Szélfia

Egyszer volt, hol nem volt. A sok beszéd szégyen volt. Aki keveset beszél, és sokat hallgat, tudománya nő meg annak. Aki sokat beszél, és keveset hallgat, elfárad a szája annak. Réges-régi időkben, szita volt a szalmában. Volt egy Szélfia nevű ember, aki keveset szólt, de sokat hallgatott. Szélfia házas ember volt, a fia, Fénylőarc ötéves, a leánya, Rózsaarc négy éves volt.

Szélfia családja olyan nagy gazdagságban és jómódban élt, hogy nem volt egy tűhegynyi gondjuk se. Szélfia annyira szenvedélyes vadász volt, hogy a vadak nyomában egész napokat töltött az erdőben. Felpattant zergegyors szép lovára, maga mellé vette nyílvesszőként száguldó két kutyáját, vállára akasztotta minden lövésével célba találó puskáját, így ment reggelente vadászni.

Egy napon, ugyanúgy, mint máskor is, Szélfia elindult reggel vadászatra. Keresett, kutatott, de nem bukkant semmiféle puskavégre valóra. Hogy egy kicsit megpihenjen és megitassa lovát, leült egy forrás tövébe. Kutyái lihegve gömbölyödtek össze mellette, lova nagy kortyokban nyelte a vizet, ő pedig gyönyörködött az erdő szépségében. Hogy, hogy nem egyszer csak feltűnt egy szarvas. A szarvas szőre fényesen ragyogott a nap sugaraitól, távolról is látszott koromfekete szemének élénksége. Szélfia tágra nyílt szemmel nézte a szarvast, az pedig mozdulatlanul állt egy helyben. Szélfia, hogy a kedvező alkalmat el ne szalassza, ültéből felugrott, felpattant lovára, megsarkantyúzta, s irányította kengyellel a vad felé. A nyílvesszőként száguldó vadászkutyák üldözni kezdték a vadat. Szélfia számtalan puskalövést küldött utána, de mindhiába.

De mi a csuda! Puskájának minden golyóját ellövöldözte, és a szarvast mégsem tudta eltalálni. A mindenféle vadat első lövésre földre terítő puska, ma a lövedékeit nem volt képes célba juttatni.

A szarvas elinalt, ők utána eredtek. A szarvas azonban egy hegytetőn eltűnt a szemük elől. Szélfia, hogy megtudja, merre menekült el a szarvas, megállt, körülnézett és szemével kutatta a környéket. Ekkor egyszerre messziről hangzó hangot hallott. Ugyan kinek a hangja lehet, bizony nem tudta, de ezt hallotta:

– Hej, Szélfia! Szélfia! Ifjan gazdag és öregnek szegény akarsz-e lenni, vagy inkább ifjan szegény és öregnek gazdag?

Szélfia lemondott arról, hogy a szarvast megtalálja, keresését abbahagyta. A fülében állandóan hangzottak azok a furcsa szavak, s azon, kezdett el gondolkodni. Ment egy kicsit, majd megállt, s azon járt az esze, vajon ki is mondhatta azokat a szavakat, s ugyan mit is kellene neki arra válaszolnia? Így ért lassan haza. De otthon ülve is folyton azokon a különös szavakon törte a fejét. Éjjel sem jött álom a szemére.

Másnap reggel, Szélfia megint elindult vadászni. Futkározott jobbra, balra, s most se lőtt, se madarat, se nagyvadat. Odaért, ahol tegnap pihent a patakparton. Hát nem most is pihenés közben, s pontosan ugyanott pillantja meg azt a szarvast!?

– Ez alkalommal nem szalaszthatom el! – mondta magában, aztán hirtelen felpattant a lovára, ráborult a nyakára. Sok-sok golyót lőtt utána, de el nem találta, s csak úgy, mint az előző nap, ugyanazon a hegytetőn vesztette el a vadat a szeme elől. Nemsokára felhangzott a titokzatos hang:

– Hej, Szélfia! Szélfia! Ifjan gazdag és öregnek szegény akarsz-e lenni, vagy inkább ifjan szegény és öregnek gazdag?

Szélfia egyre kíváncsibb lett, körülnézett, de senkit sem látott. Egyhelyben várt egy kicsit, de már nem hallotta a hangot. Megint elmélkedve, elgondolkodva tért haza.

Felesége, aki már két nap óta látta, hogy az ura valamin nagyon töri a fejét, megkérdezte:

– Mi bajod van Szélfia? Azt látom, hogy már két napja állandóan csak a fejed töröd. De hiszen egészen a mai napig, nem volt semmire se gondunk! Nem hiányzik semmink se, nyugodtan és boldogan élünk. Elmondanád nekem, hogy miért is emészted magad?

Szélfia élete párjának mindent elmondott, amit az előző napokban látott és hallott.

– Mi van ezen gondolkozni való? – mondta erre a felesége. – Az embernek elmélkednie kell az élete végéről, az öregségéről, de a munkabíró koráról is. Holnap, amikor majd elmégy vadászni, és a hang ismét ugyanazokat kérdezi tőled, azt válaszold neki: „ifjan szegény, s öregnek gazdag akarok lenni!”

Szélfia helyeselte az asszonya szavait. A következő nap, amikor vadászni ment, ismét rábukkant ugyanarra a szarvasra. Megint sok töltényt pazarolt rá, de nem tudta elejteni. Ez alkalommal is hallatszott a hang:

– Szélfia! Szélfia! Ifjan gazdag és öregnek szegény akarsz-e lenni, vagy inkább ifjan szegény és öregnek gazdag?

Szélfia most azonnal válaszolt rá:

– Az ifjúságban a szegénység és az öregségben a gazdagság a jobb! – kiáltotta.

Aztán kijött az erdőből s elindult hazafelé. Alighogy elérte az utat, az egyik kutyája nem tudott átkelni a völgyben zúgó patakon, s belefulladt a vízbe. Szélfia kedves kutyája miatt nagyon bánkódott, egy helyben álldogált, s ez alatt a lova, mérges füvet legelt és az is elpusztult. Emberünk szomorúsága egyre jobban növekedett, de hát mit tehetett? Egyetlen megmaradt kutyájával folytatta útját. Közeledve otthonához, az egyik szomszédos ház tetejének éppen lezuhanó cserepe, a kutyáját földre terítette, lelkét az is kilehelte.

Szélfia, aki mindeddig azt sem tudta, hogy mi is az a bánat és szomorúság, most ziláltan és összetörten, elhomályosult tekintettel vetődött haza. A felesége, amikor megtudta a történteket, zokogni kezdett. Azon az éjszakán mindketten étlen és szomjan tértek nyugovóra, de álom, egy csepp sem jött a szemükre. Nehezen lett reggel.

Másnapra nagyon rossz idő lett. Nemcsak erős, viharos szél fújt, hanem cikázó villámok is csapkodtak a közelben. Az egyik villám a palotájuk körül felgyújtotta a száraz füvet, a tűz növekedett, teljesen körülölelte a házat. Egy szempillantás alatt tüzet fogott az eresz, s az erős viharos széltől az egész hatalmas palota lángra kapott. Hamuvá lett, eltűnt. Szélfia feleségével és gyermekeivel nagy nehezen ki tudtak a házból menekülni. De se bútort, se pénzt, se élelmet, nem tudtak kimenekíteni, ott álltak nincstelenül az utca közepén.

Fénylőarc és Rózsaarc egyfolytában zokogott, s az anyjuk szeméből is ömlött a könny. Szélfia is a lelke mélyén véres könnyeket hullatott, amit azonban kifele nem mutatott:

– Ne bánkódjatok, mit tegyünk, ha már így esett. Inkább dolgozzunk, igyekezzünk, s akkor ismét boldog családos emberek leszünk. Mint ahogyan régen, majd ismét szép napokat töltünk együtt. – mondta az apa.

Amint a palota leégett, s hamuvá lett, a vihar is elállt, az idő kiderült, a nap pedig édes sugaraival melengette a tájat.

Szélfia és a gyerekek, az anya, ahogy egy kicsit magukhoz tértek, azt mondták, hogy immár nincs semmi értelme annak, hogy ezen a vidéken maradjanak. Elhatározták, hogy innen messzi földre eltávoznak. Gyalogosan, rongyaikban indultak útnak.

Mentek, mendegéltek, hegyen, völgyön, által keltek… Megmásztak dombot, völgyet, s egy faluba beérkeztek. Egy paraszt befogadta őket, s a földeken munkát végeztek. Mind a négyen találtak magukhoz való munkát. Aratás idején a szántóföldön estig suhogtatták a sarlót, cséphadaróval sulykolták a gabonát, nagyon sokat dolgoztak, hogy megtölthessék a gyomrukat.

Néhány nap múlva, már nem maradt abban a faluban számukra munka. Ismét együtt útnak indultak, hogy másik falut keressenek maguknak. Nyárfás oldalakon leereszkedtek, szúrós gazokon átszökelltek, naphosszat csak mentek, mendegéltek… Nemsokára egy széles folyóhoz érkeztek. Mivel a vízen nem volt sehol sem gázló, így úszva kellett átkelniük. Az apa és az anya még csak át tudott volna úszni, de azon törték a fejüket, hogyan keljenek át a gyerekek. Szélfia a fákról vastag ágakat tört le, azokat kettesével-hármasával egymás mellé helyezte, sással jól összekötözte, így két kis tutajt készített. Fénylőarcot az egyik, Rózsaarcot a másik tutajba ültették. Az apa az egyik kezével úszott, a másikkal meg Fénylőarc tutaját húzta, felesége ugyanígy igyekezett Rózsaarc tutaját a túlsó partra irányítani. Így érték el a folyó közepét, de a folyónak középen nagy volt a sodrása, ezért Fénylőarc tutaja az apa markából, Rózsaarc tutaja pedig az anyja kezéből elszabadult. A gyerekek hangosan sírtak, jajgattak, de azért kis kezükkel erősen kapaszkodtak a tutajukba.

Se az apjuk, se az anyjuk nem tudta, hogy ebben a szerencsétlenségben mit is kellene tenni. A gyerekek tutaját a víz sodra elragadta, gyorsan, s egyre messzebbre távolodtak. Lehetetlen volt úszva utolérni őket. Ahogy a szülők átértek a túloldalra, a parton futva rohantak, hogy megtalálják a tutajokat, majd a vízbe vetették magukat, s úszva keresték gyermekeiket. Amikor lihegve és kifulladva partra értek, a tutajokat már tőlük messzire eltávolodva pillantották meg. Futottak tovább a folyó mentén.

Estig, besötétedésig futottak, futottak… Hiába, mert a gyermekek legkisebb nyomára se leltek, még a hangjukat se hallották.

Azon csodálkoztak, hogy mennyire nem tehettek semmit sem, a rájuk szakadó szerencsétlenség ellen. Az éjszakát az erdőben egy fa tetején töltötték.

Másnap megint útnak indultak. Mentek, mendegéltek, hegyen völgyön által keltek… Hegyeken, köveken hágtak, madarakkal, farkasokkal járták nehéz útjukat. A falvakban, ahová betértek, egy-egy gazdag ember mellé szegődtek el inasnak, s estig annyit dolgoztak, hogy jóllakhassanak. Ha pár nap múlva elfogyott a munka, továbbálltak, útra keltek, addig mentek, mendegéltek, amíg csak a lábuk bírta…

Az egyik napon, egy faluba értek. Néhány napig ott dolgoztak, s amikor már el akarták hagyni azt a falut, hát nem megérkezett éppen a padisah fő szárnysegédje kíséretével egyetemben?

A fő szárnysegéd a padisah szerája számára keresett, s gyűjtött szép falusi szolgálólányokat. Szélfia feleségét szakácsnőnek szerette volna magával vinni a szerájba. Szélfia jobbnak látta, ha felesége nem vele járja tovább a hegyeket, völgyeket, sziklákat, köveket, hanem kényelmes helyen dolgozik, s ezért beleegyezett. Maradt egy szál feje egymagába…

Ezután Szélfia már nem válogatott a falvakban, éveken keresztül vándorolt. Ha munkát talált dolgozott, és megtöltötte hasát. Ha egy nap nem talált munkát, éhen maradt, de egy szót sem szólt, nem panaszkodott. Húsz év telt el így.

Néhanapján, amikor Szélfiának eszébe jutottak a régi szép napok, felesége, gyermekei, palotája, lova, kutyái, mintha még most is látná őket, olyankor mélyeket sóhajtott. De másnap már abban bízva, hogy lesz neki még olyan jó, mint régen, fáradhatatlanul, szorgalmasan dolgozott.

Így vándorolt napokon, hónapokon keresztül, csak ment, mendegélt, hegyen völgyön át, végül elérkezett egy hatalmas városba.

Szélfia már nagyon megéhezett, az éhségtől majdnem a földre roskadt. Órák hosszat bolyongott, egy pékséget keresett, mert szeretett volna már egy falat kenyeret. De ebben a hatalmas városban senki emberfiát nem talált, de még egy árva pékséget se. Sehogyan se fért a fejébe, hogyan lehet az, hogy egy ekkora város ilyen üres. Tekintgetett jobbra, balra, végre megpillantott egy pékséget. Rögtön odaszaladt. Az ajtaja tárva nyitva, a kenyerek benn sorakoztak, de a pékségben egy lélek sem volt. Bár már-már az éhhalál fenyegette, mégis azt gondolta, ha nem találja meg a péket, s úgy vesz el a kenyerekből, az, lopás lenne. Ezért aztán nem is nyúlt a kenyerekhez. Akárhol is vannak, majd megjönnek, s akkor majd kérek a tulajdonostól, gondolta. Bár szédült az éhségtől, leült a pékség elé, s ott várakozott.

Ám azon a napon abban az országban éppen padisahválasztást tartottak. Az ország törvénye szerint, ha a padisah meghal, utána a város terén az egész lakosság összegyülekezik. Felreptetik a szerencse-madarat, s akinek az a fejére száll, azt választják meg padisahnak.

Amikor Szélfia aléltan feküdt a pékség előtt, a város terén akkor reptették fel a szerencse-madarat. Százak és ezrek figyelték izgatottan, ugyan vajon kinek a fejérén telepszik majd meg a madár. A madár meg csak keringett és keringett a tér fölött, de senkinek sem szállt a fejére. Aztán egyre eltávolodott a tértől, s a házak irányába szállt el. Hamarjában lóháton egy megfigyelőt küldtek utána. Ahogy a megfigyelő beért a házak közé, hát mit nem látott a pékség előtt aléltan fekvő Szélfia fején? Nem is hitt a saját szemének. Ahogy egyre jobban közeledett a pékséghez, azt látta, hogy az, akinek a fejére a szerencse-madár letelepedett, egy szerencsétlen, lerongyolódott, kócos, piszkos, legyengült ember. Bizonyára valami tévedés esett a dologban, gondolta, és lekapta a madarat az emberről, majd így kiáltott rá:

– Amikor a padisahot választják, te itt húzod meg magad, s alszol? – azzal nógatni kezdte, s elvonszolta magával a térre.

Ott ismét felreptették a szerencse-madarat. A madár a tér fölött megint három kört tett meg a magasban, aztán leereszkedett, s egyenesen Szélfia fejére szállt le.

– Megtörtént! Rendben! – kiáltoztak néhányan, de egyeseknek más volt a véleménye:

– Nincs rendben! Nem érvényes, három a jogos szavazat! -, erősködtek emezek a maguk igaza mellett.

A szerencse-madarat tehát harmadszor is felröptették. Ez alkalommal is a visszaszálló madár Szélfia fején pihent meg. Immár senki sem kifogásolta, ez ellen egy hang sem volt…

Az egész nép az új padisah köré gyűlt, de őt a szeráj emberei rögvest magukkal vitték a palotába. Szépen megmosdatták, fürdés után jól megetették, padisah öltözetbe öltözötten, trónjára ültették.

Szélfia magában nagyokat kacagott azon, ami vele most megesett. Még igencsak jól emlékezett arra, hogy ifjú korában, amikor még vadászott, az erdőben milyen hangot hallott. Most értette meg csak igazán, hogy milyen értékes az öregkori gazdagság, nyugalom és boldogság.

Ahogy ezeken gondolkozott, odament hozzá a fő szárnysegéd:

– Padisahom, kérni szeretnék egy valamit tőled. Adj rá engedélyt, hogy megkaphassam két legkiválóbb katonádat. A kincses-ládám mellé szeretném őket őrszemnek állítani…

A padisah engedélyt adott rá, s a fő szárnysegéd kiválasztotta magának a két katonát, magával vitte őket egy szobába, s ott rámutatott egy hosszú ládára:

-Nagyon értékes holmim van nekem ebben a ládában. Hogy azt senki el ne lopja, ti strázsáljatok mellette, s jól megőrizzétek! – parancsolt rájuk.

Amint otthagyta őket a fő szárnysegéd, a két katona közül az egyik a láda egyik végénél, a másik a másik végénél, fel s alá járkálva kezdtek őrködni. Lassan mindkettőjüket elfogta az unalom, s ezért azt határozták el, hogy elmesélik egymásnak az életük történetét. Amikor az egyik katona már minden részletesen elmesélt, ami csak történt vele az élete során, akkor a másik katonára került a sor.

– Engem Fénylőarcnak hívnak. Volt idő, amikor nekem is volt apám s anyám. Nagyon boldogan éltünk. Játszadozva gyermekként szép időket éltünk át a testvéremmel. De fordult a szerencse! Kastélyunk elégett. Jószágaink elpusztultak. Mindenünket, pénzünket, holminkat elvesztettük. Apám s anyám útra keltek, s minket magukkal vittek. Amikor egy folyón kellett átkelni, minket kis tutajokba ültettek. A tutajok elszabadultak, s mi elvesztettük őket. Egy vízimolnár meglátott bennünket, s a vízből minket kimentett. Mintha a saját gyermekei lettünk volna, úgy nevelt fel mindkettőnket. Katona lettem, ide jutottam. Rózsaarc húgom a molnárnál lakik, nála dolgozik. Mindig nagyon vágyakoztunk az édes szüleink után. Élnek-e, halnak-e, ki tudja? – mesélte el élte történetét Fénylőarc, s szeme könnyezett.

A bajtársa vigasztalta, s egyszerre csak mindketten egy elfojtott nyöszörgő hangot hallottak.

– Ne sírj! Ne sírj, fiam! Itt vagyok, ments ki engem! – mondta valaki a jajgatva.

Mind a két katona elcsodálkozott. Megálltak s hallgatóztak, mert meg akarták tudni, hogy ugyan honnan jön ez a hang. Keresgéltek, s mindent átkutattak. Észrevették, hogy a ládából tör elő. A ládát előbb jó alaposan szemügyre vették, aztán puskatussal összetörték, s szuronyaikkal felfeszítették.

Hát abból nem Fénylőarc édesanyja került elő? Az asszony már igen megvénült, ereje megfogyatkozott, arca meghalványult, de anya s fia, íme végre találkozott. A másik katona tágra nyílt szemmel, csodálkozva nézte amint anya és fia oly sok idő után, átölelik, s megcsókolják egymást.

Az öregasszony elmesélte, hogy ugyan a fő szárnysegéd a saját kastélyába vitte szakácsnak, de egy idő múlva, fogta és bezárta ebbe a ládába. Bár a fő szárnysegéd felismerte a szerájban az asszony katona fiát, de azt előtte elhallgatta, sőt amikor az asszony megtagadta, hogy cseléd legyen nála, akkor ládástól akarta bedobatni a tengerbe.

Azért, hogy a fő szárnysegéd újabb ármánykodását megakadályozzák, Fénylőarcú és katona bajtársa közrefogta az édesanyát, s fittyet hányva az őrség figyelmeztetéseire egyenesen a padisah elé járultak. A fő szárnysegédnek minden gonosz tettét ott elsorolták, mind elmondták.

Se Fénylőarcú, se az édesanyja nem ismerte fel mindjárt a padisah trónján helyet foglaló Szélfiát, de ő azonnal megismerte családját. Felszökkent a trónszékből, odafutott hozzájuk, s átölelte őket. A másik katona, látva a családtagok örömkönnyeit, maga is sírni kezdett. Így osztozott az egymásra talált család nagy örömében.

Szélfia padisahnak régóta nagyon hiányzott leánya, Rózsarc. Most azonnal szolgáit hívatta, megparancsolta, hogy fogjanak be a hatlovas hintóba. Amikor az előállt, mindhárman beültek. A padisah fiának a katona bajtársát, aki segített a felesége kiszabadításában, saját fő kocsisának fogadta fel. Egyenest ahhoz a malomhoz hajtottak, ahol a leány dolgozott. Ott találták Rózsaarcot, aki ez időre már derék, szép leánnyá cseperedett. Csak látni kellett, hogy egymást átölelve mennyire örültek, apa, anya, fia és leánya egymásra találtak végre! A hintóban maguk mellé ültették a molnárt, s annak feleségével és leányaival együtt tértek vissza a palotába. A padisah, a vízimolnárt, aki gyermekei életét megmentette, s őket úgy, mint saját gyermekeit felnevelte, a fővezérévé tette.

Szélfia padisah, amiért az gonoszul bánt a feleségével, elcsapta a fő szárnysegédet, sőt az országából is kizavarta.

Ettől a naptól fogva Szélfia családja még annál is boldogabb napokat élt, mint valaha régen. Szélfia, amikor csak visszaemlékezett az erdőben felhangzott kérdésre, arra gondolt, hogy mennyivel értékesebb az öregkorban a gazdagság és boldogság, mint fiatal korban.

Az ő céljuk már elérve, a köles pedig fejetekre…