Tivornya Törökországban

A fesztivál  néhai nagyszínpad chill folyópart táborban kis tánctér Másnap reggel addig ki se dugtuk az orrunkat, míg ki nem sütött a nap. Ekkor megláttuk, micsoda csodaszép helyen vagyunk. Fura formájú hegyek látszódtak messzebb, nem messze egy jókora kopár púp, majd tőle jobbra kisebb, kedves dombocskák, melyeket erdő borított. Mint utóbb láttuk, ezeken is sátraztak. Aztán elindultunk felderíteni. A nagyszínpadot összedöntötte a jégeső, ami előző délután volt… nem semmi lehetett a terhelés, ha azok a vastag csövek elcsavarodtak. A vásárlós részen elég kevés árus volt (később azonban megjöttek), a bolt viszont már üzemelt. A chill a folyóparton terült el – nagyon kellemes helynek bizonyult erre. Kifejezetten jó volt, hogy nem hallatszott oda a többi színpad műsora, így zavartalanul lehetett élvezni a muzsikát. A folyó menti fákra tarka függőágyak voltak függesztve, amikben kényelmesen lehetett heverészni, hallgatni a víz csobogását és a zenét. Néhány nap múlva hatalmas grafikákat is kiraktak, melyeken elég megdöbbentő, pszichedelikus képek voltak. A wc-k valamiféle fából összedobott alkotmányok voltak, egy lyukkal az aljukon – nem túl szívderítő látvány volt, főleg úgy, hogy nem mindenki találta el azt a bizonyos nyílást… Aki teljes komfortra vágyott, annak fizetnie kellett az európai színvonalú mellékhelyiségért. A zuhanyzó hideg vizes volt, egyesek szerint nem is volt melegebb a folyónál, ezért ki se próbáltam. Az viszont elég hideg volt, első belemenéskor fagyasztotta a lábamat, csak harmadszori próbálkozásra sikerült megmártózni benne… cserébe kárpótolt a természet szépsége, és a napozó lányok látványa. A dekorációk szépek voltak, a kisebb tánctérnél földöntúli tájakat ábrázoló festmények, illetve fából összeácsolt félgömbök voltak, a nagyobb tánctérnél indiánsátrak, és kifeszített anyagok (ezek ismerősek voltak, mint kiderült a magyar csapat készítette őket). Éjjel mindegyiket megvilágították (a sátrak belülről). Amíg újjá nem épült a nagyszínpad, valahogy úgy sikerült sorrendbe rakni az előadókat, hogy a zene összhangban volt a napszakkal – éjjelre zúzósabb killer került, nappal inkább progresszív, vagy klasszik, napfényesebb zenék jutottak. Ezt mindig is hiányoltam az itthoni bulik nagy részéről. Így másnap este bepótoltam a tombolást, reggelig mentek a szigorúbb zenék. Utána hiányzott a pihenés – na persze a táborhely (parkoló… ) pont úgy volt, hogy rendesen odahallott, sőt, mikor beindult a másik helyszín, már két oldalról ment az osztás. Sebaj, fáradtan így is édes a pihenés… sokat ugyan nem aludtam, mert hamar rám melegedett a sátor. Utána a többiekkel gyakoroltam a meteorozást.

Napfogyatkozás gólyalábon csillagnézés homály homokozás pillangólány.Délután bekövetkezett a teljes napfogyatkozás – mindenki ott mozgolódott a tánctér körül. Gólyalábas figurák szemüveget osztogattak, és Simon Postford, a szubkultúra egyik legendás előadója tekergette az elektronikus hangokat. A teljes együttállás előtt hátborzongató hangokkal töltötte meg a levegőt – közben mindenki figyelte, hogyan falja föl a Hold a Napot. A totalitás percei előtt kikapcsolták a zenét, az emberek sikongattak, a levegő lehűlt, és egyre hűvösebb lett. Ha kihunyna a nap, nem sokáig maradna élet a Földön… Amikor bekövetkezett az együttállás, az emberek kiabálásban törtek ki. Hátborzongtató volt – a világtájak sarkaiban narancssárgára színeződtek a megmaradt felhők, elsötétedett az égbolt, felragyogtak a csillagok, és a magasban, a Hold sötét korongja körül némán, fehéren lángolt korona. Ekkor éreztem valamit abból az iszonyatos erőből, ami a bolygókat a pályájukon tartja… a forgásból, rotálásból, ami emberi léptékkel időtlennek tűnik, mégis ugyanúgy a változás tánca, mint egy hangya élete. Aztán előbukkant a Nap széle, de ez már elég volt ahhoz, hogy szabad szemmel nem lehetett belenézni… folytatódott a zene is, hogy minden megy tovább… pedig olyan volt, mintha egy percre a Föld nem kapott volna levegőt, mintha elszorította volna valami hatalmas kéz a köldökzsinórt, amin keresztül az életet kapjuk. A délután folyamán cimbivel lenéztünk a folyópartra. Találtunk egy iszapos, meleg, vizes területet, amiben nagy élvezettel mezítlábaltunk végig, igaz térdig süppedtünk a sárba, meg jópár ember rajtunk röhögött (azért nem rosszindulatúan), de nagyon jó gyerekkori érzés volt. Aztán lementünk a partra, ott történt egy érdekes eset – cimborámat célba vette egy leányzó. Én már benn álltam a vízben, mikor beszélgetni kezdtek, aztán a csajszi bicskával a kezében hadonászott, és le akarta vágni cimborám gatyáját… először azt hittem, a karszalagját akarja lenyesni, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Nagyon rá volt kattanva a szexre, úgy láttam. Aztán haverom valamiért át akarta ölelni (addigra már elrakta a bicskát), aminek az lett a vége, hogy hanyatt estek, kicsit meg is ijedtünk, hogy beütötte a fejét a csaj, de nem lett szerencsére baja. Miután ezt tisztáztuk, átmentünk a chillbe. Még este láttuk a csajszit, amint egy ismerősével ment valahova. A chillbe ment át Simon Postford is, na persze a szettje végére értünk oda, amit felettébb sajnáltunk. Volt egy-két érdekesen öltözött leányzó azért, akikben gyönyörködhettünk. Aztán nekiálltunk hegyet mászni… hatalmas, széttördelt sziklákon mentünk, felértünk egy olyan helyre, ahonnét havas csúcsok látszódtak. Aztán visszaindultunk, de szépen ránk sötétedett úgy, hogy világunkat nem tudtuk, de végül csak kijutottunk valakinek a sátránál. Menet közben benéztünk egy természetes oltárt, valami régi fa lehetett, kiszáradt gyökerei meredeztek a sziklák közt egy eldugott helyen félelmetes – szimmetrikusan. A továbbiakban visszamentünk a sátrunkhoz kajálni, aztán én le is feküdtem aludni egyet. Persze nem ébredtem fel jó zenére, csak arra, hogy esőcsöppek dobolnak a sátramon…

Továbbra is partizás barátnék hegyek a távolban Star Sound Orchestrán Star Sound Orchestrán egyedül folyó magasból folyó lent tér falucska naplemente tűzvarázs rém Reggelre úszott minden, csupa csatak volt a fű, és az agyagos föld csúszott, mint a jég, küldetésszámba ment vízért elmenni. A nap fő eseménye a kirándulás volt. Ja, meg persze megismerkedtünk két izraeli lánnyal a folyóparton – kicsit meglepődtünk, mikor „jó napot kívánok” -al köszöntek vissza… mint kiderült 99 – ben Ozorán ott voltak, mikor nálunk valt a napfogytkozásos buli, és ott tanulták. Hja, egy visszatérő partyzó… meg tudom érteni, hogy megízleltem, milyen is ez- én is ott szeretnék lenni a következőn.  Csodálatos érzés az, hogy a világ minden sarkából összegyűlnek az emberek, és anélkül tudnak együtt lenni, hogy verekednének, vagy a gyűlölködéssel lennének elfoglalva… itt is vannak súrlódások persze, hisz több ezren vagyunk ilyenkor, de a tánctéren azt hiszem, könnyen szinkronizálódnak az agyak…  A folyóparton fölfelé indultunk el, és nagyon szép helyekre jutottunk. Zöld fenyők, legelésző kecskék, csendes helyek, fürdőzők a homokos parton, a távolban magas, havas hegyek. Találtunk egy kavicsos partszakaszt, mindenféle fura kavics volt ott. Magammal is hoztam két energikus, fekete követ. Aztán továbbmentünk, nagy sziklák alatt, a folyó alattunk kanyargott, több méter mélyen. Egyik hatalmas sziklafal alatt kőből rakott gombákra bukkantunk… na, csak nem fesztiválozók jártak erre? :p Addig mentünk tovább, míg végül megpillantottuk az eredetileg tervezett fesztivál helyszínét, nem kis meglepetésünkre az interneten látott fényképről ismerős hely kacsintgatott ránk. Ekkorra esteledni kezdett már, de merészen egy másik úton mentünk vissza, de nem tévedtünk el – még szerencse, különben nem ehettünk volna finom orosz palacsintát.  Este szokás szerint lefeküdtem, aztán mikor meghallottam a nekem tetsző stílust, szaladtam is táncolni. Hajnalig el is voltam így, mezítláb, szandálban voltam a hideg ellenére is, de a mozgástól remekül bemelegedett a lábam, nem is fáztam meg. Közben megbeszéltem két lánnyal, hogy holnap ismét kirándulás. Aztán reggel 8-9 felé már nem bírtam tovább, muszáj volt lefeküdni aludni. Későn keltem, aztán kaja után elhatároztam, hogy kifekszem a nagyszínpadhoz egy pokróccal olvasgatni. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert Star Sounds Orchestra -ra értem oda, ami kifejezetten kellemes délutáni muzsika, öröm volt nézni a mosolygó embereket, sőt a kisgyermekeket is, akik közül némelyek fejhallgatóhoz hasonló fülvédőket viseltek. Ezután elballagtam a gyógyítókhoz… nagyon szép, mosolygós, szerető szemű emberek voltak ott. Egyiküket megkértem egy kezelésre – a gerincem fájt már a sok állástól, tánctól. Gyógyító kövekkel és reikivel egyensúlyozta ki a gerincem, sokkal jobb lett utána. Elmesélte, hogy a folyóparton talált kövek is használhatók e célra, sőt nekem ajándékozott néhány kvarckristályt is. Aztán leballagtam a chillbe várni, hogy jöjjenek a többiek. Persze nem jöttek, de magukkal csesztek ki, nem velem – elindultam egyedül, és sikerült felmásznom arra a hatalmas sziklára a másik oldalról, amit alatt tegnap mentünk el. Fent két finn sráccal ismerekedtem össze, ők is meglepődtek, hogy még valaki odatalált. Aztán ők visszamentek a fesztiválra. Meditáltam egyet a kiugró sziklán, és ahogy tudtam, beszívtam a zamatos, édes levegőt, lenéztem az alant hömpölygő folyóra, és a távolban kéklő hegyekre. Utána egyedül maradtam a hegyvidék tündéreivel – és azok megmutatták tikaikat: Az egyik hegyen megbúvó kis falut, egy összetekeredve alvó kígyót, mely egy furcsán hüvelykujjhoz illő, fehér, gyógyító követ őrzött, többféle különös ásványt, szép, színes naplementét, és egy kannát, amiből hoztam vizet – egy fából kivájt csatornán csöpögött bele a víz a földből. Na persze nem hoztam el azt a nagy kannát, csak merítettem belőle – nagyon energikus, finom víz volt, felét meg is ittam, de a másik fele elvesztette erejét, mire hazaértünk. Könnyeztem a boldogságtól, annyira jó volt ott. Mire visszaértem, különös, erőteljes, meleg szél támadt, megváltozott az idő. Az ég ragyogott a csillagoktól. Eléggé fesztiválvégi hangulat volt már, mert sokan hazamentek, és csak üres táborhelyeik tátongtak az éjszakában. A gyógyítók helyének környékén egy tüzes bemutató végére értem csak oda. De később még volt tüzezés a fő tánctéren; a zsonglőrök félkör alakban álltak föl a tánctér körül, és forgatták tüzes játékszereiket a szélben – különös hangulatot teremtve ezzel. Zeneileg nem volt már pörgős szett, kezdték lehúzni a kedélyeket, úgyhogy inkább sétálni mentem. A folyóparton kötöttem ki egy függőágyban, még szólt a zene, arra – néztem a szikrázó csillagokat, és hallgattam a csobogó folyót, és arra gondoltam, olyasmi aura lengi körül ezt a vidéket, mint a Balaton – felvidéket, csak erősebben. Talán az előző, földtörténeti korokkal ezelőtt élt emberi faj épületeiből maradtak azok a fura, sima kődarabok, amik teljesen homogénnek tűnnek? A kötőanyagba ágyazódott kerek kavicsok, amiből a sziklák állnak, egy folyóparton lehetett valamikor? Érdekes hangulatba kerültem, szavakkal le se tudom írni. Aztán visszamentem a sátorhoz aludni, mert fáztam, bár utólag jobb lett volna meleg cuccokkal visszajönni, és a függőágyban tölteni az éjszakát. Reggel láttuk, mennyien elmentek. A zene még szólt persze, az igazán baj az volt, hogy elzárták a vizet, ámbár később visszakapcsolták, mindazonáltal sokan megszívták, akik mosdani szerettek volna hazaindulás előtt. A még megmaradt árusoktól olcsón lehetett vásárolni, így vettem két ezüstgyűrűt, köztük egy naposat emlékbe. Aztán összecsomagoltunk, és vártuk a buszt, ami nem tudott lejönni, és a közeli faluban várt. Valahonnan kerültek vállalkozó szellemű törökök, akik levittek oda kisteherautóval, taxival – elég izgi utazás volt a szűk hegyi utakon, egy platón ülve, csomagok között. Minket pár méterrel arrébb raktak ki, nem a busznál, így ott ücsörögtünk egy darabig az álmos kis falu benzinkútján. A kertben értek a narancsok, az emberek kíváncsian néztek, néha egy-egy járgány verte fel a port. Távolról még hallani véltük a zenét… egyszer csak megjelent egy kislány egy szatyor naranccsal, és szétosztotta a megfáradt emberek közt. Gondolom várt valamit cserébe, de nem nagyon volt nálunk semmi. Aztán mi is elkullogtunk a buszhoz, ott is kisgyerekek próbáltak üzletet csinálni, hihetetlen, milyen korán megtanulják ezek a seftelést.

Aztán elindultunk haza, Isztambulig szinte mindenki aludt, mivel éjjel mentünk. Reggelre odaértünk, volt nyolc óránk széjjelnézni a városban. Elcsavarogtunk rendesen, bejártuk a bazárokat, vásároltunk. Nekem már a végére elegem lett ebből, mert piacozni itthon se szeretek, aztán a tülekedés egy idő után az agyamra megy. Igazából, mikor beültünk egy mecsetbe, abban a csöndben, hűvösben sokkal jobban éreztem magam. Mindenki jól felpakolt vízipipából, aztán indultunk haza. A török határ egy rettenet volt most is, órákig tartott, míg átértünk, pedig most sem pakoltak ki. Éjjel volt, mindenki tiszta kóma, Bulgáriát is végigaludtuk. A többi határ nem volt gáz, amin csodálkoztam is, úgyhogy gyorsan haladtunk. Ráadásul nem is álltunk meg olyan sokszor, mint odaúton, nem húzta a társaság az időt. Kedd estére Pestre is értünk, még a buszt is elértem, így vissza tudtam jönni Győrbe még aznap. Itthon furán néztem a számítógépre, mert két hétig nem láttam olyat, másnap munkában meg azt se tudtam, hol áll a fejem… szívesen maradtam volna még egy kicsit Törökországban.