Siratóének a mélyből Régi utak, régi utazók

A Balkán-háború befejezését követő területrendezés során, 1913 tavaszán Ada-Kálé újra visszakerült Magyarországhoz. Sokadik visszatérése volt ez a „Duna legbájosabb szigetének”, évszázados hányattatását monográfiában kellene megírni. Már régen eltűnt a török a Duna vidékéről, az 1791. augusztus 4-én aláírt szisztovói békeszerződés mégis Törökországnak ítélte a Rózsák kertjének is nevezett szigetet, s a félholdas-lófarkos zászló egészen 1878-ig, az orosz–török háború végéig zavartalanul lobogott az immár jelképes erőd fölött, mikor is a Monarchia csapatai Ada-Kálét újra elfoglalták. 1912-ben az összeomló oszmán birodalom fölött kirobbant fegyveres konfliktus újra kérdésessé tette a sziget hovatartozását, de 1913. május 12-én egy osztrák főhadnaggyal és négy magyar csendőrrel csónak érkezett a szigetre, s a deputáció a meglepett lakosok előtt kijelentette: „Ezt a területet a császár és a király őfelsége nevében elfoglaljuk!” Nem sokkal ezután, egy másik csónakon megérkezett Krassó-Szörény vármegye főispánja és az orsovai főszolgabíró is, hogy írásban is szentesítsék a történelmi eseményt. A szigeten azonban semmi sem jelezte a változást, a maroknyi muzulmán közösség – 1893-ban sem voltak többen százharminc főnél – élte a maga megszokott életét: várta az Orsova felől csónakon érkező látogatókat, hogy némi baksis reményében régi történeteket meséljenek a derűsebb időkről.
Az Al-Duna vidékének magyar lakossága azonban lelkesen ünnepelte a népszerű és regényes kirándulóhely visszahódítását, a Fehértemplom és Vidéke című hetilap pedig 1913. szeptember 3-i számában Egy nap Ada-Kálén címmel ismeretlen szerző útirajzából közölt részleteket. Az alig két kilométer hosszú sziget derekánál sem haladta meg a 600 méternyi szélességet, csónakkikötőjéből dús lombú fák szegélyezte sétány vezetett a sokak által megcsodált rózsaparkba, melyet romantikusan szegélyeztek az egykori elővár erősen omlatag bástyái. „A falak alatt hatalmas folyosók vezetnek el – olvasható a korabeli útirajzban –, melyeket a lakosok lakásoknak és kamráknak használnak.” A sziget központja a fellegvár volt, melyet „a kávéházak, trafikok, bazárok és egyéb kereskedések” foglalták el, ahol az idegenek szívélyes kiszolgálásban részesültek. Kúnos Ignácz 1893-ban a Budapesti Szemlében közzétett Ada-Kále és népe című tanulmányában a sziget gazdagságát is számba vette: gyümölcs és főzelék bőven megtermett itt, és a kertészet és a gyümölcstermesztés jelentette a szigetlakók legfőbb jövedelemforrását. „Az almának, a körtének és főleg a szőlőnek annyi fajtája terem meg – írta –, hogy a közeli szerb, oláh és magyar vidéknek összessége nem vetekedhetik velök. Megterem még a cseresznye, meggy, szilva, dió, áfonya, baraczk, eper, szeder és mint déli gyümölcs, a füge. […] A búzán, rozson és tengerin kívül kiválóan sok a főzeléknek való, és az adakálei zöldségnek oly jó híre van a vidéken, hogy a szerb, oláh és magyar piaczokon keresett áru számba mennek.” Az 1913-as útirajz azonban a kertészkedés mellett a csempészést és a csónakon való fuvarozást is a pénzforrások közé sorolta. A vendéglőkben frissen főzött kávéra invitálták a látogatót, melyet illett szürcsölve felhörpinteni, és amely mellé kötelezően fölszolgálták a „rachat”-ot, a szultánkenyeret is. A messziről érkezett utazó meglepődött azon, hogy a szigeten az oktatást is megszervezték. „Alig akad török, ki legalább írni-olvasni ne tudna. A szülők gyermekeiket 5 éves korukban rendesen iskolába küldik, ahol őket az imám az írás és olvasás mesterségére megtanítja.” Jól szervezett, ősi hagyományokat tisztelő, fölöttébb zárt közösséget alkottak a helyi muzulmánok, akiket a müezzinjük naponta többször, hangosan emlékeztetett Allah végtelen irgalmára. Két évtizeddel korábban Kúnos Ignácz Ada-Kálé szigetén még a magyarsághoz fűződő emlékekkel is találkozott: a Buda vára című helyben gyűjtött népdalban a muzulmánok így búsultak a daliás idők elmúltán: „Kiapadt a vize Buda forrásának, / Elnémult szent szava Buda dsámijának, / Kihalt a szerelme ifjúnak, leánynak.” Fél évszázada annak, hogy 1964-ben a Duna habjai végkép elnyelték a régi Orsovával együtt a Rózsák szigetét is. A kései vándor viharos éjszakákon a hullámok mélyén régi harangok kondulását véli hallani, hogy nyomban azután felcsendüljön a muzulmán énekesek keserves siratója is.

V. Mák Ferenc

2014-08-02
http://www.magyarszo.com