Európa és Ázsia találkozásaként emlegetik, ám sokkal több ennél: hivatalosan nem főváros, ám Napóleon szerint az egész világ fővárosa, egyszerre tradícionális és formabontó, és megannyi titok övezi. Sokan kizárólag a Hungária slágeréből ismerik – így vélhetően nagyot csalódnának, hogy nem „csörögnek a jampecok” -, mások pedig rettegnek tőle, mondván: a veszedelmes Kelet kapuja, bevándorlók, menekültek városa. Én pedig egyszerűen csak imádom, amióta az eszemet tudom. Ez – nekem – Iszambul…
Valamikor tizenéves koromban rákattantam az akkor oly menő csetszobákra, ahol tematikusan cseveghettek a tagok – volt Harry Potter-szoba, ahol versenyeztünk, ki tud több bűbájt, volt MÁS szoba, ahol az – akkor még – LMBTQ helyett egyszerűen csak „másmilyen” emberek cserélhettek eszmét, és persze ott volt a Törökország-szoba. Szenvedélyesen ecseteltük egymásnak, mi mindent imádunk a törökökben, én Ferzan Özpetek, török-olasz rendező filmjeiről áradoztam, Gül – az amúgy magyar, ám török névvel regisztráló lány – bevezetett minket a kortárs török pop slágerek rejtelmeibe, és akadtak IGAZI törökök, mint Özge, a srác, akiről – mellékesen – a kutyámat neveztem el, természetesen az ember-Özge beleegyezésével.
Innen egyenes út vezetett a nemzetközi török chatszobákhoz – így ismerkedtem meg Eminnel, egy velem egykorú török fiúval, akivel virtuálisan egymásba szerettünk, és a sosem beteljesedett szerelmünk arra sarkallt, hogy a nyelvet is elsajátítsam: egy éven át tanultam ékes török nyelvet a Blaha egyik nyelvstúdiójában.
Csakazér’is Törökország!
Ezek után bizonyosan nem meglepő, hogy megszámlálhatatlanul sokszor jártam Törökországban – nem csak Iszambulban, de Bodrumban, Alanyában, Gümüslükben, meg még sok-sok nyelvtörőnek is beillő névvel ékeskedő tengerparti városkában és faluban – a magyar törökmániás online csapattal pedig még egy Tarkan koncertre is eljutottunk, ahol megbűvölve csodáltuk a krokodilszemű, bársonyos hangú török megasztár színpadi csípőmozgását. Aztán telt-múlt az élet, és Izraelben kötöttem ki, ahol az elmúlt évek során nem épp vakációs desztinációként kerül szóba Törökország – a politikai cicaharcok és állandó hatalomfitogtatás „ellenségekké” neveli az izraelieket és törököket, olyan fura sztorikat eredményezve, mint a férjemé: Nimrod édesapja, Ezra Dagan Isztambulban született, és nyolc generációra visszamenőleg ott voltak otthon, ám apósomnak – aki ismer színész Izraelben – titkolnia kellett származását, és szívesebben vallotta magát portugál családból, még ha spanyol inkvizíció óta egyetlen családtagja sem járt arrafelé.
Segítség, elraboltam a férjemet!
Így esett, hogy leesett: nem hagyhatom a férjemet abban az illúzióban lebegni, hogy Isztambul veszélyes, hogy töröknek lenni kínos párbeszédeket vet majd fel.
Vettem hát nekünk két repjegyet, és a megismerkedésünk harmadik évfordulóján, idén tavasszal kiruccantunk ősei földjére… amely egyben az én fanatikus, tinikori kattanásom legendás helyszíne is. A leszállás után egy elvárásainkat és igényeinket sokszorosan felülmúló fekete Mercivel várt minket a transzfer, akiket random leltem fel a neten, és egyenest a város legnyüzsgőbb pontjára, a Taksim térhez vezettünk, ahol egy lenyűgöző kilátással és barokkos gipszstukkókkal ékes hotelba csekkoltunk be.
A Mr. Cas Hotel bukéját a története adja: egykor a leghíresebb török filmcsillagok kedvelt mulatóhelye volt, ahol a bohém művész szcéna gyűlt össze féktelen mulatságokra.
Városjáró pársoros
Második éjszakánkra – csak hogy ne unjuk el magunkat – átcsekkoltunk a Sub Karaköy hotelba, ami tökéletesen illeszkedik a szomszédos kikötő hangárainak indusztriális bájába. És hogy mi van a kettő között? Mindenekfelett a piros villamos, amivel mindenkinek kutya kötelessége lefotózkodni, különben nem hisszük el, hogy itt járt.
Aztán a Taksim tér, ahol hajnali háromkor is nyitva állnak az ilyenkor is tömött baklava-boltocskák, az Istiklal utca, ahol megmagyarázhatatlan módon éjjel-nappali fast fashion boltok üzemelnek, és olyan tömeg hömpölyög, mint Budapesten kizárólag szilveszter éjszaka, a Galata torony, amely eredetileg világítótoronynak épült, ám kerengő dervisek szentélye, majd ambiciózus feltalálók repülőmasina-startpontja lett, és persze sok-sok bár, étterem, kávézó, amelyek közül a legnagyobb kedvencünk az Arada Café lett – egy török-libanoni fúziós étterem, ahol még a város sokszínűségéhez képest is szivárványszínű, mindenízű lakomában részesültünk. Ja, mulatni pedig a Club Tekyönbe mentünk, amit a nyolcvanas évekből felejtettek itt, de nagyon jól tették.
Gőzöljünk be!
Ám amit még nem említettem, pedig a törökmániám alapvető katalizátora, az nem más, mint a spa kultúra. Vagy wellness, vagy egyszerűen csak fürdő – ki-ki válassza ki a neki tetsző trendi, vagy tradicionális verziót. A lényeg úgyis a belbecs: a forró gőz, és a melegvíz, a pára és a tompa visszhangok, a lélek teljes lelazítása és a test regenerálása a mindennapos stressz okozta megállíthatatlan hanyatlásból. Legyen szó finn vagy infraszaunáról, épp menő spa kezelésekről, vagy egy jó öreg sportmasszázsról, számomra a spa majdnem olyan fontos, mint a kaja.
Forrás: www.startlap.hu/utazas/steiner-kristof-isztambul-utazas