Osztrák és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok: Mahmúd és Murád terdzsümán [1]

Ismeretes, hogy a 16. századi Oszmán Birodalomban aligha létezett értékesebb árucikk az eleven embernél. A szultán európai hadjáratai nyomán rabok sokaságát hajtották a birodalom belsejébe.[2] Az oszmánok fogságába esett keresztény ifjak sokszor azon az áron menekülhettek meg a kemény rabságtól – ez gyakran gályarabságot jelentett – ha körülmetélkedtek, azaz muszlimmá, renegáttá, „törökké lettek”.[3] Így volt ez Magyarország oszmán uralom alatt álló részében éppúgy, mint a fővárosban, Isztambulban.

A rabsorsból való kiemelkedésnek ezt az útját jól példázza egy magyarból lett oszmán íródeák levele: „Én keresztyén fi vagyok; gyermekségemben rabbá estönk mind atyámval egyetembe. Az atyám kiváltozék [azaz pénzen kiváltotta magát], és engemet törökké tőnek… Annakutána engem török oskolában adának; azt is megtanulám.”[4] A budai János deákot, a levél íróját Arszlán budai pasa nevelte ki kancelláriai szolgálatra. A hozzá hasonló tollforgató magyar renegátok közül kerültek ki a budai pasák íródeákjai és titkárai.[5] Az isztambuli janicsár-iskolákban és szeráj-iskolákban képzett áttért ifjak legjava persze sokkal fényesebb hivatali pályát futott be, mint a birodalom peremvidékén, az oszmán végvárakban és helyőrségekben szolgáló, hasonló sorsú írástudók.[6] A szultán udvarában nagy becsben álltak a dragománoknak (terdzsümánoknak) nevezett renegát szultáni tolmácsok, akik a fordításon messze túlmenő, komoly szerepet játszottak az oszmán diplomáciában. A császári dragománok a legrangosabb külügyi tisztviselőknek számítottak, ők fogadták az európai diplomatákat, ők vezették a népes oszmán követégeket, s értelemszerűen az oszmán hírszerzés kulcsfigurái, csaknem mindig kettős ügynökök voltak.[7] A vallásváltoztatás és a magas szultáni szolgálat életre szólóan megszabta a sorsukat, nem tudunk arról, hogy bármelyikük hűtlenné vált volna a muszlim valláshoz és a szultánhoz.[8]

Mindazonáltal rendkívül érdekes figyelemmel kísérnünk azt, hogy miként ápolták anyanyelvi tudásukat, ismerték-e szülőföldjük történelmét, irodalmát, kultúráját. Legalább ennyire izgalmas nyomon követni vallási nézeteik megnyilvánulásait. ők ugyanis minden más oszmánnál többet tudtak a kereszténységet megosztó vallási küzdelmekről. Kérdés, bekapcsolódtak-e a szülőföldjükön dúló hitvitákba? Két isztambuli tolmács-diplomata párhuzamos életútját vázoljuk most föl. Az egyikük anyanyelve német volt, a másikuké magyar. A bécsi születésű Mahmúd terdzsümán eredeti neve Sebold von Pibrach volt,[9] a Nagybányáról származó Murád dragomán pedig születésekor a Somlyai Balázs nevet kapta.[10] A diplomáciai tevékenységen túl mindketten írók és költők is voltak, irodalmi hagyatékuk a 16. századi magyar-oszmán kulturális kapcsolatok legfontosabb dokumentumai közé tartozik. Mahmúd török nyelven írt magyar krónikája, a `Tarih-i Ungurus` régóta foglalkoztatja a magyar történészeket és irodalomkutatókat.[11] Murád dragomán pedig mint az egyetlen ismert magyarul író oszmán-török költő szerzett magának nevet az irodalomtörténetben. Egyúttal az ő `Himnusz`a az egyedüli olyan muszlim hitbuzgalmi irat a 16. században, amely a magyarországi keresztények vallási kontroverziáiba iszlám oldalról bekapcsolódik.[12] Mind Mahmúddal, mind Muráddal több magyar, német és osztrák tanulmány foglalkozik, ám közös sorsuknak, egymással való személyes kapcsolatuknak és gyakori együttműködésüknek eleddig még senki sem szentelt figyelmet. Való igaz, hogy a rájuk vonatkozó források rendkívül szűkösek, s az adatok értelmezése nagy körültekintést igényel. A kútfőkben szereplő oszmán személyek természetesen egytagú neveket viselnek, s ezeket gyakran összekeverik, félreértik és -írják.[13]

Nem csoda, hogy a kor oszmán szereplőinek azonosítása körül ma is nagy még a zavar. A Mahmúdra vonatkozó legújabb kutatások, elsősorban Ernst Dieter Petritsch és Szakály Ferenc tanulmányai nyomán néhány, kettejük kapcsolatát illető feltevést mégis meg lehet kockáztatni. Mahmúd terdzsümánról csak a legutóbbi időben derült ki, hogy egy bécsi zsidó kereskedő, Jacob von Pibrach Sebold nevű fiával azonos.[14] Petritsch sok félreértést tisztázó tanulmánya szerint továbbra sem tudjuk, hogy mikor és mi okból került oszmán fogságba. Petritsch rendkívül kritikusan viszonyul az 1567-es császári követséggel Isztambulba érkezett Marcantonio Pigafetta `Itinerarió`jához, mely életteli leírást ad a szultán dragománjairól, köztük az idős „Mahometto dragomano”-ról, aki korábban „német nemes” volt s kitűnően beszél latinul és más nyelveken. Pigafetta azt is elmondja, hogy a dragomán II. Lajos magyar király apródjaként vonult a mohácsi csatába, ott fogták el az oszmánok, s ekkor került a szerájba.[15] A pontatlanságok ellenére világos, hogy Pigafetta magával a híres oszmán politikussal találkozott. Mahmúdot már 1541-ben olyan diplomataként említik, aki régtől fogva oszmán szolgálatban áll,[16] nem lehetetlen tehát, hogy valóban az 1526-as mohácsi csatában fogták el. Rendkívül érdekes, hogy a magyar származású Murád tolmács származására szintén nemrégiben derült fény. A Varjas Béla és Szabó András által talált emlékkönyv-bejegyzések bizonyítják, hogy a renegát Murád bég Nagybányán született, Somlyai Balázsnak hívták, és a mohácsi ütközet idején tizenhét éves volt.[17] Londonban őrzött muszlim katekizmusában maga Murád is elmondja, hogy a mohácsi csatát követően került oszmán fogságba, s muszlimmá lett.[18] 1573-ban az Ungnád Dávid isztambuli követ kíséretében lévő Stephan Gerlach találkozott Muráddal, s megtudta róla, hogy „valaha Bécsben tanult”.[19] Mindezek alapján talán feltételezhetjük, hogy a két nagyjából egykorú fiatalember együtt, egyszerre került az oszmánok kezébe. Sőt, az sem kizárt, hogy már gyermekként, a bécsi iskolában tanulótársak voltak, s együtt csatlakoztak Lajos király kíséretéhez. Későbbi szoros együttműködésükre utal az a tény, hogy Ungnád Dávidék követszállását együtt látogatták meg. Gerlachnak az is feltűnt, hogy kettejük közül a német származású tolmács, tehát Mahmúd a vezető. Úgy tűnik fel tehát, hogy a magyar Murád bég Mahmúdnak, a szultáni diplomácia magas rangú tisztviselőjének alacsonyabb beosztású, közvetlen munkatársa volt.[20]

Murád gyakran találkozhatott a legkülönfélébb keresztény követségek tagjaival, akiknek barátságát tudatosan kereste. Arnold Manlius albumába – szokása szerint – három nyelven írta be a következő szentenciát: „Sokkal jobb az ellensíg az olyan barátnál, akki teveled nem egyet érez” (vö. Cicero: `De amicitia` 24, 90). Nem tudni, elkísérte-e Murád Mahmúdot európai követútjaira. Mahmúd 1541 és 1575 közt nagyon sok diplomáciai missziót vezetett Bécsbe,[21] Erdélybe,[22] Lengyelországba,[23] Itáliába, Franciaországba.[24] A halál is egyik követútján érte, Prágában.[25] Nagyon valószínű, hogy 1550-től Mahmúd és Murád együttműködtek a Porta erdélyi ügyeinek intézésében, ahol Rüsztem pasa nagyvezír politikai szándékait próbálták érvényre juttatni. Az oszmánok ekkor a Habsburg-kézben egyesült Erdély és a királyi Magyarország közé kívántak éket verni, s Szapolyai János és Izabella királyné fiát, János Zsigmondot próbálták visszahozni Erdély trónjára.[26] Mahmúd mint a Porta magyar és erdélyi ügyeinek felelőse 1550 márciusában Bécsben tárgyalt Ferdinánddal, s közben kikémlelte a király Fráter Györggyel szőtt kapcsolatait.[27] Később, 1550 nyarán ő vitte be Erdélybe oszmán követség élén a szultán János Zsigmondot támogató s Martinuzzit elítélő parancsát. Személye – mint a Porta politikájának legfőbb erdélyi képviselőjéé – széles körben ismeretes volt, Tinódi Sebestyén is többször szerepelteti őt a korszak történetét feldolgozó verses históriájában.[28] Egy évre rá érkezett Erdélybe Murád is, akit Martinuzzi Fráter György meggyilkolását követően a Habsburg-seregek harminc hónapig tartó fogságba vetettek.[29] Ám nem ő volt ott az egyetlen oszmán fogoly. A források több lefogott csaust emlegetnek, köztük „Mehmed” főcsaust is.[30] Mivel a Mehmed és a Mahmúd neveket rendre összetévesztették, nem lehetetlen, hogy Mahmúd és Murád együtt kerültek Castaldo császári generális fogságába. Mahmúdról egyébként 1550 és 1553 közt hallgatnak a források. Az elfogott főcsaus „dervis” néven emlegetett „famulusában” a szakirodalom eddig is Murádot vélte felismerni.[31] Murádot maga Rüsztem pasa váltotta ki a rabságból, a nagyvezír mutatta be Szülejmán császárnak, aki megtette őt portai tolmácsnak, a latin és magyar szövegek fordítójának.[32]

Murád tehát csak 1553-tól dolgozott szultáni tolmácsként. Nagyon valószínű, hogy Murád kinevezését – közös szabadulásuk után – egykori bécsi tanulótársának, Mahmúdnak köszönhette. A két oszmán dragomán közeli kapcsolatából arra is joggal következtethetünk, hogy ránk maradt történelmi és irodalmi műveik is bizonyos fokú együttműködés eredményeképp születtek. Rajtuk kívül nem ismerünk olyan isztambuli oszmánokat, akik a 16. században a magyar történelem és irodalom terén bárminemű tevékenységet folytattak volna.[33] Mahmúd az 1540-es években írta nevezetes magyar történeti művét, a `Tarih-i Ungurus`-t. Újabban feltételezik, hogy a könyv elkészítéséhez egy magyar nyelvben járatos segítőtársat is igénybe vett.[34] Különösen érdekesek ebből a szempontból az egykor Bécsben őrzött `Képes krónika` arab betűs bejegyzései.[35] Felmerült, hogy a széljegyzetek esetleg Mahmúdtól származhatnak, aki saját művének szerkesztésekor valóban megfordult Bécsben.[36] Csakhogy ezek a bejegyzések magyar nyelvűek, s így inkább lehetnek a magyar anyanyelvű konzultánséi. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ez a segítőtárs Murád, azaz Somlyai Balázs volt. őtőle ugyanis valóban ismerünk magyar szövegeket arab betűkkel lejegyezve.[37] Tudjuk, hogy Murád maga is foglalkozott történeti művek fordításával. Idős korában, 75 évesen került ismeretségbe az 1584-85-ös császári követség tagjaival, Philipp Haniwalddal és Johannes Löwenklauval. Löwenklau Murád béget művelt, sok nyelvet beszélő emberként mutatja be (arab, perzsa, oszmán-török, latin, magyar és horvát), s azt is tudatja, hogy az öreg tolmácsot mértéktelen borszeretete miatt elbocsátották állásából.[38] 1571-ben Arnold Manlius Stammbuch-jába be is írta a következő bölcsességet: „Az bor vín embernek szopni valo teje”. Kérdés persze, hogy Murád kegyvesztése mögött nem a befolyásos felettes, Mahmúd halála áll-e? Alighanem így történt, hiszen a neves diplomata egykori munkatársa, az „öreg Murád” egy évvel Mahmúd halála után Ungnád Dávid közbenjárását kérte a szultánnál, mert mind ő, mind gyermekei állás és fizetés nélkül maradtak.[39] Murád dragomán ekkor irodalmi és történelmi ismereteit próbálta eladni a nyugati követeknek. Sikerrel. Komoly pénzt kapott az általa latinra fordított oszmán-török krónikáért, melynek legfontosabb része Nesri történeti műve volt.[40]

Ezt a kódexet (`codex Hanivaldanus`) Löwenklau felhasználta latin és német nyelvű híres munkájához, a `Historiae Musulmanae Turcorum`hoz. Kevesen tudják, hogy ez a könyv, mely sokáig az oszmán történelemre és az oszmán szokásokra kíváncsi nyugati olvasók csemegéje volt, egy magyar renegát tolmácsnak köszönheti a létét. A kor politikusai keleten és nyugaton egyaránt óhatatlanul beleütköztek a vallás problémáiba. Az oszmánok általában pragmatikusan szemlélték a meghódított keresztény országok vallási csatározásait. Ha tehették, kitértek a véleménynyilvánítás elől hitvitákban, ha nem, annak a félnek adtak igazat, amelynek győzelmét helyi, pillanatnyi érdekeik alapján számukra kifizetődőbbnek vélték.[41] Mégis kétségbevonhatatlan tény, hogy uralmuk alatt a reformáció tanai rohamosan terjedtek, s az iszlám sajátos vallási türelme a legradikálisabb protestáns felekezeteket is megtűrte. A keresztény teológiai disputáktól távol tartották magukat a muszlimok.[42] A renegát oszmán diplomatákra ez az általános megállapítás aligha vonatkoztatható. ők állandóan egykori hazájuk értelmiségijei közt mozogtak, rájuk nem volt jellemző a keresztényekkel szembeni általános muszlim bizalmatlanság. Ha ritkaságszámba megy is, mégsem véletlen tehát, hogy mind Mahmúd, mind Murád belebonyolódtak a keresztények közti vitákba. Köztudomású, hogy egyes radikális protestáns gondolkodók Erdélyen át végül is Isztambulban kötöttek ki, ahol az 1570-es években valamiféle unitárius „lobbyt” hoztak létre. A legnevezetesebb isztambuli szentháromságtagadó a Heidelbergből menekült Adam Neuser volt, aki belső fejlődésének végpontján áttért az Iszlámra.[43] újabban vált ismeretessé, hogy Neusert Mahmúd házában szállásolták el, s általában Mahmúd látta el a renitens isztambuli protestánsok – többségükben németek felügyeletét.[44] Az is megtörténhetett, hogy Mahmúd alkalomadtán segítségükre kelt az unitáriusoknak a kálvinistákkal folyó ádáz küzdelmükben. 1574-ben az oszmán uralom alatt álló kálvinisták a nagyharsányi zsinaton halálra ítélték unitárius vitapartnerüket, Alvinczi Györgyöt, kihasználva, hogy az a Koránra is tett becsmérlő megjegyzéseket.[45] Az elkeseredett unitáriusok ekkor a Portán kerestek támogatást a revanshoz. Ezt meg is kapták, mégpedig „a hatalmas császárnak tolmácsa levele” által, aki egyenesen biztatta őket, hogy vegyenek elégtételt Kálvin hívein.[46] Többeket foglalkoztat, vajon ki lehetett ez a befolyásos tolmács.[47]

Van, aki azt mondja, a tolmács maga Neuser volt.[48] Adam Neuser azonban sohasem szolgált szultáni tolmácsként, s bármily otthonosan mozgott is isztambuli körökben, arra nem volt hatalma, hogy ilyen súlyú ügyekben felhatalmazást vagy bátorítást adjon bárkinek.[49] Sokkal inkább Neuser felügyelőjét és pártfogóját, Mahmúd terdzsümánt gondolhatjuk a levél szerzőjének. Neki megvolt a kellő hatalma, hogy eljárjon ebben az ügyben. Annál is inkább így lehet ez, mert a kérdéses időpontban, 1575 februárjában Mahmúd éppen Magyarországon tartózkodott, ekkor ment utolsó követi állomása, Prága felé.[50] Murád ránk maradt életműve iszlám kegyességi irodalom. Prózai és verses írásait keresztény olvasóközönségnek szánta, hogy – miként írja – „kedvet ébresszen bennük az Iszlámra”.[51] Hosszú erdélyi fogsága során több ízben megpróbálták visszatéríteni a keresztény hitre, de ő állhatatos maradt. Állítása szerint `Himnusz`ának magyar változatát fogsága alatt szerezte, 1550 és 1553 közt. A három nyelven – latinul, magyarul és törökül – írt vers ránk maradt változata azonban jóval későbbről, az 1580-as évek elejéről való. Ennek lényege egy a Tórával és az Evangéliummal összeegyeztetett egységes iszlám Istentan. A vers nélkülöz minden erőszakot, fölényességet vagy térítő szándékot, s hangsúlyozza a kegyes életvezetés fontosságát mint a vallás alapját. Az Iszlámot olyan univerzalisztikus vallásként mutatja be, amelyet a szélsőséges dogmatizmustól eltávolodó egyistenhivők, így a keresztények is nyugodt lelkiismerettel elfogadhatnak. Rendkívül szembeötlő a költemény egyértelműen protestáns érvrendszere: „Mert az írás azt mondja, hogy az Istent / Meg nem ismerhetjük, mígnem magunkat [meg nem ismerjük], / Ha esmerénk ilyen semmi voltunkat, / Csak ő vagyon, nincsen más, tudjuk őtet.” Vagy: „Nincsen üdvösség az cselekedetben, / De az Istennek ő adományában…” stb.[52] Murádot már erdélyi katolikus fogvatartói is kegyes muszlimként ismerték, azt mondták rá, „türk papasi”, azaz „török” (értsd: mohamedán) „pap”, aki a Tórát, a Zsoltárokat és az Evangéliumot is ismeri.[53]

Kérdés azonban, hogy – miként írja – már ekkor a magyar protestáns frazeológia tárházából merítve védelmezte-e „igaz hitét”? Nem lehetetlen, de valószínűtlen. Versének univerzalizmusa, s egyáltalán az a szándéka, hogy az Iszlámot a magyarok és más keresztények számára népszerűvé, elfogadhatóvá tegye, inkább abból az antitrinitárius szellemi környezetből kaphatott biztatást, amelynek – tudjuk – felettesével, Mahmúddal és a renegát unitárius Neuserrel együtt az 1570-es évek Isztambuljában tagja volt. De másképpen is felfogható a vers üzenete, mégpedig úgy, hogy ez válasz a keresztény vallásegységesítési törekvésekre,[54] vagyis, hogy Murád szerint csupán egyféle vallási univerzalizmusnak van helye a földön: az Iszlámnak. Mahmúdnak és Murádnak különleges sors jutott. Részesei, sőt eleven szereplői voltak a 16. század nagy népi, nyelvi, vallási mozgásainak. S mint akik népek, nyelvek és vallások közt ide-oda közlekedtek, különlegesen gazdag tudással rendelkeztek mindezekről a mozgásokról. Kár, hogy ennek a tudásnak csupán a töredéke maradt ránk.

Jegyzetek [1] A dolgozat rövidített angol nyelvű változata elhangzott az `Europa und die Türken in der Renaissance` című Wolfenbüttelben tartott konferencián (1997. szeptember 22-26.): `Tarjumans Mahmud and Murad. Austrian and Hungarian Renegades As Sultan’s Interpreters.` Köszönettel tartozom Szakály Ferencnek, aki átadta nekem Mahmúd terdzsümán követútjaira vonatkozó adatgyűjtését. Ebből csupán a két portai tolmács személyes kapcsolatára vonatkozó – általam korábban nem ismert – adatokat vettem át. [2] Takáts Sándor, A török és a magyar raboskodás; `A pribékek`, in `Rajzok a török világból`, vol. I., Budapest, 1915, p. 160-303, 304-335; Tardy Lajos, `Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról`, Budapest, 1977.; Fodor Pál, `Adatok a magyarországi török rabszedésről`, in `Hadtörténeti Közlemények`, CIX (1996), fasc. 4., p. 133-142.; Pálffy Géza, `A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a 16-17. századi török-magyar határ mentén. Az oszmán-magyar végvári szokásjog történetéhez`, in `Fons`, IV (1997), fasc. 1., p. 5-78. [3] Takáts, 1915, vol. I, p. 168-170, 306-308.; Szakály Ferenc, `Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban`, in `Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái [1570]`, kísérő tanulmány, Budapest, 1983. [4] A levél kiadva: `A budai basák magyar nyelvű levelezése (1553-1589)`, kiad. Takáts Sándor, Eckhardt Ferenc, Szekfű Gyula, Budapest, 1915, p. 17-18. (No 19. – 1565. október 27.) [5] Takáts Sándor, `Oroszlán basa`, in `Rajzok a török világból`, vol. IV, Budapest, 1928, p. 75.; Uő, A magyar és török íródeákok, in Művelődéstörténeti tanulmányok a 16-17. századból, szerk. Benda Kálmán, Budapest, 1961, p. 173. [6] Matuz József, `Az Oszmán Birodalom története`, Budapest, 1990, p. 73. [7] Franz Babinger, `Pfortendolmetsch Murad und seine Schriften`. in `Literaturdenkmäler aus Ungarns Türkenzeit`. Hrg. von Franz Babinger, Robert Gragger, Eugen Mittwoch und J. H. Mordtmann. Berlin und Leipzig, 1927. p. 33-54.; Matuz József, `Die Pfortendolmetscher zur Herrschaftzeit Süleymans des Prächtigen`, in `Südost-Forschungen`, XXXIV (1975), p. 26-60.; Szakály Ferenc-Tardy Lajos, `Nyomozás egy magyar származású szultáni tolmács után`, in `Keletkutatás`, 1989. ősz. p. 60-67.; Szakály Ferenc, `Egy magyar szpáhi a 16. században: a rejtélyes esztergomi „Andreja deák”`, in `Keletkutatás`, 1992. ősz. p. 127-138.; Szakály Ferenc, `Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez`, Budapest, 1995. (Humanizmus és reformáció, 23).; Ács Pál, `Andreas Dudith’s Turkish brother in-low `(sajtó alatt mint a Zágrábi Egyetemen készülő Dudith-kötet része) [8] Szakály, 1995, p. 257. [9] Veress Endre, `Izabella királyné (1519-1559)`, Budapest, 1901, p. 301.; Matuz, 1975, p. 49-51.; Ernst Dieter Petritsch, `Der Habsburg-osmanische Friedensvertrag des Jahres 1547`, in `Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs`, XXXVIII (1985), p. 49-80. [10] Varjas Béla (`Balassi Bálint és a 16. század költői`, vol. II, Budapest, 1979, p. 1014) Wolfenbüttelben talált egy ezidáig publikálatlan emlékkönyv-bejegyzést, amely azt bizonyíthatná, hogy a renegát Murád bég eredeti magyar neve Somlyai Balázs volt (Szakály-Tardy, i. m. 60-67.; Horváth Iván, `Egy kiaknázatlan műfajtörténeti forráscsoport: XVI. századi kéziratos versgyűjtemények`. ItK 1983. 1-3. 80.). Érdekes, hogy Varjas ugyanott találta meg Csöbör Balázs képeskönyvét (Herzog August Bibliothek 206. Blankenburg), s ezt közlésre átengedte Szakály Ferencnek. A kötet előszavában Szakály már említi a wolfenbütteli emlékkönyvet Somlyai Balázs nevével, de sajnos jelzet nélkül. Miközben a wolfenbütteli emlékkönyvet továbbra is keressük, Szabó András rátalált egy másik album amicorumra, mely Murád bejegyzéseit tartalmazza – ezúttal Heidelbergben (Universitätsbibliothek Heidelberg. Hs 487.). Andrea Alciati `Emblematá`jának egyik példányáról van szó (Frankfurt am Main. 1566), amely Arnold Manlius későbbi kölni orvosprofesszor emlékkönyvéül szolgált. A könyv tulajdonosa keresztény követség tagjaként 1571-ben Konstantinápolyban járt, ekkor találkozott Murád béggel, aki többek közt a következőket írta be albumába: „Dominus Muratus interpres curie excellentissimi Cesaris turcorum, Sultani Selimi [II. Szelim: uralkodott 1566-1574], olim in Hungaria Blasius Somlyay de Rivulo Dominarum [=Asszonypataka=Nagybánya] ungarice Szathmar Banya vocata civitate. Murat beg, hatalmas twrewk czaszarnak tolmacza, Magyar orszagba rigen Somlyay Balas Nagy Banyay. In Constantinopoli, mense Maio, anno virginei partus 1571, anno prophete Muhamedi 978.” Ezzel Murád dragomán eredeti magyar nevének kérdése megoldódott. [11] Hazai György, `”Tarih-i Ungurus” – Eine Hanschrift aus der Bibliothek der Ungarischen Akademie der Wissenschaften`, in `Jubilee Volume of the Oriental Collection 1951-1976`, Budapest, 1978, p. 89-93.; `Nagy Szülejmán udvari emberének magyar krónikája. A Tarih-i Ungurus és kritikája`, ford. és a bevezető tanulmányt írta Hazai György, Budapest, 1996. [12] Kiad. Babinger, i. m. p. 33-54.; Varjas, i. m. 596-612.; Kritikai kiadása az RMKT soron következő XVI. századi sorozatának 11. kötetében jelenik meg. – Murád Himnuszának vallástörténeti kuriozitásairól lásd: Horváth Iván, i. m. p. 80. [13] Vö. Szakály, 1995, p. 256. [14] Petritsch, p. 60-61.; Szakálynál (i. m. 1995, passim) mindenütt hibásan: „Pribrach”. Mind Petritsch, mind Szakály figyelmét elkerülte, hogy Veress Endre már 1901-ben tisztázta Mahmúd származásának kérdését (Veress, i. m. 301. 3. j.) [15] „Mahometto dragomano [=Mahmúd]: Ma per esser favorito da Mahometto bassa, oltra la grossa entrata, ch’egli ha, č anteposto a Mahometto, pur anc’egli dragomanno, nobile Tedesco, et di maggior etŕ et di piú prontezza nel parlar delle lingue. Parla benissimo latino, et č huomo che dimostra haver giudizio, et essere destro ne maneggi. Costui essendo paggio di Lodovico, re di Ungaria, dopo la rotta di Moacch fú preso da Turchi, et posto nel serraglio.” in Peter Matkovic, `Putopis Marka Antuana Pigafette u Carigrad od god 1567`, in `Starine`, Zagreb, 1890, p. 143. Vö. Peter Matkovic, `Putovanja po Balkanskom poluotoku XVI. vijeka. Putopis Marka Antuana Pigafette, ili drugo putovanje Antuna Vrancica u Carigrad 1567 godine`, in `Rad`, 1890, p. 65-168.; Florio Banfi, `Pigafetta Marcantonio, Veranzio Antal katonai szakértője`, in `Hadtörténeti Közlemények`, 1936, p. 58-74. [16] Petritsch, p. 60. [17] Varjas, p. 1014.; Szakály, 1983, p. 11.; Szakály-Tardy, 1989, p. 64. [18] `Coequalitas faciei versus Deum`, lásd Babinger, p. 35, 40. [19] `Stephan Gerlachs deß Aeltern Tage-Buch der… durch den Wohlgebohrnen Herrn Hn. DAVID UNGNAD… glücklichst-vollbrachter Gesandtschafft`, ed. von Samuel Gerlach, Frankfurt, 1674.; Magyar kiadása: `Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai`, ford., bev. Kovács József László, jegyz. Fenyvesi László, Kovács József László, Budapest, 1986, p. 144.; Matuz, 1975, p. 53.; Szakály, 1995, p. 256. [20] Ungnád, 1986, p. 144. [21] Petritsch, passim [22] Eudoxiu Hurmuzaki, `Documente privitóre la istoria Romanânilor`, vol. II/1., publ. de Neculai Iorga, Bucuresti, 1900, passim. [23] Veress, passim [24] Matuz, 1975, p. 49-51. [25] Takáts Sándor, `Török követjárás a hódoltság korában`, in `Rajzok a török világból`, vol. II, Budapest, 1915, p. 367-370. – Mahmúd megérkezéséről Prágába Sir Philip Sidney is beszámol Jordán Tamáshoz írt levelében: `The Completed Prose Works`, vol. III, Oxford, 1965, p. 102. [26] Szakály, 1995, p. 207. [27] Veress, p. 301.; Petritsch, p. 63. [28] Tinódi Sebestyén, `Krónika`, kiad. Sugár István, bev. Szakály Ferenc, jegyzetek Sugár István és Szakály Ferenc, Budapest, 1984, p. 109-110, 114, 516. [29] Kropf Lajos, `Terdsüman Murád`, in `Századok`, 1897, p. 387-390. [30] Georg Pray, `Epistolae procerum Regni Hungariae`, vol. II, Preßburg, 1806, p. 343, 352, 367. [31] Joseph von Hammer-Purgstall, `Geschichte des Osmanischen Reiches`, vol. III, Pest, 1827-1835, p. 724.; Babinger, p. 36-37. [32] Hammer, vol. IV, p. 111.- Lásd Murád török nyelvű előszavát három nyelven írt `Himnusz`ához: Babinger-Gragger-Mittwoch, Literaturdenkmäler, p. 143-146. [33] Mahmúd még idős korában is rendelt könyveket Bécsből. Tudjuk, hogy 1573-ban két „Theatrum orbis”-t és más könyveket küldenek neki saját kérésére. Minderről lásd: Takáts Sándor, 1961, p. 179. [34] Hazai, 1996, p. 15. [35] Zsinka Ferenc, `A bécsi Képes Krónika török bejegyzései`, in `Magyar Könyvszemle`, XXX (1923), p. 248-250. [36] Hazai, 1996, p. 19. [37] Bodleyan Library, Oxford, Marsh 179. – Robert Gragger, `Der magyarische Text von Murad’s „Glaubenshymnus`” mit deutscher Überstzung, in `Literaturdenkmäler`, p. 55-69. [38] Johannes Löwenklau, `Neuwe musulmanische Histori türkischer Nation`, Frankfurt am Main, 1590, p. 8.; Babinger, p. 39. [39] Ungnád, 1986, p. 195. [40] `Török történetírók`, ford. és jegyzetek Thúry József, vol. I, Budapest, 1893, p. 29-31. [41] Fekete Lajos, `Budapest a törökkorban`, Budapest, 1944 (Budapest története, 3.), p. 158-159. [42] Szakály, 1995, p. 311-316. [43] Christopher J. Burchill, `Die Heidelberger Antitrinitarier`, Baden-Baden-Bouxwiller, 1989 (Bibliotheca Dissidentium, 11.), p. 107-156. [44] Szakály, 1995, p. 317, 321. [45] Szakály Ferenc, `Volt-e református-unitárius hitvita 1574-ben Nagyharsányban`? in `A Ráday Gyűjtemény Évkönyve`, VII (1994), p. 14-31.; Balázs Mihály, `Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei`. (Doktori értekezés.) Szeged, 1996, p. 51-71. [46] Válaszúti György, `Pécsi disputa` [1588], kiad. Németh S. Katalin, előszó, jegyzetek Dán Róbert, Budapest, 1981 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 5), p. 106. [47] Szakály, 1994, p. 26.; Balázs, 1996, p. 64-65. [48] Pirnát Antal opponensi véleménye Balázs Mihály doktori értekezéséről, 1997 (kézirat) [49] Ungnád, 1986, p. 149, 153, 157, 162, 169.; Szakály, 1995, p. 319-322. [50] Budai basák, p. 72-76. – 1575. február 5., február 20., március 30., No 68., 69., 71. – A levelekből kiderül, hogy Mahmúd, a szultán „fő emböre”, Bécsből Prágába tartva megállt Budán is (február 1.), ahol – a nevezetes budai hitvita (február 8.) előtt mindössze öt nappal (Balázs, 72.) – számos aktuális kérdést megvitatott Szokollu Musztafa pasával. Innen folytatta útját Esztergomon, Komáromon (február 3.), Somorján (február 9.) és Pozsonyon (február 11.) át Prága felé.; Takáts, 1915, vol. II, p. 367-370.; Uő, `Török-magyar társadalmi érintkezés`, in Takáts, 1928, p. 30-31.; Matuz, 1975, p. 51. [51] Literaturdenkmäler, p. 143-146. [52] Horváth Iván, p. 80. [53] Murád valószínűleg tagja volt valamelyik dervisrendnek. Különösen jelentős volt ezek között a janicsárokkal szoros kapcsolatban álló bektasi rend, melyhez a híres budai Gül Baba-tekke is tartozott; vö. Fekete, p. 269-271. [54] Lech Szczucki, `Két eretnek gondolkodó (Jacobus Palaeologus és Christian Francken)`, Budapest, 1980 (Humanizmus és reformáció, 9.), p. 70-71.; Szakály, 1995, p. 312-314.

Ács Pál