet kiadását arra használták fel, hogy éles politikai támadást intézzenek Erdoğan ellen. Egyik fő képviselőjük, Dr. Yusuf Halaçoğlu, a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) nemzetgyűlési csoportjának elnöke korábbi megnyilvánulásaihoz hasonlóan most is tagadta, hogy az Oszmán Birodalom népirtást követett volna el az örmény lakosság ellen. A Török Történeti Társulat korábbi elnöke, aki 2006-ban Budapesten is előadást tartott e tárgyban, arra hivatkozott, hogy széles körű kutatásai alapján bizton állíthatja, hogy sehol sem talált ilyesmire utaló okmányt. “Pedig levéltárakban sok dokumentumot átnéztem, de egyikben sem fordult elő ez a kifejezés” – így a doktor, aki erősen nehezményezte, hogy a kormányfő embertelenségnek minősítette az örmények “áttelepítését”. “Én megnyitottam olyan temetőt, amelyben legyilkolt muzulmánok földi maradványait helyezték el. Elborzadtam – jelentette ki. Ha valaki ezek után az “áttelepítést” embertelennek mondja, semmit nem tud. Feltette azt a kérdést, hogy a görögöket miért nem száműzték, hiszen lélekszámuk jóval meghaladta az örménykét.

A doktor végül azzal a “hírbombával” állt elő (a kemalista-baloldali Cumhuriyet című lap szóhasználata), hogy Erdoğan nem is indulhatna az augusztusi elnökválasztáson. Ezt azzal vélte indokolhatónak, hogy a kormányfő annak idején a gazdasági és közgazdasági tudományok hároméves akadémiáját végezte el, viszont egy alkotmánybírósági végzés szerint ma már csak négyéves felsőoktatási végzettséggel választható államfő. Az illetékes tanintézet megcáfolta a doktor állítását, kimutatva, hogy Erdoğan később még egy pótlólagos év elvégzése után külön kiegészítő diplomát szerzett.

Ahmet Davutoğlu külügyminiszter bejelentette, hogy kormánya jelenleg összesíti Erdoğan április 23-ai üzenetének hazai és külföldi visszhangját, s ennek alapján dönti el, hogy tegyen-e újabb diplomáciai lépéseket. Ankara egyszerre több bizalomerősítő lépésen dolgozik az Örményországgal való gazdasági és kulturális kapcsolatok normalizálása céljából. Ez megelőzné a Zürichben 2009-ben aláírt jegyzőkönyvek tartalmának életbe léptetését, amelyek előirányozták a diplomáciai kapcsolatok felújítását és a határnyitást. Törökország arra is készül, hogy ismét megnyithassa a törökországi Kars városát Örményországgal összekötő vasútvonalat, s ezért erre vonatkozó okmányokat kutat, és kihelyezi a világhálóra oszmán levéltárak idevágó adatait.

A miniszterelnök azonban újságíróknak nyilatkozva megismételte, hogy a török-örmény viszony rendezésének, a jegyzőkönyvek gyakorlatba való átültetésének feltétele változatlanul az örmény katonai erők által megszállt azeri Karabah tartomány kérdésében fennálló azeri–örmény vita megoldása.

Mint megfigyelők emlékeztetnek, Erdoğan nagy visszhangot kiváltó mostani “örménytabu-döntögetését” a közelmúltban már megelőzte egy hasonló eset, amely a török külügyminiszter nevéhez fűződik, de amely akkor lényegében kívül rekedt a nemzetközi sajtó érdeklődési körén. Amikor ugyanis Ahmet Davutoğlu tavaly decemberben Jerevánba utazott a Fekete-tengeri Országok Együttműködési Szervezetének ülésére, úton Örményország felé a repülőgépen olyan gondolatot bízott rá a kíséretében lévő újságírókra, mint amilyent addig nyíltan még soha nem mondott ki hivatalban lévő török kormányzati tényező: “Az örmények ‘áttelepítését’ helytelenítjük, mert embertelen cselekmény volt, s úgy tekintek rá, mint az Egység és Haladás Bizottsága ifjútörökjeinek teljes mértékben vétkes lépésére”.

A tudós történész-diplomatának más érdeme is volt: még mint Erdoğan főtanácsadója 2005-ben főnöke támogatásával, tekintélyét latba vetve kijárta, hogy a patinás isztambuli Bilgi Egyetemen az örmény kérdésben megrendezhessék az első nemzetközi értekezletet. Előtte ugyanis nacionalisták dühödt ellenzése miatt egy másik felsőoktatási intézményben le kellett mondani ezt a programot. Ez a szélsőjobb részben tettlegesen, zajos, erőszakos tüntetésekkel, részben pedig “jogi-ideológiai alapon”, bírósághoz fordulva minden úton-módon igyekezett megakadályozni a konferencia megtartását.

Most valóban az a kérdés, hogy milyen lesz a már jobban ismert politikai visszhangja ennek a “már kétszeres tabudöntésnek” külföldön – Jerevánban, Washingtonban, Párizsban és Brüsszelben – , s emellett nem kevésbé fontos, hogy otthon, Ankarában lesz-e újabb lehetőség további lépésekre ezen a fölöttébb nehéz, süppedékes, belpolitikailag kockázatos terepen…

Flesch István – Turkinfo

id. flesch.istvan@me.com

2014-05-01