Sedefkârlık, a gyöngyház berakás és díszítés művészete

A sedefkârlıkot Törökországban a szultánok művészetének is nevezik, mivel a leírások szerint két szultán, II. Mehmed és II. Abdulhamid is művelte ezt a mesterséget.  A díszítés alapjául szolgáló gyöngyház (törökül sedef) egyes tengeri puhatestűek, főleg kagylók és csigák

héjából nyert kemény, színjátszó anyag, amelyet az emberiség évezredek óta használ díszítőanyagként. A gyöngyházzal való díszítésnek elsősorban Kelet-Ázsiában, Koreában, Kínában, Japánban, illetve Thaiföldön és Indiában volt nagy hagyománya, ám az Oszmán Birodalomban is igen kedvelt díszítőművészeti ággá vált. Itteni virágkorában, a 17-18. században nem csupán a paloták, vallási- és középületek faajtó- és ablakszárnyait, valamint a bútorokat díszítették ily módon, hanem mindennapos használati tárgyakat, fegyvereket, hangszereket is. Ez a díszítési forma olyan népszerű volt, hogy önálló mesterséggé alakult. Művelői, a sedefkârok igazi művészek, akik  fatárgyakat, bútorokat, olykor ékszereket díszítenek gyöngyházzal, ezért érteniük kell az asztalos és az ötvös szakmák fogásaihoz is.

A gyöngyház díszítésnél használt eljárások

Mielőtt megismerkednénk a művészi török gyöngyház díszítésekkel, fontos elkülönítenünk azt a két, gyöngyházat is használó díszítő eljárást, amellyel találkozni fogunk, jelesül a berakást és a vágott mintát vagy mozaikot. A berakás során (törökül kakma) a díszítő anyagból – fa, fém, kő, gyöngyház – kivágott díszítő elemeket egy, a dísztárgy felületén kivájt alapba ragasztják bele, míg a mozaik technika esetében vékony (0,6-3 mm) lemezanyagokból kivágott elemekből egybefüggő lapot állítanak össze, és ezt a lapot az alap felületére ragasztják fel úgy, hogy az alap teljes felületét befedi. A mozaik technika török elnevezése kaplama, azaz „bevonatolás, borítás”, jobban tükrözi az eljárás lényegét, mint a magyar név. (Magyarul sokszor mind a két eljárást intarziának hívjuk, ami zavaró lehet.)  Ezen eljárások alkalmazása is meghatározó szempont, amikor a gyöngyház díszítésű fatárgyakat a megmunkálás módja, a felhasznált anyagok és motívumok, valamint a megjelenési helyük szerint iskolákba, típusokba soroljuk.

Az ún. isztambuli stílusban mindkét fentebb említett eljárást alkalmazzák. Az ilyen stílusú tárgyaknál díszítőanyagként elefántcsontot, teknőspáncélt és csontot is használnak a gyöngyház mellett, és kedvelik a geometrikus mintákat. A damaszkuszi stílusra a gyöngyház berakás jellemző. Általában a kevésbé fényes, fehér színű ún. kő gyöngyházat használják, és a berakott mintákat bekalapált ólom-ón huzallal keretezik (A ma Gaziantep régióban készülő művek jórészt ehhez az iskolához tartoznak). A bútorokon megjelenő bécsi stílust a színes gyöngyház- és teknőspáncél mozaikok, illetve a Boulle stílus védjegyének számító fémrátétek jellemzik. A jeruzsálemi stílust nem bútorok vagy használati tárgyak képviselik, hanem apró, gyöngyházból faragott, csipkeszerű, épületeket ábrázoló makettek, vagy állati, növényi motívumokkal díszített reliefek.

A gyöngyház díszítéshez használt anyagok

Egy-egy tárgy felületén többféle díszítőtechnika is jelen lehet, ezért a berakásos és mozaik eljárások során alapként és díszítőelemként is többféle anyagot használhatnak. A török gyöngyház díszítés hagyományos művészete, a sedefkârlık fát használ alapként. Berakás esetében, hogy a vésés, a fészkek kivájása egyszerűbb legyen, fiatal vagy puhább fákat, leginkább hársat alkalmaznak alapként (sötét színe miatt a keményebb diófa is kedvelt), ám a fa – főleg a mozaik eljárás során – megjelenhet díszítőelemként is; ilyenkor eltérő színű fákat (ébenfa, rózsafa, mahagóni stb.) használnak, hogy a kívánt minta kontrasztos legyen. 

A gyöngyház berakáshoz és mozaikhoz a sedefkâr, vagyis a gyöngyház díszítés mestere különböző színű és típusú gyöngyházakat vesz igénybe. A leggyakrabban használt fehér gyöngyház több árnyalatú – rózsaszín, világoskék, sárgás –  is lehet, míg az ún. arusec gyöngyház világos rózsaszín, kék és zöld tónusú. A szemetes gyöngyház sötét színű és több mintát, rajzolatot tartalmaz. A kő gyöngyház a fehér gyöngyház mattabb változata. A gyöngyház berakásos munkákon a gyöngyház mellett berakásként megjelenhet a csont, az elefántcsont, a teknőspáncél stb., és bizonyos típusok esetében, mint a ma is népszerű gaziantepi daraboknál, a gyöngyház berakást egy fémhuzal keretezi.

Hogyan készül?

A gyöngyház berakás első lépéseként a kiszárított faalapra felrajzolják a kidolgozandó mintát, majd kivésik a körvonalakat.  Egyes típusoknál, így a damaszkuszi iskola darabjainál vagy a Gaziantepben készült tárgyak esetében az ily módon kivésett csatornákba 1 mm átmérőjű fémhuzalokat (ólom-ón, réz, ezüst) kalapálnak, ezzel keretezik a gyöngyház berakásokat. Ezután  vésővel kivájják a megrajzolt részeket, és kialakítják az 1-2 mm mély ún. fészkeket, amelyekbe az ugyanolyan formájúra kialakított gyöngyház berakások kerülnek majd.

A berakások a gyöngyházból kivágott, megfelelő méretű polírozott lapocskákból készülnek, amelyekből egy előre megrajzolt, és rájuk ragasztott sablon segítségével lombfűrésszel vagy ékszerfűrésszel kivágják az alapba beilleszteni kívánt formákat, majd lecsiszolják a darabok széleit. A formára alakított gyöngyház berakásokat gyöngyházpor és tojásfehérje elegyéből készült ragasztóval illesztik a kivésett fészkekbe, aztán hagyják megszáradni. Száradás után a berakás szintbe munkálása következik, ez csiszolással történik. A kész felületet fényesítik, lakkozzák. Ha a fa felületét sötétíteni akarják, bekenik olívaolajjal, majd megégetik.

A gyöngyház díszítésnél használt másik eljárás, a mozaik esetében a faalapra vésés, süllyesztés nélkül ragasztják fel az előre megrajzolt motívum szerint kivágott gyöngyház (és legtöbbször fa) lapocskákat, majd száradás után itt is egyenletesre csiszolják és lakkozzák a felületet.

Egy-egy tárgy, bútor felületén mindkét eljárás jelen lehet, és természetesen a gyöngyház díszítés más művészi, kézműves technikák mellett is megjelenhet. Régebbi török épületek ajtó- és ablakszárnyainál megfigyelhetjük, hogy a gyöngyház berakás a kündekâri faragásba olvad, és a gyöngyház díszítésű ékszerek esetében is láthatjuk, hogy a berakást egy másik díszítési technika, mondjuk a filigrán (törökül telkâri) egészíti ki.

A gyöngyház díszítés története az Oszmán Birodalomban és Törökországban

Bár a gyöngyházzal való díszítésre már az ókori sumer leletekben is találunk példákat, a Kelet-Ázsiában az első évezred derekán is létező (az első fennmaradt darabok a kínai Tang-dinasztia idejéből származnak) és művészi szinten alkalmazott  berakásos és mozaikos technikát – gondoljunk itt a koreai vagy a kínai gyöngyház berakásos, lakkozott tárgyakra – a török törzsek hozhatták magukkal Anatóliába.

Az Oszmán Birodalomban a gyöngyház díszítés alkalmazásának legrégebbi, máig fennmaradt emléke a 15. században épült edirnei Beyazit dzsámi ajtószárnyain látható geometrikus, gyöngyház berakásos díszítés. Egy, a Topkapi Palota Múzeum levéltárában található 1505-ös kincstári könyv tételeiből tudjuk, hogy a 16. század elején már sok gyöngyházzal díszített tárgy volt a palotában, sőt a Raht Hazinesire (a palota ezen részében tárolták a nyergeket és hámokat) vonatkozó defterek is említenek gyöngyház díszítésű nyeregkészleteket. A törökországi múzeumok számos csodálatosan kidolgozott, geometrikus illetve természeti motívumokkal, gyöngyház és elefántcsont berakással díszített fatárgyat őriznek: Korán-tartókat, írókészleteket, dobozokat, ládákat. Ezeken a tárgyakon is megfigyelhető, hogy a gyöngyház éppen ebben az időszakban kezdte fokozatosan felváltani az elefántcsontot.

A gyöngyház díszítésű tárgyak másik csoportját a különböző bútorok, berendezési tárgyak, és az egyes épületek elemei – ajtó- és ablakszárnyak, szószékek képezik. Ezekre is sok 16. századi példát találunk a palotákban és vallási épületekben, így például II. Szelim szultán türbéjének gyöngyház berakásos, geometriai mintázatú ajtaját Isztambulban, az üsküdari Mirimah dzsámi ajtó- és ablakszárnyait, az isztambuli Süleymaniye dzsámi ajtó- és ablakszárnyait, vagy a Topkapi palotában III. Murád szultán hálószobájának az ajtaját.

 A 17-18. század a gyöngyház díszítés művészetének fénykorát jelentette az Oszmán Birodalomban. A geometrikus formák mellett egyre nagyobb szerephez jutottak a növényi motívumok. Használati tárgyak sokaságát, fapapucsokat, tükröket, fegyvereket, sakktáblákat stb. díszítettek ily módon. A gyöngyház díszítésre olyan nagy volt az igény, hogy a szultáni palotában külön műhelyek is működtek. A kor nagy

építészei, mint a 16. században alkotó Sinan mester, vagy tanítványa, a Kékmecsetet építő és a Sedefkâr nevet viselő Mehmed Ağa, (Mehmet Ağa életéről Bülent Sapankaya írt regényt Sedefkâr címen), illetve Dalgıç Ahmed szintén értettek a gyöngyházzal való díszítés mesterségéhez, amit a Hassa Mimarları Ocağıban (Udvari Építész Céh) tanultak ki az építészet mellett. A palotán kívül is sok gyöngyház díszítéssel foglalkozó műhely létezett, Evliya Çelebi leírása szerint IV. Murád szultán idején Isztambulban 100 műhely 500 embert foglalkoztatott.

A sedefkârlık virágkorának legszebb alkotásai közé tartozik többek között IV. Murád trónja, amit a szultán a bagdadi hadjárata során használt, a Kékmecset és a Yeni dzsámi ablak- és ajtószárnyainak díszítése, a Topkapı palota, illetve a Revan (Jereván) és a Bagdad pavilon ajtószárnyai és bútorai, III. Mehmed türbéjének ajtaja (ez Dalgıç Ahmed munkája), I. Ahmed szultán diófa trónja (Sedefkâr Mehmed Ağa munkája), valamint annak a III. vagy IV. Mehmed uralkodása alatt épült szultáni hajónak a díszítései, amely ma a Tengerészeti Múzeumban (Deniz Müzesi) látható.

A 19. és 20. század alkotásain szembetűnő nyugati hatás tükröződik. Az európai barokk és rokokó stílus befolyásolta az építészetet, amely kevesebb fát használt, és csökkent a gyöngyház díszítésű berendezések száma is, de továbbra is sok

használati tárgy, hangszer, fegyvertok, sétapálca, tükörkeret stb. készült gyöngyház díszítéssel. II. Abdulhamid szultán műhelyt is alapított a Yıldız palotában, ahol szintén számos gyöngyház díszítésű munka született. A Sedefhanéban maga a szultán is alkotott, és szintén ebben a műhelyben dolgozott a 20. század első felének legjelentősebb sedefkârja, Vâsıf mester, aki 1936-tól haláláig a Képzőművészeti Akadémián oktatta a gyöngyház berakás művészetét. Az ő munkája többek között a Topkapı palotában található Szent Palást pavilonjának ajtaja.

Napjainkban szerencsére ismét nagyobb érdeklődés mutatkozik a szakma és a gyöngyház díszítésű termékek iránt. Gaziantepben az 1960-as évek óta egyre több műhely működik, mára a számuk meghaladta az ötvenet. Az itteni mesterek egyaránt használják a geometrikus, növényi, kalligrafikus, barokk vagy éppen arabeszk motívumokat, és az előállított tárgyak is igen sokfélék. Gaziantep mellett Kahramanmaraş, Adıyaman környékén szintén sok mestert találunk, de a nagyobb városokban, így Isztambulban (pl. a turistáknak kötelező Fatih negyedben) és Burszában is akadnak műhelyek. A hagyományos mester-tanonc forma mellett ma már egyre több állami intézmény indít sedefkâr képzést, sőt, Nevşehirben 2020 óta kimondottan nőknek oktatják a mesterséget.

Nagy Marietta – Turkinfo