Török lakodalmas szokások – Bartha Júlia

Párválasztás

A házasság ideje

A házasságra való érettség idejének megítélése igen változó. A törvényi szabályozásról szóltunk, azonban a faluközösségek a helyi szokásokhoz igazítják az életüket, így azt is, hogy mikor tekintik érettnek, házasságra alkalmasnak a fiatalokat. A városokban természetesen ez a korhatár eltolódott már, de a falusi társadalmak erősen kötik magukat a tradíciókhoz. A lányok általában 15-17 éves korukban férjhez mehetnek, a fiúknál a katonaviseltség számít, s mivel 18 éves korukban vonulnak be, ha nem tanulnak, csak a leszerelés után szokás házasodni.

A vőlegénynek a jogszokás előírja azt is, hogy akkor nősülhet, ha valamilyen szinten megteremtette az egzisztenciáját, el tudja tartani a leendő családját. Számít tehát, hogy legyen munkája. Ezen túl egészséges legyen, férfias tartású és viselkedésű legyen, a közízlés szerint eleve rossznak ítélt dolgoknál ő is a megfelelő oldalon álljon, ne igyon, ne kártyázzonstb.

A lányok esetében kicsit elnőzőbb szokásjog. Azt tartják helyesnek, ha a nő fejét minél hamarabb bekötik. Agicik faluban már 15-17 éves korában érettnek tartják a lányokat.(Yildirim, Ayse, BT.212.HB.Ankara Üniv. 2001.76.) Ha nem megy a lány férjhez időben vénlánynak (evde kalmis) számít.

A nők körében a házassági kötelék kívánatos életforma. Törökországban nem divat a nyugaton már megszokott szingli létforma. Bár azt tapasztaljuk, hogy az egyetemet végzett diplomás nők között sokan élnek egyedül vagy azért, mert már nem hajlandó férjhez menés után csak a fakanál mellett maradni, vagy pedig azért, s ez is nagyon gyakori, hogy a tanulmányai miatt kicsúszik a megszokott korhatárból és már nem talál magához illő párt.

A nők munkavállalása csak az utóbbi tíz évben vált gyakorivá Törökországban. Korábban a hagyományos családmodell volt a jellemző, tehát a férfiak családfenntartó szerepe, a nők (még a diplomás nők is ) otthon maradtak és a gyermeknevelés gondját vállalták. A nagy számok törvényét tekintve ez ma is így áll, de az kétségtelen, hogy a hagyományos nagycsaládmodell felbomlóban van, a nők helyzete az európai példákhoz közelít.

Valljuk be ez meglehetősen furcsa állapotokat fog eredményezni, sok európai nő nem akart ilyen áron (helytállni munkahelyen, családban) emancipált lenni. Talán fontosabb volna megőrizni a hagyományos szerepeket, hogy a család, mint a társadalom alapja ne inogjon meg, mert már fejlettebb országok esetében látjuk, hogy hová vezet ez.

Mint említettem, a házasulás korhatára meglehetős szórást mutat. Íme néhány példa: Sinca, Yeni Cimsit falu (Belső-Anatólia ) legényei 18-20 éves korukban nősülnek, a lányok 14-20 éves korukban mennek férjhez. Beypazar faluban kitolódott a korhatár, a férfiaknál 25 év, a nőknél 18-22. (Dogru, Adviye, BT 163.HB.Ankara Üniv. 2001.2.)

A párválasztásnál a férfi ízlése dominál, de minden esetben kikérik a szülők véleményét. Együtt megy a legény lánynézőbe a szüleivel, vagy valamelyik idős rokonával. Ha mindenkinek megfelel a választás, csak akkor jöhet szóban a frigy, ha nem, akkor más után néznek. A társadalmi elvárás alapján fontos, a leendő menyasszony fizikai állapota, tetszetős kinézete, megfelelő viselkedése, jelleme, szorgalma , fontos, hogy magas termetű legyen, alkalmazkodó, jó természetű. Az is fontos, hogy a kiszemelt lány vagyonos legyen, de legalább azonos társadalmi státust töltsön be a két család. Pl. kézműves család hasonlóval szeretne kapcsolatot, a földműves szintén, s akkor még nem beszéltünk a vallási endogámiáról, mert az legalább olyan fontos szempont, mint a vagyoni kötődés. (Yildirim, Ayse,BT. 212.HB.Ankara Üniv. 2001.76.)

Bölcsőjegyesség

A párválasztás archaikus formája, a bölcsőjegyesség (besik kertme) a törököknél is megtalálható. (A kertme egyfajta jel, amolyan rovásjel, ami a tálcákon, sziniken gyakran látható is. Úgymond rovásra veszik az ígéretet a szülők, s amint a gyermekek felnőttek, összeadják őket, a rovásjel érvényét veszíti.) A 20. század első felében még általános szokás volt a bölcsőjegyesség ott, ahol a nagycsaládos vagyon egyben tartását így akarták biztosítani.

Ma már csak elvétve fordul elő, de létezik. Yenipancarsak faluban, Bala-Ergen faluban találunk rá példát. Itt az azonos napon született gyermekeket adják össze. Amíg a gyerekek cseperednek, a családok ápolják a kapcsolatot. Apró ajándékot küld a fiús ház, olykor már a bölcső is jegyajándéknak számít, s ünnepnapokon meglátogatják a kislányt.(Dogru, Adviye, 2001.131.) Kochisar faluban még 1983-ban volt bölcsőjegyességből köttetett házasság. (Ugurlu, Orhan, BT.187.2000.19.)

Mindig is gazdasági okai voltak annak, ha a szülők már a bölcsőben egymásnak ígérték gyermekeiket. A süt hakki a tejtestvérség joga is érvényesült egykor pl Susuz faluban (Ankara) ma már nem gyakorlat. Mivel a párválasztásnál mindig a szülői akarat érvényesült nem nagyon volt ellenvetés, a fiatalok összeházasodtak.

A bölcsőjegyességre hoz példát Afyonkarahisarból Nasrettinoglu (Infan Ünver Nasrattinoglu,1970.5783-5793), amikor is az általános iskola 3. osztályába járó leányka egyszer csak kimaradt az iskolából, mert férjhez adták. Hamarosan gyermeke is született. Ugyanez a szerző 5. osztályos fiú nősüléséről is ír. Ezek a példák azonban kirívóak. A háttérben nyilván a család gazdasági kényszere állhat.

Afyonban egyébként az a szokás, hogy először a legidősebb lányt adják férjhez. Amíg ő otthon van, a többi nem házasodhat. Ugyanitt szigorú szokás az, ami egész Törökországra jellemzőnek mondható, hogy szülői beleegyezés nélkül nem lehet házasodni.

Afyonkarahisarban, ebben a Szultán hegység lábánál fekvő kedves kisvárosban a párválasztásnak egy különös szokása él. Az eladó sorban lévő lányok, élükön anyjukkal és idősebb nőrokonaikkal csapatba verődnek és sétára indulnak a városban. Dünür gezmek a neve az eseménynek, ami amolyan leányvásár , hiszen nem titkolt célja az, hogy felhívják magukra a környék nősülő sorban lévő legényeinek figyelmét, vőlegényt fogjanak a lányoknak. Itt nem titkolni való a lány szépsége, a háziasságának megtapasztalásáról pedig gondoskodnak a nőrokonok, mert amelyik lányt kiszemelték az anyja hamar vendégségbe hívja a jövendőbeli vő anyját, aki kap az alkalmon és közelebbről is tüzetesen megfigyelheti a leendő mátkát. A lány ezúttal minden báját latba vetve igyekszik megfelelni, aminek következtében nem ritka, hogy már az első látogatás során elhangzik a szokásos lánykérő formula: Allahin emri, peygamberin kavriAllah akaratából, a próféta segedelmével

Az afyoni példa jól sejteti, hogy nem könnyű az ismerkedés a fiatalok körében, hiszen állandó felügyelet alatt állnak, egymást legfeljebb a kútnál, vagy szőnyegmosás idején, láthatják, vagy iskolából hazamenet titokban találkozhatnak. Bár újabban panaszkodnak az idős szülők, hogy romlanak az erkölcsök, a telefon megkönnyíti a fiatalok ismerkedését. Azért a hagyományos jelrendszer is él még. Apró jelekkel hozzák egymás tudtára a szimpátiát. A legény tüzet gyújt a lány előtt, vagy gyufát küld, esetleg tükröt ajándékoz. A válasz hasonló. Ha elfogadja a lány a közeledést, tükröt tart a kedvese elé, ami a fényt, a szabad utat jelzi a kapcsolat előtt, ha nem tetszik a közeledés zsebkendőt dob a legény elé. (Beypazari-Karacor falu, 2002. aug. )