Török turisták Magyarországon (İstanbul + Sema + Én + a macskák :)

Írtam már, hogy én miként éltem meg, hogy majd egy év után újra Magyarországon voltam. Most viszont azt írom le, hogy a törökök miként élték meg. Nagy volt az izgalom, hogy Apuka és Anyuka is eljött. Nekik ez volt az első alkalom, hogy külföldön voltak. Így minden nagyon érdekelte őket.

A repülőgép késő délután érkezett, így aznap már nem sok mindent tudtunk csinálni. De azért este elmentünk a Lánchídhoz. Apukát nagyon érdekelte a híd szerkezete, így másnapra a Szabadság-híd is bekerült a programba. Persze a Lánchíd mindenképpen lenyűgöző. A törököknek mindig tetszik, mint ahogy az is, hogy milyen sok híd van Budapesten, és milyen szépek. A hidakkal kapcsolatban az is érdekes, hogy bár azt könnyen meg tudják jegyezni, melyik oldal a Pest és melyik a Buda, de utána folyamatosan összekeverik, és sose tudják melyik oldalon vannak. Egyszerűen a Boszporusz után a Duna olyan kicsi, hogy nem érzik, átjutottak a túloldalra.

Az Apukát legjobban a kommunista dolgok érdekelték, mert az nagyon más, mint ami otthon van. Törökországban egyébként is elég sokan eléggé sok ökörséget tudnak összehozni a kommunizmusról, mint ami egy szép és jó dolog. Persze ezen rajongóknak elég pár mondatban elmesélni, hogyha mindenki egyenlő, akkor az azt is jelenti, hogy mindenki egyforma ronda cipőt, kabátot és sapkát hordja. Ilyenkor mindig elmegy a kedvük tőle.

Ezért aztán elvittük őket a Terror Házába és a Szoborparkba is. Az Osztyapenkó szobornál voltak problémák. A szüleimmel együtt voltunk, és kiderült, hogy mindhárman más verziót tanultunk róla. Ráadásul én pont a rendszerváltáskor tanultam a történelmet, ezért én eleve két verziót ismeret, így összesen négy verziónk lett. Elmondtuk mindet Apukának, hogy válassza ki azt, amelyik neki legjobban tetszik. Apuka közben itt is talált törököket.

Megnéztük a Sziklatemplomot, és átsétáltunk a Szabadsághídon. Nemrég lett átadva, így még kevés graffiti volt. Bár szerintem a graffiti ott kezdődik, hogy az illető tud is valamit, nemcsak kacskaringós vonalakat firkálgat. Olyanból találni sokat a szülészeten.

Apukának nagyon tetszett a Szabadsághíd. Utána pedig bementünk a Nagycsarnokba, a magyar Fedett Bazárba. Ez pedig Anyukának tetszett nagyon. Persze, mint építmény, a lányok is teljesen odáig voltak érte.

Még a Parlamentbe is be akartunk menni, de aznapra már csak magyar jegy volt. Angol, vagyis külföldi már elfogyott. Bár próbáltuk mondani, hogy úgyse tudnak angolul, így mindegy, milyen nyelven beszélnek, de nem tudtuk meggyőzni őket. Így ha lesz majd a hírekben, hogy mekkora az államháztartás hiánya, akkor abból 18.000 forint az az, amit mi nem adtunk, mert nem engedtek be a Parlamentbe. Úgyhogy majd így tessék sírni… A belépőjegy árát félretettük, és Isztambulban költöttük el, hogy ezek után még véletlenül se kerüljön magyar földre.

Másik dolog, amit nagyon furcsálltak, az az, hogy hétvégén mennyire nem lehet vásárolni. Az utcai üzletek hamar bezártak, már amelyik nyitva volt, míg a plázákkal vasárnap délután gyűlt meg a bajunk. Apuka mondta is, hogy persze, így tényleg nem mehet a gazdaság, ha nem tudja elkölteni a pénzét.

Következő hétfőn mentünk Bécsbe. Törökország akkora, hogy legalább két nap átmenni a túlsó végére. Mi ezek után 3 óra alatt Bécsben lehetünk. Naná, hogy ez nagyon izgalmas volt. Mindenképpen kíváncsiak voltak rá. Sőt, igazándiból határt sem láttak még. Így legközelebb Esztergomba is elmegyünk, onnan még látványosabb.

De, hogy jobban értsék, elmentünk a vasfüggöny múzeumba, ahol megnézhették, micsoda védelmi rendszer volt valaha. Közben meséltem arról, hogy mennyire átnézték a kocsit, kikérdeztek mindenkit. Mennyire el kellett számolni azzal, mit vettünk külföldön. Hüledezett mindenki, mert már miért is kellene megmondani a rendőrnek, hogy mit vett külföldön? Mi így szerettük. Vagy nem szerettük.

A múzeum a határon van. Át is nézhettünk Ausztriába, vagy ha akartunk, át is sétálhattunk volna. Ez teljesen ellentétes volt a múzeumban látatokkal. Bizony, sok minden megváltozott. Ezen felbuzdulva, gondoltam egyet, a soproni szállásra nem is magyar oldalon mentünk, hanem az osztrákon. Lássák, milyen lett a határ. Csak egy tábla.

Az magyar és az osztrák falvak nagyon tetszettek nekik. Azt mondták, jó lehet ott élni. Talán egyszer vesznek majd egy házat valami szép ki magyar faluban. Az osztrákoknál nem, mert ott az emberek túl hidegek.

Bécs viszont egyáltalán nem tetszett nekik. Piszkos és az emberek egyáltalán nem kedvesek. És még fránya eső is volt. Fél napos séta után visszamenekültünk Budapestre.

Gondoltam, a szlovák oldalon megyünk az érdekesség kedvéért, de a kocsin magyar rendszám van, ezért nem kockáztattunk. Így a szlovákokat innen üdvözöljük csak. Ott sem vettünk semmit, hiába van euró.

Másnap Apuka mondta, hogy szeretne disznót látni, így elmentünk egy ismerős falujába disznónézésre. De minderről, és a Skanzenről majd a következő alkalommal.

(İstanbul + Sema + Én + a macskák 🙂