Tévút Mohácsig – 2. rész

Mátyás király elszalasztott lehetőségei

Mátyás király nem folytatta apja, Hunyadi János intenzív törökellenes politikáját. Nem alaptalanul tartott attól, hogy hátbatámadják az osztrák Habsburgok, de egyéni céljai is inkább nyugat és észak felé fordították. Közben elszalasztotta az oszmán birodalom összeroppantására adódó legnagyobb lehetőségeket.

Sokan nem is tudják, hogy az 1526-os mohácsi csata előtt már hosszú ideje élethalálharcot vívott Magyarország a terjeszkedő Oszmán Birodalommal. A nemzeti tragédia évfordulójához közeledve többrészes sorozatban tekintjük át azt a másfél évszázados (tév)utat, amelyen a középkori Magyarország a pusztulás felé rohant. Sorozatunk első részében a balkáni ütközőállamok szétesését, az oszmán-törökök észak felé terjeszkedését követtük nyomon. A második részben a végvárak helyzetét és Mátyás király törökkel szembeni politikáját tekintjük át.

Belső megosztottság, külső fenyegetés

Magyarországot az 1440-es évektől súlyos belső megosztottság, belháború gyengítette. Ráadásul nyugat felől a Habsburgok akarták ellenőrzésük alá vonni az országot: 1437-39 közötti első magyarországi uralkodójuk, Albert nyomán, majd a gyerek V. László révén 1440-től folyamatosan igényt tartottak a magyar koronára. A Felvidéket a cseh zsoldosvezér, Giskra sanyargatta. A magyar főurak jelentős része pedig a Habsburgokat támogatta.

Ekkoriban kezdődött meg a Zsigmond király által 1437-ig kiépített, hatvan erősségből álló déli végvárrendszerünk szétesése is. Engel Pál szerint 1437-39 között elsősorban birtokjogilag zilálódott szét a két déli várvonal. Habsburg Albert rövid kormányzása idején ugyanis a magyar főurak kulcsfontosságú erődítményekre tették rá a kezüket, elsősorban adományozások révén. A hatvan királyi uradalomból, várból csak 30-35 maradt meg – főleg a királyné birtokában, mire Albert 1439-ben meghalt. (Bertényi Iván ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy 1439-ben a törökök már elfoglalták a rendkívül fontos Szendrő várát is, tehát nemcsak birtokjogilag kezdett szétzilálódni a végvári rendszer.)

Királyok és ellenkirályok kezdték és zárták az ezután következő, 1440-1540 közötti száz évet. 1440-ben a Habsburg csecsemő (V. László) és a gyenge lengyel ifjú (I. Ulászló) hívei marakodtak a széteső középkori Magyarországon. Közben a főurakkal és a Habsburgokkal szemben egyre erősödött az úgynevezett „nemzeti” vagy köznemesi párt. Ez a „nemzeti” párt állt Ulászló mögött 1440-ben. Hunyadi János ennek a pártnak – amelyet nem véletlenül neveznek majd hamarosan Hunyadi-pártnak – volt a vezére az 1440-es évek közepétől bő egy évtizedig.

A belháborúban vívta Hunyadi az egyik legsikeresebb csatáját

Hunyadi az 1441-es bátaszéki csata után erősödött meg Engel Pál szerint, amikor a belháborúban a Habsburgok (V. László) híveit Újlaki Miklós macsói bánnal együtt legyőzte, és cserében az általa támogatott I. Ulászlótól (1440-44) hatalmas birtokokat, tisztségeket és címeket kapott. (Ekkor már szörényi bán volt, ezt a tisztet még Habsburg Alberttől kapta.)

Végül Hunyadi elképesztő méretű birtokokat szerzett, de olyan tisztségeket (erdélyi vajda, székelyek ispánja) is, amelyek révén – saját birtokain kívül – közhatalmi jogosítványokkal még nagyobb területeket ellenőrizhetett. Újlaki a Dunántúl egy részét és az ország közepét, Hunyadi a Tiszántúlt és az attól keletre fekvő részeket uralta, majd fokozatosan bizonyos észak-magyarországi területekre is rátette a kezét. A nem mindig a legerkölcsösebb módszerekkel szerzett javakat azonban Hunyadi a török elleni harcra fordította, ezzel emelkedett ki kortársai, a hasonló nagyurak közül.

Hunyadi diadala Nándorfehérvárnál

Ám Hunyadi János – akárcsak később fia, Mátyás király – kénytelen volt az 1440-es években néhány sikertelen hadjárat után felismerni, hogy a török ellen a védekezésnél többet aligha tehet. Nem volt sikeres az 1443-44-es hosszú hadjárat, s Hunyadi az 1444-es várnai csatában maga is majdnam odaveszett, a fiatal és meggondolatlan I. Ulászló pedig a csatatéren vesztette életét. Hunyadit megverték a törökök 1448-ban Rigómezőnél is.

Ezek után következett Hunyadi János legfényesebb győzelme, a nándorfehérvári diadal. Itt hatalmas szerepe volt a népfelkelőknek is, akik tömegükben tudták ellensúlyozni a török hadsereget. Engel Pál szerint így a Kapisztrán János által toborzott parasztsereg megsegítette Hunyadi csapatait. Ennek az összefogásnak az eredménye lett az a győzelem, amely 1456-ban a mai Belgrádnál bekövetkezett. (Nemcsak az ostrom alól mentették fel a várat, hanem nyílt csatában is megfutamították a 150 ezres katonasággal felvonuló ellenséget.) Nándorfehérvár kulcspontja volt ekkor az országnak, itt ért össze a két déli magyar végvárvonal. Az erődítmény felszabadítása és a török sereg megverése 70 évre biztosította Magyarország nyugalmát. A diadalt kivívó hadvezér, Hunyadi János azonban a győztes táborban dúló pestisjárvány áldozatául esett még 1456-ban.

Mátyást királlyá választják

A törökverő halála után – hosszas küzdelmek árán – fiát, Mátyást választtatta királlyá a Hunyadi-párt 1458-ban. Mátyás igyekezett stabil központi hatalmat kiépíteni, ám történészeink szerint ez az erős polgárság hiányában nem sikerülhetett tartósan. Még súlyosabb következményekkel járt, hogy Mátyás elhanyagolta a törökellenes küzdelmet, ritkán és felemás sikerrel támadott az oszmánok ellen. A központosított hatalom révén szerzett erőforrásait nem a délről fenyegető veszély ellen, hanem nyugati és északi hadjáratokra fordította.

A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy Mátyás helyzete rendkívül nehéz volt, már uralkodásának kezdetén is. Az Albert felesége, Erzsébet által Kottaner Jánosnéval ellopatott magyar koronát sokáig a Habsburg-ház feje, III. Frigyes tartotta magánál. E nélkül pedig Mátyás 1458-as trónra lépése sem számított jogilag kellőképpen alátámasztottnak, legitimnek alattvalói szemében. III. Frigyes és Mátyás évtizedekig tartó háborúba bonyolódott egymással. Frigyes utóbb visszaadta a koronát. Mátyást 1464-ben megkoronázták, de cserében Frigyes szerződésben kikötötte, hogy ha Mátyás törvényes fiú utód nélkül hal meg, a Habsburgokra száll vissza a korona, illetve a magyar királyi trón (ráadásul még 80 ezer aranyforintot is kért Mátyástól).

Mátyás később sem fordult teljes erejével a török ellen. Ennek oka egyrészt az volt, hogy részben saját ambícióinak megfelelően, részben Magyarország európai súlyának növelése céljából a cseh királyi, sőt később a német-római császári trónra tört. A megosztott figyelem tragédiákhoz is vezetett: a törökök 1474-ben nem véletlenül hatoltak be 250 kilométerre egy rablóhadjárat során, és ellenállásba alig ütközve fosztották ki Nagyváradot, az akkori ország közepén.

Ebben a helyzetben Mátyás érdemének a török elleni harcban legfeljebb a végvárrendszer megerősítését tudhatjuk be, amivel valóban sikerült évtizedekre feltartóztatni a török előrenyomulását. Szabács várának elfoglalását is azért hajtotta ki csapataiból – iszonyatos veszteségek árán – 1476-ban, mert ezzel a Nándorfehérvárt fenyegető oszmán erődítményt semlegesítette. Itt azonban az is kiderült, hogy az ütőképes, de viszonylag kis létszámú állandó zsoldossereg – a fekete sereg megnevezésük valószínűleg csak Mátyás halála után terjedt el – offenzív háborúkra nem elegendő. Ennél nagyobb hadsereget viszont Mátyás a sok rendkívüli adó ellenére sem tudott eltartani.

Európa katasztrófája volt a perzsák veresége

De ahhoz, hogy a törökök 1474-ben Váradig merészkedjenek, előbb keleten kellett hogy leszámoljanak régi ellenségükkel. A törökök ugyanis 1473-ban verték le Uzun Hasszánt, a perzsa uralkodót, aki évtizedeken át hiába kért segítséget az európai hatalmaktól, így Mátyástól is.

Kisfaludy Katalin történész Matthias Rex című könyvében így fogalmaz: „Ez a vereség Uzun Hasszán, de Európa számára is katasztrofális volt. Az erő, amely az oszmán fősereget majd két évtizedig lekötötte Kisázsiában, megszűnt létezni. A perzsa uralkodó diplomáciai erőfeszítései hajótörést szenvedtek. Fényes követei mindhiába kilincselték végig a keresztény fejedelmeket Budától Rómáig. Szép ígéretekben természetesen nem volt hiány, s bár Velence kézzel fogható segítséget is nyújtott, a nagy összefogás terv maradt. A kedvező alkalmakat Mátyás is elmulasztotta, nem támadott: a hódító összes ereje Uzun Hasszánra zúdult”.

Az első elszalasztott lehetőség

A fiatal, mindössze 16 éves Mátyás már 1459-ben elszalasztotta az egyik legnagyobb lehetőséget az oszmán birodalom összeroppantására. A római pápa tanácskozást hívott össze ugyanis abban az évben Kisfaludy szerint. Ezen a megbeszélésen részt vett a perzsa uralkodó, Uzun Hasszán követe is. Ám a magyar uralkodó nem élt az „interkontinentális” szövetség lehetőségével, pedig így Ázsiából és Európából, két oldalról egyszerre lehetett volna megtámadni az oszmán törököket. (Uzun Hasszán annak a Kara Jülüknek volt az unokája, aki Zsigmond magyar királynak szoros szövetségese volt Tardy Lajos történész szerint, tehát a magyar-perzsa kapcsolatoknak azért volt már előzménye.)

A fiatal Mátyás mentségére szolgálhatott még 1459-ben, hogy abban az évben a Felvidéken a már említett Giskra zsoldoscsapataival kellett szembenéznie, a Dunántúlra pedig III. Frigyes, a Habsburg-ház feje tört be. III. Frigyes magyar trónigényét próbálta érvényesíteni, de kezdeti itthoni szövetségesei – a magyar főurak közül például Újlaki Miklós – a döntő pillanatban elpártoltak tőle. Korábban azonban Frigyest magyar királynak választották, és ez a Habsburgok számára később fontos hivatkozási alap lett a magyar trón megszerzésére.

Tardy Lajos, a magyar-perzsa középkori diplomáciai kapcsolatokról írt 1986-os tanulmányában (Mohács és a perzsa hadba lépés elmaradása) azt írja: „Mátyás királynak uralkodása első két esztendejében vajmi kevés lehetősége volt arra, hogy nagyobb mérvű önálló külpolitikai tevékenységet bontakoztasson ki.” 1460-ban Mátyás annyit tett, hogy díszkísérettel bocsátotta a perzsa követeket további útjukra.

Részletek

2012-08-18