„Retrospektív – A török film aranykora”: A Yeşilçam korszak

Mindannyian szeretünk moziba járni vagy leülni a tévé elé megnézni egy jó filmet. Nincsenek ezzel másképpen a törökök sem, akik az amerikai Hollywoodhoz vagy az indiai Bollywoodhoz hasonlóan széles spektrumú filmiparral és kultúrával rendelkeznek, valahogy hozzánk mégsem jutott el, számunkra a török filmművészet a sorozatokban merül ki.

Természetesen a török filmgyártásnak is volt fénykora, mely mély nyomott hagyott a filmrajongók emlékezetében.

A „Retrospektív – A török film aranykora” c. sorozatunkkal szeretnénk feleleveníteni ezt a szűk 20 évet, megismertetni és megszerettetni az olvasókkal a török filmgyártás klasszikus alakjait.

A Yeşilçam korszak

Az 1950 évek eleje és az 1970-es évek vége közé datáljuk azt a korszakot, amikor a török filmgyártás új lendületet kapott, s elnyerte a török filmgyártás aranykora jelzőt. A török Hollywood, Yeşilçam (magyarul: zöld fenyőfa) az Isztambul Beyoğlu kerületében található Yeşilçam utcáról kapta a nevét, ahol számos rendező, színész élt, valamint több stúdió nyílt meg. 20 év alatt közel 350 filmet készítettek, több mint 50 filmrendezőnek adott lehetőséget kibontakozni.

A rendezők aranykorának úttörője Ömer Lütfi Akad volt. Nevéhez több számos egész estés film, televíziós produkció és dokumentumfilm fűződik. Munkája elismeréseként 1974-ben az Antalyai Filmfesztivál Arany Narancs „Legjobb rendező” díját kapta. A török filmgyártás mérföldkövének a mai napig a Kanun Namına (A törvény nevében) című filmjét tartják, amelyben a karakteres ábrázolások, események és az élethű jelenetek új lendületet és értelmet adtak a filmkészítésnek. A Török Filmszövetség által tartott első fesztivál „Legjobb film” kategória nyertese volt.

Lütfi Akad mellett a korszak másik három kiemelkedő rendezője Osman Fahir Seden, Atıf Yılmaz és Memduh Ün volt, akik több mint 300 filmmel gazdagították a török mozitörténelmet a Yeşilçam korszakban. Ami még plusz sikerként könyvelhető el, hogy a török filmek nagyszerűen szerepeltek nemzetközi porondokon is. 1964-ben a fekete-fehér dráma, a Susuz Yaz (Száraz nyár; rendezte: Metin Erksan) a 14. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon megnyerte az Arany Medve-díjat, és 1968-ban 29. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál biennálé díját.

A Yeşilçam korszaknak köszönhető az első színes török film is.

Bár a mozikban a mozirajongók színesben először a Salgın című (A pestis; Rendezte: Ali İpar) filmet élvezhették, Muhsin Ertuğrul Halıcı Kız (A szőnyegszövő lány) színes filmje valójában korábban elkészült, csak sajnos csekély sikerrel, így a török színes film történelembe Ali Ipar vonult be győztesként.

A ’60-as évek filmes sikerei után egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a szakma és a mozgóképkultúra iránt. Az Ankara Egyetem (Ankara Üniversitesi) és az isztambuli Mimar Sinan Képzőművészeti Egyetemen (Mimar Sinan Güzel Sanatlar Üniversitesi) is felvette tantárgyai közé a rádió, televízió és mozi szakirányokat, valamint az Ankara Egyetem Középiskolája Művészettörténeti Tanszékén is létrehoztak egy moziágat. Megalakultak mai nagy filmgyártással kapcsolatos szervezetek (FILM YON; FİYAB; SESAM; SINE-SEN, SODER, stb..) elődjei valamint a Török Filmarchívum (Türk Film Arşivi) is.

Egyre duzzadt a filmkedvelők, filmes egyesületek, gyűjtemények és a filmek száma is. 1965-ben 213 egész estés mozifilmet készítettek, majd rátromfolva az előző évre 1966-ban 240 legyártott filmmel rekordot döntöttek a rendezők és producerek. Ebben az évben vonult be a filmtörténelembe a sztárrendezők közé Yılmaz Güney az At, Avrat, Silah (Ló, Nő, Pisztoly) című egész estés filmjével, amely nagy volumenű és túlfűtött szerelmi történetet vonultat fel, naturális ábrázolással.

Szintén ’66-ban Lütfi Akad Hudutların Kanunu (A határok törvénye) című filmjével megrengette az szakmát. A 60-as évekig a török filmgyártás irreális világban élt, nem felelt meg a társadalmi elvárásoknak. Lütfi ’66-os filmje megváltoztatta a felfogást, jobban reflektált a szociális problémákra. A film bemutatja a határ mentén élő falusi parasztság mindennapjait, küzdelmeit a földesúri elnyomással szemben a túlélésért. Lütfi filmje nemcsak témájában, hanem rendezésben is átütő erejű volt, őt említik a török filmgyártás legjobb rendezőjének, a mesterek mestere jelzőjével még a mai napig is a szakmában. 1967-ben az antalyai Arany Narancs Filmfesztivál 2. helyezettje volt „Legjobb dráma” kategóriában, és első helyezett „Legjobb férfi színész” kategóriában, mely utóbbi elhozta a sikert az eddig csak rendezőként ismert Yilmaz Güney számára. A filmet kényes témája miatt többször cenzúrázták.

A 66’-os évet nem szabad elhagynunk Atıf Yılmaz Ah Güzel İstanbul (Ó, csodás Isztambul!) című fekete vígjátékának említése nélkül, amelyben egy vidéki lány elhagyja szülőfaluját, hogy Isztambulban szerencsét próbálva színésznővé váljon. A film Yılmaznak nemzetközi elismerést hozott, illetve 1967-ben Olaszországban a bordigherai vígjátékfesztivál ezüstérmét.

Virágzott a nemzetközi érdeklődés a török filmművészet iránt, 1968-ban Párizsban török filmhetet rendeztek a Török Filmarchívum Intézet, a Török Külügyminisztérium és a Francia Kulturális Minisztérium összefogásával.

Az ország közel 2424 moziját 247 millió filmrajongó látogatta az 1970-es évek végéig.

Olyan legendás csillagok ragyogtak a török filmégbolton, mint Kemal Sunal, Kadir İnanır, Türkan Şoray és Şener Şen. A manapság is tapasztalható ereje a televíziónak sajnos nem kímélte az Yeşilçam időszakot sem. Hiába ontotta magából a filmipar remekeit, lassan kezdte a mozi elveszteni közönségét. A televízió csendes befurakodása a célközönség mindennapjaiba csak egyik oka volt annak, hogy a korszak fénye megkopott.A tömeggyártás egyfajta „filmes inflációhoz” vezetett, megjelentek a rossz minőségű, kevésbé igényes, kommersz filmek, melyek nem adtak stabil alapot a filmipar további építéséhez. A művész- vagy a nem tömegeket kiszolgálni akaró mozik elhanyagolásának folyamata beindult. Az 1970-es években a fekete-fehér filmek korszaka véget ért. A televíziózás, a gazdasági és társadalmi változások keményen nyomott hagytak a Yeşilçamon. Sok rendezőnek és producernek küzdenie kellett a túlélésért és a közönség elérésért, de sajnos ezek már az utolsó kétségbeesett szárnycsapkodások voltak.A tömegfilmek mellett még pislákolt a remény és született néhány figyelemre méltó film is: Sevmek Zamanı (Szerelem ideje; rend.: Metin Erksan ); Yasak Sokaklar ( Tiltott utca, rend.: Feyzi Tuna), Bitmeyen Yol (Végtelen út, rend.: Duygu Sağıroğlu) vagy az İsyancılar (A lázadók; rend.: Abdurrahman Palay).

Yeşilçam az 1970-es évek végéig életben maradt, bár küzdelmes évek voltak, mégis elmondható, hogy az egyik legtermékenyebb időszak volt a korszak hattyúdalában.

1970-ben Yilmaz Güney Umut (Remény) című filmje fordulópont volt még a török mozikban, mint amikor a tűz még utolsó erejét összeszedi, hogy fényt és meleget adjon. Az Umut c. filmje egyszerű és realisztikus stílusban ábrázolja „a reménytől a reménytelenségig terjedő metamorfózist”, ezzel mind szimbolikusan hidat képezve a művészmozik (1950–1970) és az újhullámos korszak között. Újszerű látásmódjával Güney megnyerte a francia Grenoble Filmfesztivál „ Különleges zsűri díját”.

1972-ben újabb filmgyártási rekord született, 299 legyártott filmmel szintén csúcsokat döngettek, bár már megkérdőjelezhető volt a minőségi filmek relevanciája. 1976-ban az Isztambuli Filmfesztiválon egyetlen egy filmet sem javasoltak a „ Legjobb film” kategóriába. Nemzetközileg még néhány film ért el sikereket, mégis lassan a korszak feladta vergődését.

A korszak lezárást az 1980-as török coup d’état (puccs) jelentette. Főnixként a kétezres évek elején újraéledt a Yeşilçam néhány nemzetközi sikerrel:1999-ben a Délkelet-Törökországi alvó faluban játszódó vígjáték, a Propaganda (Rend.: Sinan Çetin), amely Golden Globe-díjat kapott a 4. Shanghai Nemzetközi Filmfesztiválon; 2003-ban az Uzak (Távol, rend.: Nuri Bilge Ceylan) a Cannes-i Filmfesztiválon „Legjobb színész”, Chicagóban „Zsűri különdíjat” és a Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál „Legjobb balkán film” kategóriában, valamint 2005-ben a filmdráma Babam ve Oğlum ( Atyám és Fiam, rend.: Çağan Irmak), amely bemutatja és feldolgozza az 1980-as török államcsíny alatt elszakított család sorsát.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy bár a Yeşilçam korszak aranyfényű ragyogása sosem fogja már betölteni a mozicsillagok égboltját, mégis van remény, a minőségi és igényes török filmek készítésére. A török filmek nagy hatást gyakoroltak és gyakorolnak a nemzetközi piacokra, reális és minőségi díjakat szerezve lassan kezdi visszanyerni régi közönségét. Ennek eredményeképpen nemcsak a mozilátogatók száma, hanem a művészfilmek támogatottsága is visszanyeri a török film aranykorának megkopott fényét, és remélhetőleg betölti ismét az égboltot.

 Korom Alexandra – Türkinfo