Szenvedés és irgalmasság, szolidaritás és politika földrengés-katasztrófa idején

       

            Szomorú szemhatárunkon a napokban hirtelen fel-felvillantak a remény biztató fényei. Kezdetben pislákolva, aztán fokozatosan egyre erősödve. Váratlanul úgy érezhettük, hogy most éppen egy általános döbbenetet és megrendülést keltő esemény nyomán ritka egységben megmozdult szinte az egész emberiség. Sok más egyéb nyomorúsága és háborús dúlások közepette és ellenére is. Mert mi másnak nevezhetjük, mint talán az egész világ jövője számára némi reménység és vigasz hordozójának, hogy kilencvenöt ország mentőalakulatai a lehető leggyorsabban ott termettek a délkelet-törökországi és északnyugati szíriai földrengés színhelyén. S a leírhatatlan anyagi pusztulás, tömeges emberi szenvedés és mondhatatlan tragédiák tanúiként, önmagukat nem kímélve kezdtek bátor segítségnyújtásba továbbra is életveszélyes körülmények között.

            Az utóbbi évtizedekben nem volt a mostanihoz hasonló példa arra, hogy a világ legnagyobb tévétársaságainak és napilapjainak tudósítói a nézők és olvasók milliárdjai számára ilyen fájóan tapintható közelségbe tudták volna hozni e hevességi rekordokat döntő földmozgások halálos következményeit, egyben az embermentés sikereinek felemelő pillanatait. Kezdettől fogva, éjjel-nappal. De ebben az odaadó és az áldozatokkal való irgalmas emberi szolidaritást is kifejező hivatásbeli-szakmai munkából ugyanúgy kivették a részüket a kisebb országok, így Magyarország hasonló médiaszervezeteinek riporterei, valamint naponta többször megújított videóival a nemzetközi sajtó internetes kiadásai is.

            A váratlan természeti             csapás első óráiban úgy rémlett – még a külföldi sajtó egynémely valóban alapos Törökország-ismerőjének is –, hogy e hihetetlen nemzeti katasztrófa méretei láttán az egymással szemben álló politikai táborok képviselői még az egyelőre májusban várható elnök- és nemzetgyűlési választások előtt kibontakozó propagandaharc kezdetén is kegyeletes önmérsékletet tanúsítanak. „Jó jel, hogy a törökök félreteszik minden politikai nézeteltérésüket, s a katasztrófában példa nélkül álló szolidaritás egyesíti őket. Nagy segítőkészséggel mentenek életeket, és enyhítik a túlélők szenvedését. Sem a kormánypártok, sem az ellenzék ‘nem csinál pártpolitikát’, hanem szolidaritás kinyilvánítására szólítanak. Mindenki munkához lát, a katasztrófavédelem, a kommunák, a hadsereg és a gyűjtést folytató és vért adó állampolgárok” –  így látta helyzetet akkor a Frankfurter Allgemeine szakírója és többszörös helyszíni tudósítója, Rainer Hermann.

            Ez az önzetlenség valóban általánosnak tűnhetett fel a legelső drámai órákban. De ahogy Kahramanmaraş, Ekinözü, Pazarcık, Gaziantep és Antakya részben letarolt vagy teljesen romhalmazzá vált lakónegyedeinek túlélői túl sokáig hiába vártak segítséget, szeretteik elvesztésén érzett fájdalmukban és gyászukban kétségbeesve úgy érezték, hogy magukra hagyták őket. Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök a katasztrófa helyszínein igyekezett vigaszt nyújtani, azonnal anyagi támogatást, lakbértérítést és egy esztendőn belüli helyreállítást-újjáépítést ígért. Nemzetünknek – mondotta – korábban is már többször sikerült talpra állnia szinte reménytelen helyzetekben. A kormánypárti Yeni Şafak (Új Hajnal) című napilap szerint aligha lenne ildomos, sőt egyenesen hazafiatlansággal érne fel, ha valaki politikai hasznot remélne a nemzeti tragédia körüli vitákból, a zavarkeltésből.

            A pusztítás hatalmas méretei és a gyors állami segítségnyújtás sok esetben történt elmaradása láttán azonban a politikában és a sajtóban óhatatlanul napirendre került az általános és személyes politikai felelősség kérdése. Hírmagyarázók gyorsan éltek az 1999-es és a mostani földrengés részben kormányzati mulasztásokból is eredő következményeinek összevetésével, annak a metaforának a megkockáztatásával, amely szerint „annak idején az 1999-es természeti katasztrófa kiváltotta politikai válság utórezgései röpítették a kormány élére az új évezred elején Isztambul volt főpolgármesterét, a muzulmán demokrácia jelszavával fellépő Recep Tayyip Erdoğant, 2023-ban viszont előfordulhat, hogy ennek a földrengésnek a politikai lökéshullámai a hatalom csúcsáról le is sodorhatják”.

            Valóban, az 1999-ben a Richter-skálán 7,4-es fokozatot mért rezgések hatására kártyavárként dőltek össze a tervezési és építési előírások legdurvább megsértésével, sokszor korrupciós „rásegítéssel”, nem ritkán politikai nyomásra, gyorsított tempóban épült házak. Egykori beszámolók szerint az állam, a hatóságok tehetetlenül szemlélték a lakosság borzalmas veszteségeit. Az északnyugat-törökországi İzmit ipari övezetének hevenyészve felhúzott lakótelepein a földmozgás leírhatatlan pusztítást végzett, mintegy 17 ezer ember halálát okozva.

Teljes 24 óráig semmi nem történt, a segítőkész hadsereg kezdetben mindenekelőtt a gölcüki haditengerészeti támaszponton szolgáló tengerészek mentésével volt elfoglalva, csak a török civil kereső- és mentőszolgálat, az alig három évvel korábban alakult AKUT működött végig teljes bevetésben, megszakítás nélkül. Ezek után rögtön felmerült a kérdés, hogy a két tragédia között eltelt időben mennyiben vették figyelembe és le is vonták-e a szükséges tanulságokat.

            Most Törökország 81 tartományából 10-re terjedtek ki az azonnal megindult átfogó mentési munkálatok. Ezek teljes kibontakozása azonban időbe telt, s voltak olyan települések, amelyeket csak napok múltán értek el. Az AFAD katasztrófavédelem, valamint az AKUT és más önkéntes és hivatásos mentőalakulatok embereinek ugyanis gyakran számos akadályon kellett átverekedniük magukat. Fontos utak váltak járhatatlanná. Az AKUT vezetése azonban hiányolta a katonaság tevőlegesebb közreműködését. A mentésben való érezhetőbb részvételük elmaradása szerinte azzal függ össze, hogy Erdoğan – miután megszüntette a fegyveres erők képviselőinek túlsúlyát a nemzetbiztonsági tanácsban – általánosságban is korlátozta a katonaság belföldi alkalmazásának lehetőségeit. A mentésre most – beleértve a külföldi segítséget is – sokkal nagyobb erőket mozgósítottak, mint 1999-ben, minthogy azonban a haderő most nem vett részt a mentési munkálatok megtervezésében, kormányutasításokra kellett várni. Ez késedelmet okozott a kutató- és mentőműveletek megkezdésénél. Az államfő is elismerte az elvárásaihoz képest bekövetkezett késést.

            A 2009-ben alapított AFAD élén két év óta az államelnök bizalmasa, Yunus Sezer áll, akinek hivatala a katasztrófa napjaiban a mentőalakulatok 24 ezer tagjának munkáját hangolta össze. Az AFAD-főnök személyének mindenkor nagy fontosságot tulajdonítanak. A hivatal élén például előzőleg Fuat Oktay állt, aki korábban a Turkish Airlines egyik leányvállalatának tulajdonosa volt. 2018 óta viszont Törökország alelnöke, vagyis Erdoğan helyettese.

            Sezer vezetésével tavaly decemberben először tartottak országos „földrengésgyakorlatot” egyszerre minden tartományban, valamint Észak-Cipruson. A gyakorlatot hangszórókon, főként a mecsetek minaretjeiről hirdették meg. Elsősorban azt gyakorolták, hogy milyen magatartást kell tanúsítani katasztrófák bekövetkeztekor. Mint kommentátorok emlékeztettek, Sezer számára ez fontos, ám fölöttébb hálátlan megbízatás. Semmit sem változtathat ugyanis azon a siralmas helyzeten, hogy hazájában a magasépületek anyaga változatlanul gyakran olyan gyatra, hogy képtelenek ellenállni erősebb földlökéseknek. És most tragikus módon újra érvényesült a „kártyavárhatás”.

            És Törökország ismét újraválasztására törekvő államfőjének és AKP kormánypártjának politikailag ez a leggyengébb és legsérülékenyebb pontja. Az 1999-es tragédia után a „földmozgásokkal szembeni biztonság megerősítésére” vonatkozó hivatalos fogadkozásokból úgyszólván alig valósult meg valami. Bülent Mumay otthon és külföldön egyaránt ismert isztambuli újságíró emlékeiben kutatva felelevenítette, hogy akkoriban a legváltozatosabb határozatokat hozták hasonló katasztrófák megelőzés végett. Mindenekelőtt előirányozták, hogy előtérbe kell helyezni a tudományosságot, meg kell hallgatni a geológia képviselőinek állásfoglalásait, intelmeit. Rendeleteket hoztak az új építkezések szabályzatairól, lakossági vészgyülekezőhelyeket óhajtottak kijelölni súlyos földmozgások esetére, nem utolsósorban pedig bevezették a biztonsági földrengésadót. Huszonnégy évvel ezelőtt, az akkori tragédia után szakértők azt sulykolták belénk – írja a publicista –, hogy „nem a rengések ölnek, hanem az épületek”. A február 6-i földrengés azonban, amely erősebb volt a korábbinál, azt mutatta, hogy nem annyira az épületek veszélyesek, mint inkább az ország rossz kormányzása – állítja Bülent Mumay.

            Ennek bizonyítására felhozza, hogy Erdoğan hivatalba lépése óta az építőipar ellenőrizetlenül az ország legnagyobb iparágává nőtte ki magát, mivel új épületek felhúzásától a vállalkozók gyors hasznot remélhettek. A kormány ígéretei ellenére mégsem hallgatott a tudósokra, akik hangosan hirdették, hogy a korábbi rengést előidéző törésvonalon rövidesen új törés várható. Dr. Naci Görür professzor, az egyik legtekintélyesebb török geológus 2019 óta nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy a délkelet-törökországi törésvonalon felhalmozódott energia minden pillanatban katasztrófát okozhat. A híres tudós cselekvési tervet terjesztett elő minden lehetséges állami fórumon, egészen a hatalom legmagasabb csúcsáig arra vonatkozólag, hogy miképpen lehetne enyhíteni az ebben a térségben várható földrengés hatását, következményeit. De mindenütt falba ütközött. Még három nappal a nagy katasztrófa előtt is – egy kisebb földmozgás észlelésének alkalmával – aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a törésvonalbeli várható mozgás emberéletek ezreibe kerülhet. A kormánytényezők azonban nem akarták meghallgatni sem vészjelző figyelmeztetéseit, sem indítványait.

            Lényegében az történt, hogy a hatóságok az 1999-ből levonható összes szükséges tanulság kötelező alkalmazásának területén csődöt mondtak, minden „tantárgyból” megbuktak. Ki kellett volna jelölni, megerősíteni vagy lebontani ugyanis a veszélyeztetett épületeket, utóbbi esetben újat építeni helyükre. Előirányozták, hogy középületeket, iskolákat, kórházakat és diákszállásokat az új földrengésbiztonsági előírásoknak megfelelően kell építeni. 

Rá kellett azonban döbbennünk, hogy 24 év alatt tapodtat sem jutottunk előre – olvasható Mumay írásában. Összedőltek új előírások szerint épült házak is, valamint állam építtette városházák és kórházak, s feltépődtek Erdoğan büszkeségének számító autópályák, megsemmisült az övezet egyik legnagyobb repülőtere. Miért? Mert a szakértők figyelmeztetései ellenére a törésvonalakra települtek. Mindennek tetejébe egy kiszárított tó területére is, amelyet alkalmasnak nyilvánítottak építkezésre. Nem szívlelték meg 1999-nek azt a nagy tanulságát, hogy az államnak a földmozgás után azonnal mozgósítania kell minden erejét a mentésre. Ez alkalommal több tartományban még a rengések után 24 órával sem érkezett állami segítség. A kormány nem indította útnak nehéz gépekkel nagy legénységi állományú hadseregét. Kis létszámú hivatalos segélyerő fáradozott önkéntesek tízezreinek támogatásával embermentésen. Sokan puszta kézzel ástak a romokban, amelyek alatt a betemetettek nagy hányada az elkésett segítség miatt megfagyott.

            Az ellenzék soha nem kapott választ arra a többszöri kérdésére, hogy mire fordították az Erdoğan kormányzásának hosszú évei alatt befizetett sok milliárdos földrengésadót. 1999 után kijelöltek vészgyülekezőhelyeket, de ezekre, Isztambulban például, ahol magasak a telekárak, bevásárlóközpontokat építettek, vagy építési vállalkozóknak engedélyezték, hogy ott luxuslakóházakat emeljenek.           Az is baljós tényező volt, hogy 2018-ban kormányzati amnesztia jóvoltából lényegében kisebb büntetéssel megúszták a keményebb elmarasztalást azok, akikre már korábban rábizonyították, hogy földrengésveszélyes övezetben nem tartották magukat az ott érvényes építési szabályokhoz.

            Kétségtelen, hogy újabban megkezdődött a hibásan tervezett vagy silány anyagból felhúzott házak építész vállalkozóinak felkutatása, azonosítása és felelősségre vonása. A török állami televízió jelentése szerint több ilyen személyt őrizetbe vettek tudatos mulasztásért. Élő adásban mutatták, ahogy a rendőrség az isztambuli repülőtéren megbilincsel egy szökni készülő háztömbépíttetőt. Ugyanakkor előállítottak és kihallgattak több személyt, közöttük újságírókat, akik a tragédiáról tudósítva kimutatták, feltárták a hatósági-állami mulasztásokat, hanyagságokat. Némelyek ellen bírósági eljárás indult izgatás gyanújával.

            –  Ki nem állhatom azokat, akik politikai számításból negatív kampányt folytatnak. És meg is figyeljük, kik is azok, akik embereinket egymás ellen akarják uszítani hamis hírekkel, a tények elferdítésével – figyelmeztetett Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök és a kormányzó AKP vezére Hatay tartományban, a rengések epicentrumának közelében. – Jelenleg nincs itt ideje a vitáknak. De eljő a nap, amidőn felcsapjuk ama füzetünk lapjait, amelyben az ilyesmiről minden rögzítve van. Államügyészeink azon vannak, hogy megállapítsák, ki szándékozik társadalmi nyugtalanságot szítani, és ennek alapján gyorsan el is indítják a szükséges büntetőeljárást.                      Ám a vita ideje szemlátomást máris elérkezett: az egyesült török ellenzék minden bizonnyal a lehető leghatásosabb érvként igyekszik kihasználni a kormány és személy szerint az államfő ellen mindazt, amit a sajtó már eddig is feltárt a megrendítő nemzeti katasztrófa előtti, alatti és utáni súlyos, állítólagos vagy valóságos kormányzati hibákból és mulasztásokból. „Erdoğan húszévi uralma alatt sem készítették fel Törökországot ilyen katasztrófára. Ha keressük, hogy ezért kit is terhel a fő felelősség, akkor egyértelműen az államfőre kell mutatnunk. Voltak olyan helységek, ahol még a harmadik napon sem érkezett meg állami segítség” – jelentette ki az ellenzék vezető pártja, a Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu.

            E széles körben kibontakozó politikai vita közepette az ország egyik vezető földrengéskutatója, Prof. Dr. Mustafa Erdik közbevetette, hogy „semmire sem megyünk egymás kárhoztatásával. Helyes megoldásokat kell keresni, mert a probléma messze túlmutat a politikán.”

Szerinte ugyanis a probléma gyökere abban a rendszerben rejlik, amely megengedi, hogy végzős fiatal mérnökök lényegi tapasztalat nélkül azonnal munkába álljanak.

            Kifejtette véleményét Deniz Yücel német–török publicista, Németország egyik vezető Törökország-szakértője is, aki a Die Welt című napilap tudósítóként egy teljes évet töltött vizsgálati fogságban török börtönben. Azzal vádolták, hogy Német-kém, de terhére rótták azt is, hogy interjút készített a „terrorista PKK-felkelők” Kandil-hegységbeli főhadiszállásán.

Most úgy látja, hogy az 1999-es földrengés rövid időn belül valóban hatalomra segíthette Erdoğant, s a mostani katasztrófa a következő választásokon is minden bizonnyal kihat majd a szavazati arányra. Az azonban még egyáltalán nem világos, hogy miként…

Flesch István – Türkinfo

 

„