Szülőnek lenni Törökországban: 13 meglepő tény

Az „Anyaság világszerte” című sorozatunk 12. interjú alanya Diane Zhang, aki Brooklynból költözött Isztambulba férjével, Josh-sal és 11 hónapos kisfiával, Aaronnal. Diane 13 meglepő dolgot árult el nekünk arról, milyen anyának lenni Törökországban.

Az előzmények:

Diane és férje Josh ugyanabban az évben fejezték be a jogi egyetemet és mindketten New Yorkban szerettek volna munkát vállalni. Bár voltak közös barátaik, a pár Dél-Afrikában találkozott először, mindketten itt töltöttek egy évet, mielőtt elkezdtek volna dolgozni. Lakásra lett volna szükségük, így két héttel megismerkedésük után elhatározták, hogy összeköltöznek – mint lakótársak! Hat hónappal később Diane és Josh visszatért New Yorkba, de ekkor már egy párt alkottak.

„Mindig is tudtuk, hogy gyermekeinket külföldön szeretnénk felnevelni” mondta Diane. „A terhességem vége felé jártam és épp egy vírusos gyomorhurutból lábadoztam, amikor Josh üzenetet kapott a munkahelyéről, felém fordult és azt mondta ’A cég azt kérdezi, hogy elvállalnék-e egy állást az isztambuli irodában’ nagyon beteg voltam, de sikerült annyit kinyögnöm ’Mindhárman megyünk.’”

Bár a pár készen állt a költözésre, mégis nagy kihívás volt számukra. „Törökországba érkezésünk után az első néhány órát a dugóban töltöttük a kisbabával, próbáltuk eljutni a vállalat által felkínált lakásig. Nagyon ideges és fáradt voltam, annyira, hogy majdnem elsírtam magam” emlékszik vissza Diane. „Meg voltam rémülve, kiborultam. Az első néhány hónapban, ha csak New Yorkra gondoltam vagy csak megláttam egy fényképet egy koszos metróállomásról máris honvágyam lett. Szerencsére ma már az otthonomnak érzem Isztambult.”

A környék: Egy álmos halászfaluban élünk – taxival 20 perc alatt elérhető Isztambul belvárosa. A sétányon oszmán építészeti stílusban épült kúriák sorakoznak, melyeket yali-nak neveznek. Reggeli sétáink során gyakran találkozunk halászokkal, akik halat fognak ki a közeli éttermek számára, a helyi pék, a zöldséges, a cipész és a pincérek ilyenkor az utcán üldögélnek és cigarettáznak. Csodálatos a kisvárosi lét itt, a világ egyik legnagyobb városában. Isztambul a világ harmadik legnépesebb városa (lakossága 14 millió fő), mely két kontinensen terül el – Európában és Ázsiában.

A közvetlenség: Az emberek Törökországban megérintik és megpuszilják a gyermeked – mindig. A fiam, Aaron csak néhány hónapos volt, amikor ide költöztünk, így eléggé féltettem a kórokozóktól. Belegondolva, a Brooklynban élő anyák teljesen elszörnyülködtek volna azon, ha egy idegen odamegy hozzájuk és megfogja a kisbabájukat. Ezt Isztambulban szinte lehetetlen elkerülni. Az idegenek kiveszik a fiamat a babakocsijából! Amikor Aaronnal sétálunk, nem szokatlan, ha a járókelők – még a fiatal fiúk is! – megcsipkedik az arcát, megcsiklandozzák a talpát vagy összekócolják a haját. Rengetegszer hallani a „Mashallah!” kifejezést – szabad fordításban, egy arab kifejezés, ami nagyjából annyit jelent „Isten óvja” és ez egy megszokott kifejezés, ha kisbabákról van szó. A török emberek teljes mértékben kisbaba őrültek. Annyira, hogy ilyet még nem láttam azelőtt. Az Államokban természetes dolog, ha azt mondod, nem igazán szereted a gyerekeket, de egy török barátunk szerint, itt ilyet nem szabad mondani – mert akkor rossz ember vagy!

Az idegenek kedvessége: Az emberek itt csodálatosak – azt hiszem ez a legjobb ebben a városban, és ezzel sokat elárultam. Egy nap, amikor elmentünk vásárolni, elkezdett esni az eső. A férjem, Josh vitte Aaront és nem volt nálunk esernyő. Amíg vártunk a zebránál, hogy átmehessünk az úttesten, egy fiatalember odalépett Josh-hoz és egy esernyőt tartott föléjük, így Aaron nem ázott meg. Egészen az üzletig jött velünk, így Aaron egész idő alatt szárazon maradt. Amikor megérkeztünk, ő búcsút intett és ment a saját útján tovább – neki ez nem volt nagy dolog, csak valami, amit megtehetett egy másik emberért.

Többfunkciós játszótér: Az egyik vicces dolog a játszótér: tele vannak felnőtteknek készült edzőgépekkel! Ilyenek például a rögzített kerékpár, vagy az ellipszis tréner. Amíg a gyerek játszik, a szülők tudnak egy kicsit edzeni. Van olyan gép is, ami úgy néz ki, mint valamiféle kínzóeszköz; egy lapos deszka egy kis kampóval a végén. Elég sokáig nem tudtuk mire is jó ez, egészen addig, amíg nem láttuk használat közben – rá kell feküdni és ezen kell felüléseket végezni, a kampó azért van, hogy a lábat lent tartsa! Így alapjában véve igazunk volt: valóban kínzóeszköz.

Nemzeti büszkeség: török barátaink nagyon büszkék a török kultúrára. Atatürk fényképével (ő volt az első elnök és ő hozta létre a modern Török Köztársaságot) MINDENHOL találkozhatunk, a középületeken és az emberek otthonában egyaránt. Atatürk neve azt jelenti „a törökök atyja” és bűn megsérteni az emlékét. Arra gondoltunk, veszünk egy macskát és elnevezzük Catatürk-nek, egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy ez illegális.

Hiányzik a hiszti: Még sosem voltam szemtanúja nyilvános kiborulásnak. Ha egy kisbaba nyűgös egy nyilvános helyen, több idegen is köré sereglik, felveszik, játszanak vele, mielőtt még hisztizni kezdene. Egyszer, amikor egy étteremben ebédeltünk és Aaron kezdte elveszíteni a türelmét, a pincér felvette őt, körbevitte az étterembe, megmutatta kisfiúnkat a személyzet többi tagjának, ezalatt én és a férjem békésen be tudtuk fejezni az étkezést.

Teára váltás: Isztambul a tea – nem a kávé – kultúrájáról nevezetes, ami engem teljesen meglepett. (A nyugati típusú kávé itt szinte ihatatlan.) Az emberek folyton teát isznak. TŰZFORRÓN szolgálják fel tulipán alakú üvegpohárban és csak cukrot adnak hozzá. Az emberek gőzölgő csészékből isszák a közel 90 fokra melegített teát, még az építkezéseken dolgozók is, és a piaci árusok mellett is mindig látni egy csészével. Egyik nap szükségünk volt egy szerelőre, aki teát kért tőlem, és én nagyon rosszul éreztem magam, mert nálunk csak Earl Grey volt. Most már egy rakás tradicionális fekete teát tartunk otthon!

A helyi konyha: nem tudunk betelni az itteni reggelivel. A reggelit a törökök kahvalti-nak hívják és jó időtöltés számunkra, hogy megtaláljuk a legjobbat. A reggeli részét képezi egy nagy kosár, különböző fajtájú kenyér (kapros zsemle, olivabogyóval töltött cipó, meleg és ropogós lepénykenyér), szeletelt uborka, paradicsom, különböző fajtájú sajtok (sós és omlós, kenhető és sült), lecsós tojásrántotta (különböző fűszerekkel és paradicsommal, forró serpenyőben tálalva), egy különleges szósz tahini (szezámmag krém) és melasz keverékéből és természetesen nem maradhat el a tulipán formájú pohárban felszolgált fekete tea kockacukorral. A reggeli legjobb része a kaymak: sűrű tejföl rengeteg mézzel tálalva. Rá lehet kenni kenyérre (de én egymagában szoktam enni). Az üzletekben árulnak üveges bébiételeket és rizspelyhet is, de a legtöbb kisgyerek ugyanazt eszi, mint a felnőttek – az ételek nagyon jók!

A lefekvési idő hiánya: a török barátaink elmondták, hogy a kisgyerekeknek náluk nincs meghatározva, hogy mikor kell lefeküdniük – fent vannak addig, amíg a szüleik. Láttunk családokat, akik este 11 órakor vagy éjfélkor, vagy esetleg még később babakocsival sétáltak. A bébiszitterünk mesélt egy történetet arról, hogy azért fogadták fel, hogy alvásra bírjon egy 3-4 év körüli gyereket. Itt nem azon van a hangsúly, hogy a felnőttek mennyi időt töltenek „egyedül”; olyan, hogy éjszaka nem nagyon létezik. Az emberek nagyon meglepődtek, amikor elmondtuk nekik, hogy a mi fiúnk már este fél 7, 7 óra körül ágyban van, a következő néhány órában a hangját sem lehet hallani és ezek az órák nagyon értékesek számunkra! A családoknak a legnagyobb segítséget a dajka nyújtja. A dadus elkíséri a családot a parkba vagy az étterembe, ő a baba kísérője, és amikor a kisbaba kezd nyűgös lenni, a dadus elviszi sétálni és játszik vele.

Az időjárás: A kisbabákat nem viszik az utcára, ha az időjárás hűvös, szeles, esős. Mindig zavartan néznek rám, ha olyankor viszem Aaront sétálni, amikor nem a legjobb az idő, és nem értik miért teszem ki őt a természeti elemek hatásának. Ha egy vékony pulóvert adok rá, a többi gyereken már téli ruha van. Az emberek (különösen a nagymamák és nagypapák) azt is hihetetlenkedve figyelik, ha kisfiam lába kilátszik a nadrág és a zokni szára között. És ha még sapka sincs a fején, akkor már szinte vége a világnak!

A dolgozó anyák: Isztambul élen jár a nemek közötti egyenlőség és a nők munkához való joga tekintetében. Nem ritka, hogy sikeres dolgozó anyákat látunk a városban. Josh jogi vállalkozásában szinte valamennyi vezető beosztású személy nő. A szülési szabadság sokkal jobb, mint az Államokban (otthon lehetsz a szülés előtt és után is), a gyermeknevelés pedig kevesebbe kerül, mint New Yorkban. Az ország nagy részén viszont az anyaság az első és egyetlen fontos dolog egy nő életében, sokkal inkább, mint az Államokban. Törökországban a kormány lehetőséget ad arra, hogy egy családban legalább 3 gyermek legyen!

Ráérős emberek: az emberek általában nem rohannak. Időt szakítanak a pihenésre, ennek ellenére mégis keményen dolgoznak. Van egy vicces példám: megkértünk néhány munkást, hogy jöjjenek el és tegyenek fel néhány polcot a lakásunkba, és beletelt néhány hétbe mire megjelentek. Amikor végre megérkeztek, Josh küldött nekem egy üzenetet, hogy megkérdezze, hogy állnak a munkálatok. Azt mondtam neki, hogy éppen teázunk és játszunk Aaronnal. De végül elkészültek vele, és amikor dolgoztak, nagyon gyorsak voltak!

A női ruhaviselet: azt hiszem, hogy általános tévhit Törökországról, hogy az ott élő nők nagyon konzervatívan öltözködnek. Néha látok nőket, akik színes fejkendőt viselnek, de a legtöbb nő hasonlóan öltözködik, mint az Államokban élők. A legtöbb ember nincs tudatában annak, hogy amikor Atatürk megalapította a modern Törökországot egy szekuláris államot hozott létre, ami azt jelentette, hogy a fejkendő viselését betiltották nyilvános helyeken, mint például az egyetemeken is. Természetesen erről sokat vitatkoznak az emberek, de az elfogadott, hogy a nőknek nem kell teljesen elfedniük magukat. Az egyik legújabb divat a fiatal nők körében a virágkorona, amit minden utcai árusnál meg lehet vásárolni, rövid felsővel és magas derekú, szűk nadrággal hordják. Talán ez Isztambul válasza a bohém hippi kinézetre?

Mit tartogat a jövő: Most már elmondhatom, hogy Isztambult az otthonomnak érzem. Talán ez az utazás néha kevésbe szólt a kalandról, sokkal inkább arról, hogy azon izgultunk hogyan fogunk „úszó pelenkát” kérni az eladótól a bababoltban. De ez még jobban megerősített minket abban, hogy külföldön éljünk. Olyat szeretnénk Aaronnak (és remélhetőleg a leendő testvéreinek) nyújtani, amire mindig emlékezni fog.

Forrás: joannagoddard.blogspot.com.tr

2014-12-14
Fordította: Kollár Kata – Türkinfo