Sipos János: Finnugor-e vagy török a honfoglalás kori magyar népzene? – Bartók Béla 1936-os anatóliai útja

A Bartók Béla és Kodály Zoltán nevével fémjelzett 20. századi népzenekutatás hagyományait magáénak valló akadémikus, Sipos János népzenekutató akadémiai székfoglaló előadásának elején felvázolta a hagyományos népzenekutatás hármas célját.

Az első felgyűjteni, archiválni, lejegyezni és osztályozni, vagyis megbízható anyagra támaszkodva áttekinthető, rendezett formára hozni egyes népek dallamrepertoárját. A második lépésben összevetni a különböző népek rendezett népzenei anyagait, és felrajzolni egy zenei térképet. Végül pedig megpróbálkozhatunk a történeti rétegek felderítésével és a genetikus zenei kapcsolatok megállapításával.

Sipos János előadásában ezután elmondta: közmegegyezés van abban, hogy a honfoglaló magyarság legfontosabb összetevői finnugor és a török nyelvű népcsoportok voltak, a magyar népzene régi rétegeinek történeti kutatása elsősorban e népekkel való zenei kapcsolatok vizsgálatára terjedt ki. Bár sem egységes finnugor, sem egységes török népzene nincs, de ezeknek a népeknek a legjellemzőbb zenei formáit mégis el lehet választani egymástól.

A történeti részt tekintve magyar részről az első jelentős törökségi népzenei kutatás Törökországban történt, Bartók Béla 1936-os gyűjtésével. Bartók a magyar népzene és a szomszéd népek népzenéjén kívül intenzíven érdeklődött a „rokon” népek és más népek zenéje iránt is.

A török gyűjtéséről készített tanulmányában Bartók leírja, hogy a gyűjtött dallamok 43%-ában megjelennek a magyar pentaton szerkezet nyomai. Arra a következtetésre jut: „Mindez a magyar és török anyag közös nyugat-közép ázsiai eredetére utal.”  Kevéssé közismert, hogy Bartók Amerika helyett szívesen ment volna Törökországba, hogy folytassa a megkezdett kutatást, ez azonban a politikai változások miatt meghiúsult.

Ezt követően – több évtizednyi kihagyás után – Vikár László zenekutató és Bereczki Gábor finnugor nyelvész 1958–1979 között gyűjtöttek a Közép-Volga vidéki területen az ott élő finnugor és török népek között. Az ezt követő időszakban pedig több, nagy ívű történeti áttekintés született többek között Vargyas Lajos, Dobszay László, Szendrei Janka vagy Paksa Katalin szerzőségében.

Sipos János a törökségi népzenei kutatásokat 1987-ben kezdte el, azóta több mint 100 hónapot töltött különböző török népek között. Anatóliai, bektasi, kazak, azeri, karacsaj-malkar, illetve kirgiz népzenei monográfiái úttörő jellegűek, ilyen összefoglaló publikációk korábban nem készültek: a vizsgált népek népzenéiről eddig legfeljebb kisebb, rendezetlen, nemigen adatolt dallamgyűjtemények jelentek meg. Feleségével, Csáki Évával az Ankarai Egyetem hungarológia szakán tanítottak, ez idő alatt egy jelentős, mintegy 1500 dallamot eredményező kutatást végzett.

Kutatómunkájának elemzése során kiderült, hogy a Bartók által felfedezett magyar–török párhuzamok még jelentősebbek, sőt további erős magyar-török hasonlóságok tapasztalhatók a Szendrei Janka és Dobszay László által kiterjesztett pszalmodizáló stílusban („Szivárvány havasán”), a sirató kisformájában, a gyermekjátékok egyik alapvető dallamtípusában és még számos kis ambitusú dallamnál is.

A török kutatást ma is folytatja, jelenleg főképp a Törökország területén élő etnikai (karacsaj, tatár) és a vallási (alevi, bektasi) kisebbségek zenéjének tanulmányozásával, valamint a Török Rádió és Televízió népzenei repertoárjában szereplő mintegy ötezer dallam elemzésével.

Folytatás >>>