Predrag Matvejević: A Földközi-tenger. Tájak, népek, kultúrák

Most szintén egy bestseller könyvet sikerült kifognom, amelyet 20 nyelvre fordítottak le, a különbség csak annyi, hogy ez jó, valóban jó könyv Mostarban született horvát-orosz származású Predrag Matvejevic tollából.

Nagyon érdekes mű, egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam. Azt hittem, hogy külön-külön bemutatja a földközi-tengeri népeket, konkrétumokkal lát el, de ehelyett egy teljesen szubjektív benyomások, eszmefuttatások csokrát kaptam (talán el kellene olvasni néha a fülszöveget). Mindemellett a mai divatnak megfelelően sok-sok rövid szakaszból áll, így nem kell az olvasónak átküzdenie magát egy 150 oldalas fejezeten, szusszanhatunk egyet-kettőt, sőt számos középkori és újkori hajózási térképből is szemezgethetünk.

Az elején teljesen belemerültem a lírai eszmefuttatások tengerébe, igazán konkrétumokról nem ír, sőt! A pofonegyszerű (és egyébként teljesen hétköznapi) dolgokról úgy ír, hogy én teljesen elkalandoztam a mi kis világunkból. Amíg olvastam, úgy éreztem, mintha az én arcomat is fújná a mediterrán szél, mintha én is a tenger színének változását bámulnám a partról nap mint nap. Visszaolvasva ez most nagyon romantikusnak hangzik és borzalmasan csöpögősnek – ami valójában nagyon-nagyon távol áll tőlem -, de ezt képtelen voltam másképp megfogalmazni.

Fotó: Flickr

„A TENGER SZÍNÉNEK meghatározása nem könnyű feladat. Kéknek nevezzük, holott nem mindenütt és mindenkor kék. Felhős ég alatt szürke, éjszaka fekete, napkelte és napnyugta idején aranyszínű; nyári alkonyatkor vöröslő, míg amikor háborog, tajtékzik, szinte fehér; ahol sekély, helyenként áttetsző vagy épp zavaros; amikor a hajnali szellő borzolja vagy a vihar korbácsolja felszínét, nem is tudjuk meghatározni, valójában milyen. A távoli partok felé hajózó legénység félt az ismeretlentől, és rácsodálkozott a még soha nem látottakra. A tengerészek, az útról hazatérve, mind magukat, mind a tengert másképp látták. Így kezdődnek és végződnek a Mediterráneumról szóló mesék.” (16. oldal)

A könyv nagyon könnyen mehetne át (elnézést, hogy megint előhozom) coelhói dimenziókba, hiszen valóban a nyilvánvaló, az egyértelmű dolgokat írja le, de mégis olyan jó kis stílusban, hogy nem érzem magam átverve.

Az első mondat, akár sikerülhetett volna nagyon rosszra, de mégsem:

„A FÖLDKÖZI-TENGER vidékének tárgyalásába fogva először is meghatározzuk a kiindulópontot: a partot vagy a látványt, a kikötőt vagy az eseményt, a hajózást vagy a történetet. Később kevésbé lesz fontos, honnan indultunk el, sokkal inkább az, milyen messzire jutottunk: mit és hogyan láttuk. Néha minden tenger egyformának hat, míg máskor mindegyik egészen másmilyennek tűnik fel.”

Azért a kezdőmondatnál konkrétabbak is szerepelnek ebben a breviáriumban:

„A SZÉLRŐL

[…] vitákból megállapítható, melyik fél uralkodott hosszabb ideig a tengeren vagy irányította a flottát. Az Adriai-tengeren a nedves déli (jugo) és az északkeleti szél (bura) váltakozik. A lágy északnyugati szél (maestral) déltájt közeledik a tengerről, míg más partokon, noha neve szinte ugyanaz – mistral – a szárazföld felől jön, s a provence-i közmondás szerint >>tépi a szamár farkát<<. Gyakori, ám kevésbé rendszeres a keleti (levanat) és a nyugati (pulenat) szél, a sirokkó, az északi szél, a nyugati forgószél, hóviharok, délnyugati vihar, valamint a különböző vidékeket és helyeket bejáró számos szellő.

[…]

A költészet férfi és női tulajdonságokkal ruházza fel a szeleket, melyekben benne van az erotika, az isteni, a démoni és ördögi, a születés és halál, méreg, hízelgés, nyájasság, zene. […] Valaha minden hőskölteményben kerekedett egy hatalmas vihar – így döntöttek erről a Mediterráneum istenei.” (29.oldal)

Milyen a tenger színe? Milyen fajtái vannak a hullámoknak? Hogyan tanul meg úszni egy mediterrán ember? Egyáltalán milyenek is ők? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre (is) megkapjuk a választ, amivel nem feltétlenül értünk egyet, de egy olyan világot vonultat fel a szemünk előtt Matvejević, amelyben szívesen tennénk egy hosszabb körutazást.

A végére pedig egy idézet a kötélcsomózásról (tényleg nem hagyott ki az író semmit sem):

„A kötélcsomózás művészetét ősidőktől fogva ismerik, s míg erről sok a gyakorlati útmutatás, vajmi kevés az elmélet. Bizonyos mólókon a tengerészek és a halászok fiatal asszonyai úgy tudták megcsomózni a köteleket, hogy azokat soha többé senki sem tudta kioldani, sem a tengeren, sem azon a vidéken. Erről sok-sok történet mesél, minden mediterrán nyelven.

Már a kötélcsomók elnevezése is nagyon tanulságos: a fonás és a forma szerint különbözik a nyolcas, a turbán, a fonat, a korona: de van még halászcsomó, matrózcsomó, szerzetescsomó, valamint női és férfi csomó puha és szilárd hurokkal, firenzei vagy holland kötés (minden partrész csomózási módjának megvan a maga alfaja). A barcelonai tengerészeti múzeumban találtam ilyen kifejezést is: >>mórfej<< és >>disznópulyka<<. Kötélcsomókkal mérték a hajó sebességét – ma is így nevezik ezt a mértékegységet. A nagy uralkodó elszántságára volt szükség ahhoz, hogy átvágják a >>gordiuszi csomó<>halott csomó<<. A népnyelv egy ilyen csomót Dalmáciában >>sír<<-nak nevezett el, azóta használatos e kifejezés.” (26. oldal)

Zizzer