Török népzene magyar módra

Az Arasinda zenekar kizárólag török népzenét játszik immár több mint tizenhét éve töretlen sikerrel, és nagyon tudatos vezetéssel. Nyitrai Péterrel, a zenekar alapítójával, az Arasinda kettős arculatáról, valamint a népzene aktualitásának kérdéséről beszélgettünk.

– Az Arasinda tradicionális népzenével foglalkozik. Mennyire tudjátok a saját egyéniségeteket belevinni a zenébe?

– Az oboistánk, Juhász Endre számára az Arasinda egy olyan lehetőség, ahol a török fémklarinétjátékot teheti át oboára. Az énekben, hogyha török énekes énekel, akkor az ő kiejtésével valóban török a hangzás. De eddig a legtöbb énekesünk magyar volt és jelenleg is Bede Saci énekel a zenekarban. A 2012-es évben kezdtünk együtt dolgozni Naci Ceylan úrral, aki korábban török katonai attasé volt Magyarországon, aki szintén a populárisabb török népzenét énekli, valamint Róka Szabolcs énekel mint férfi énekes. Tulajdonképpen egymás mellett két Arasinda együttes létezik. Nem nagyon szoktak erre rájönni, de valójában két különböző műsorral szoktunk utazni és újabban még gyerekműsorok és hangszerbemutatók is belejönnek. Időnként változik a tagság, maga az Arasinda név állandó, de a résztvevők aszerint változnak, hogy éppen melyik műsort kérik tőlünk a szervezők.

– Melyiket milyen alkalomból szokták kérni?

– Történelmi eseményeknél, várjátékoknál, csaták újrajátszásánál inkább a Róka Szabolcsos verziót szokták kérni, mert abba bele tudjuk tenni a hódoltság zenei kapcsolatát, vagy Balassi, az énekmondó kultúra is meg tud jelenni benne. Magyar szövegek mellett megjelenhetnek Nyugat-Európai szövegmondások, Zsigmond király udvarában íródott hétnyelvű is beleférhet egy ilyen végvári műsorba. A másik vonulat, ahol a Saci vagy a Naci úr énekel törökül kifejezetten török népzene. Ezt inkább koncertprogramok, táncházak alkalmával szokták kérni.

– Milyen különbségek léteznek napjainkban a magyar és a török népzene hallgatottsága, népszerűsége között?

– Nálunk konzerválás folyik, ma már nem születnek új dalok, Törökországban még élő a dolog. Akár még a török popzene – amit én annyira értékesnek nem tartok – is tartalmazhat értékes népzenéből jövő dallamfordulatokat, részleteket. Magyarországon ez teljesen átállt az angolszász mintára, magyar embernek teljesen gyökértelen zenét nyújtanak popzene gyanánt. És ha van mégis valamilyen vállalkozás arra, hogy a népzenét tegyék populárissá, az nagyon hamar le szokott csengeni.

Törökországban nap mint nap születnek olyan dalok, amik valamit megismételnek a tradícióból, illetve valamit mondanak a mai embernek. Úgy, ahogy az énekmondó kultúrában egy adott dallamot százötven éven át énekeltek különböző emberek más szöveggel. A törököknél ez működik, a magyaroknál már nem. Az előbbiek aktualizálva énekelnek dalokat.

– Mi lehet ennek az oka?

– A média mellett a negyven évnyi internacionalista szemlélet is megvan. Nem éppen a nemzeti értékek mentén tanítottak. Nálunk egy generáció múlt ki, akinek már nincsen gyökere a népi vonulathoz. Törökországban ezt semmi nem veszélyeztette soha, ott töretlenül fordult át. Annak idején az udvari zenélés vagy a köznép zenélési tradíciója mindig is a saját hagyományai szerint élt. Náluk az atatürki váltással inkább ez a népi vonulat került felülre.

– Más a történelmi háttér is. Törökországban a huszadik században fedezték fel azt, amit nálunk leginkább elfelejtettek.

– Nálunk a törekvés az inkább fordított volt. Mint például a paraszt barokk, ami a 18-19. század művészete, ahol egy ilyen alászállott barokk vagy klasszicista mintakincs ment át a paraszti használatba. Felülről jött minták türemkedtek be úgy, mint ahogyan a hangszerjátékban a vonós zene vagy a cigányzene kiszorította az alap tradicionális hangszereket. Törökországban ez inkább fordítva történt. Ott elterjedtek azok a jellegzetességek, amik valaha a népi társadalom kultúrájában voltak. Törökországban még a városi kultúra is más mint az európai viszonylatokban.

– A török nagyvárosokba vidékről áramlottak be az emberek, ahová vitték magukkal a saját kultúrájukat. Ennek is lehetett hatása?

– Például. Ezek az emberek vitték magukkal a saját hangszerüket, zenéjüket. Ilyenkor nem egy családjából kiszakadt ember indult útnak, hanem ezekben az óriási 100-200 tagú családokban mindig akadt valaki, akihez mehetett, ezáltal a megszokott közegen belül tudott mozogni. Nem úgy, mint Magyarországon, ahol egy-két vidékről felköltöző fecske nem csinált nyarat. Törökországban még a legnagyobb metropolisz lakója is tulajdonképpen vidékről származik.

Nálunk szalonképesnek csak az olyan népzenét tartották még Kodály idejében is, ami szépen át van dolgozva vegyes karra, szimfonikusra, vagy zongorakíséretre. Tehát adtak egy olyan lépést a népi kultúrának, amitől az színpadképes lehetett. Törökországban ez színpadképes volt és még ma is az. Valószínűleg sokkal élőbb a zene ott, ahol a teaházakban, ha valaki tud hangszeren játszani, az játszhat. Éneklik azokat a dalokat minden este, amiket szoktak. Ahol ennek helyi kis kultúrája van és nem kell színpadról megmondani a népnek, hogy ez most a tiétek és ezt tessék hallgatni.

– Mennyire közös a dalválasztás? Te szoktál választani?

– Igen. Ha valakinek megtetszik valami, akkor kompromisszum kész vagyok benne, de ez ritka. Azért nehéz választani a török népzenéből, mert ott is dallamtípusokról beszélünk, mint Magyarországon. Tehát egy dallamot minimális különbséggel meg tudunk hallgatni körülbelül háromszáz különböző nótacímen, és az még mindig ugyanaz a dallam szinte. Minimális különbségek vannak, de nagyon nagyon hasonlítanak egymásra. Ez egyben a nehézség is. A repertoárt bővíthetnénk úgy, hogy ugyanazt dallamot előadjuk különböző címen, de ezt a magyar közönség nagyon hamar észreveszi. Nekünk ezekből a nagyon hasonló dallamokból kell válogatni. A magyar népzene is legalább kétezer különböző dallamot tartalmaz, de a török ennél többet.

– Igen, a változatosság nem árt egy koncerten.

– Pont az a szemlélet, ha törököknek játszunk, vagy táncházban, akkor viszont ennek éppen az ellentéte a jó. Van egy olyan műsor is, amiben ezeket a hasonló dallamú és hasonló ritmikájú dalokat hasonló stílusban játsszuk, így megszakítás nélkül lehet rájuk táncolni.

– Milyen irányú terveitek vannak a jövőre vonatkozóan?

– Valójában mindig is volt az Arasindának egy olyan vonulata, amit az határozott meg, hogy kik játszottak benne. Amikor több jazz zenész volt benne, mint népzenész, akkor egy kicsit jazzista Arasinda szólt, akkor valóban igaz volt, hogy egy ilyen népzenei alapú jazz működött. Ez most nem így van, régóta népzenészek dolgoznak együtt. Én ezt a vonulatot most tartanám egy ideig. Például az, hogy most öt vagy hat éve nincs gitáros a zenekarban, tehát nincs gitár hangszín. Ez nekem tetszik.

– Hogyan ajánlanád a török népzenét olyasvalakinek, aki egyáltalán nem ismeri még?

– Sehogy. Ha valakinek van erre érzéke, hogy kiguberálja a gyémántot a mocsárból, akkor az majd kiguberálja magának.

2013-02-11
Kristóf Ágota/ Turkinfo