Összegabalyodó évfordulók – a török vezetés sűrűsödő dilemmái

Az ankarai vezetés számára már az 2015-ös esztendő első hónapjaiban erősen összetorlódnak az események. Naptárja telve fontos tavaszi és nyári előjegyzésekkel, s az ezekre való megfelelő felkészülés nyilván súlyos fizikai és idegi terhet ró a kormányra. Mindenekelőtt a bűvös 2015. április 24-i dátum. Ezen a napon a világ örményei mindenütt megemlékeznek majd arról, hogy pontosan száz évvel korábban kezdődött meg anatóliai testvéreik szinte teljes elpusztítása. Vagyis mindaz, amit az akkori hatóság szemforgató módon sokáig az ártatlanul hangzó “tehcir” szóval igyekezett elleplezni, amely a hivatali bürokrácia oszmán nyelvén egyszerűen csak áttelepítést jelentett. Valójában ártatlan és védtelen embertömegeket hurcoltak el távoli, kietlen vidékekre, jobbára a szíriai sivatagokba, lényegében a biztos halálba.

De lesz egy másik nemzetközi megemlékezés is, mégpedig szintén egy első világháborús esemény százéves évfordulója alkalmából. Ezen azonban nem fegyvertelen civilek deportálásáról lesz szó. A házigazda törökök, valamint angol, francia, ausztráliai és új-zélandi vendégeik kegyeletes beszédeikben gondolatban visszaszállnak majd azokhoz a katonákhoz, egykori ellenfelekhez, akik egyenlő eséllyel, fegyverrel a kézben harcoltak egymás ellen és estek el mindkét oldalon tízezrével a gallipoli-çanakkalei haditengerészeti és partraszállási hadművelet során. Szinte egy időben az örmények százezreinek “áttelepítésével”, a “tehcirrel”…

Az Oszmán Birodalom haderejének legendás muzulmán kiskatonái, a hihetetlen állóképességű mehmetcsikek bátor harcban, súlyos vérveszteségek árán visszavetették és vereségre kárhoztatták az antantot – ezzel elhárítva a főváros, Konstantinápoly fenyegető elestét. Az arcvonal egyik döntő szakaszán a törökök egy fiatal oszmán katonatiszt parancsnoksága alatt indultak a mindent elsöprő utolsó rohamra. Nevét a világ akkor kezdte megtanulni: a katonáit támadásra vezető Mustafa Kemal nyolc év múlva a Török Köztársaság első elnöke lett. Oszmán oldalon a hős mártírok között muzulmán kurdok is voltak, sokáig elhallgatottan, talán aleviták is, de még keresztény örmények és görögök is, amíg el nem vették tőlük fegyvereiket, kegyetlen munkásszázadokba sorolva őket. Keletről a birodalomba – az időpontot Konstantinápollyal egyeztetve – cári hadak özönlöttek be, s nyomultak előre részben örmények lakta területeken.

Némely előjelből arra lehetett következtetni, hogy az új török köztársasági elnök az április 24-i évfordulóra tartogat valamilyen hivatalos kezdeményezést saját örmény honfitársai, de általában a világ szétszóratásban élő örményei számára is. Ez nem lenne túlzott elvárás, hiszen Recep Tayyip Erdoğan tavaly, még kormányfőként, egy nappal a 99. évforduló előtt – elődeitől és a török állam más korábbi magas rangú tényezőitől merőben eltérően – együttérzését nyilvánította az egykori örmény áldozatok unokáinak. Ez nemes gesztus volt, amit törökországi látogatása alkalmával még Ferenc pápa is melegen méltatott. Most kár lenne előre elhamarkodott és így végleges ítéletet mondani, elébe vágni küszöbönálló megemlékezéseknek. Hiszen a török államfőtől, korábban miniszterelnöktől már megszokhattuk, hogy még előnytelen helyzetekben is képes mindenkor igen hatásos meglepetésekkel szolgálni, elhárítva nem egy reá mért súlyos ellenzéki kardcsapást. Például az állam nevében – az ellenzékkel folytatott vita hevében – megkövette a kurdokat, amiért a török hadsereg 1937–1938-ban példátlan vérengzéseket hajtott végre az egykori Dersim, ma Tunceli tartományban egy ürügyként eltúlzott mértékű és jelentőségű fegyveres felkelés leverése közben.

Most azonban aligha kecsegtet ilyen reménnyel. Erdoğan ugyanis azzal a “fölöttébb eredeti” ötlettel állt elő, hogy örmény hivatali partnerét éppen az örmény emléknapra, április 24-re hívta meg vagy száz más államfővel együtt. Csakhogy nem a lemészárolt örmények emléke előtti csendes főhajtásra, hanem a çanakkalei hadműveletek centenáriumi emlékünnepségére, hogy “együtt róják le tiszteletüket az elesetteknek”. Egy nappal korábban Isztambulban “béke-csúcsértekezletet” is terveznek a köztársasági parlament 95 évvel ezelőtti első ülésszakának emlékére… Örményországból nemcsak Szerzs Szargszjánt hívták meg, hanem Hovik Abrahamján miniszterelnököt is, aki Ahmet Davutoğlu hivatali megfelelője.

A Milliyet című napilap jelentése szerint az ankarai kormány azzal indokolta az örmény vezetőknek szóló meghívást, hogy az “oszmán haderőben akkor együtt küzdöttek muzulmán törökök és keresztény örmények”. Szagszján – mint ez várható volt – visszautasította Erdoğan meghívását. Arra hivatkozott, hogy ugyanerre az időpontra ő már korábban meghívta a török államfőt Jerevánba, ahol az 1915-ös népirtás kezdetéről megemlékező központi ünnepséget tartják. Erre a levelére viszont még nem kapott választ. “Márpedig – mint írta – nálunk nem szokás látogatást tenni olyan személynél, akitől még nem kaptunk választ az általunk előbb küldött meghívóra.” Szóvá tette azt is, hogy az akkori hadműveletek kezdetének időpontjaként most először tüntetik fel 1915. április 24-ét, jóllehet az antant 25-én kezdte meg a partraszállást, a súlyponti tengeri hadműveletek pedig március 18-án indultak meg a tengerszorosokban. “Mindebből nyilvánvaló, hogy meghívása cinikus és rövidlátó, s a török kormány így akarja elterelni a figyelmet az örmény áldozatokról, holott éppen az lenne a kötelessége saját népe és az egész emberiség színe előtt, hogy elismerje és elítélje az örmény népirtást.” Ezt mind a török elnök szóvivője, mind a külügyminisztérium határozottan visszautasította. Erdoğan pedig az állami tévében kijelentette, hogy országa akkor fog számot adni az 1915-ös eseményekről – de csak akkor –, ha egy pártatlan történészekből álló bizottság megállapítja az Oszmán Birodalom tényleges bűnösségét az örmények elpusztításában. „Akkor majd mérlegeljük a tényeket, és megtesszük a szükséges intézkedéseket” – mondta.

Ilyen eldurvuló viták közepette nem csoda, ha némelykor némi zavarodottság is észlelhető bizonyos hivatalos helyeken. Ennek tudható be, hogy az örmény népirtás jereváni emlékművének fényképe egyszer csak váratlanul megjelent a török külügyminisztérium napokra lebontott hivatalos havi előrejelzései egyikének kiegészítéseképpen. Történetesen a 100 évvel ezelőtti çanakkalei ütközettel kapcsolatos rendezvényeket beharangozó tervezetben. Sevil Erkuşnak, a Hürriyet tudósítójának azon nyomban cáfolták azt a feltételezést, hogy az egyébként hivatalosan sajnálatos tévedésnek és “fényképek véletlen összekeverésének” minősített eset bármiféleképpen valamiféle “örmény nyitást” tükrözne Ankara politkájában, akárcsak burkolt formában is… Ezért illetékes helyen hangsúlyozták, hogy az Örményországgal való párbeszéd vagy esetleges nyitás bármely eleme kizárólagosan a köztársasági elnök vagy a kormányfő hatáskörébe tartozik. Az ügyben vizsgálat indult, s megbüntetik azokat, akiket felelősség terhel az előfordult hibáért…

A CIVILnet örmény internettévé hírmagyarázói szerint török nyomásra sikerült eddig megakadályozni, hogy Svájcban emlékművet emeljenek az örmény áldozatoknak. Az Emlékezet utcai lámpásai című alkotás, Melik Ohanian francia szobrász műve Genf Ariana parkjában állna, közel az ENSZ-központhoz. Az országban erről még mindig vita folyik, s legutóbb a kormány elutasította a genfi kantonnak a helyszínre vonatkozó javaslatát. A svájci képviselőház 2003-ban népirtásnak minősítette az örmények tömeges lemészárlását és elűzetését az Oszmán Birodalom éveiben, de sem a szenátus, sem a kormány nem nyilvánított ilyen véleményt.

A fenti évfordulók és méltóképpen megtartandó megemlékezések tehát érthetően súlyos gondot okoznak a kormánynak – belpolitikailag és nemzetközileg egyaránt. Még inkább azonban az úgynevezett kurd békefolyamat, vagy miként a kormány nevezi, a “kurd megoldás” kérdése vált sürgetővé. Méghozzá pontos dátumokhoz kötötten. Erdoğan az utóbbi években titokban tárgyalásokat kezdeményezett a törökországi fegyveres kurd mozgalommal, s ma már az ország török és kurd közvéleménye egyaránt jól tudja, hogy béketárgyalások folynak ennek az áldatlan és véres viszálynak a befejezéséről. Annál is inkább, mivel a hatalmi viszonyok, vagyis az ország jövője szempotjából egyáltalán nem közömbös, hogy miként szavaz a kurd lakosság a júniusra kitűzött általános választásokon. A kormány most időbeli szakaszhatárt szabott meg a közeledés elmélyítésére: március 21-ét jelölte meg olyan időpontként, amikor a kurd harcosok, a PKK vezérének “ki kell bővítenie, tovább kell fejlesztenie” egy évvel korábbi békefelhívását. Abdullah Öcalanról, a török–kurd megbékélés egyik kulcsszereplőjéről van szó, aki a kurd újév, a newroz alkalmából 2014. március 21-én kiáltványban fordult Törökország népéhez. Szövegét hatalmas, lelkes tömeg előtt olvasták fel kurdul és törökül Diyarbakırban. Márvány-tengeri sziklabörtönéből a hazaárulásért életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt “terrorista rab” azt üzente, hogy… Új korszak kezdődik, a fegyveres ellenállást felváltja a politikai demokrácia szakasza… Immáron hallgassanak el a fegyverek, a szó az eszméket és a politikát illesse… Mostantól a politika döntsön, ne a fegyverek. Elérkezett az ideje, hogy katonai alakulataink visszavonuljanak a határon túlra…

Öcalan, aki a kurd tömegek körében változatlan tekintélynek és népszerűségnek örvend, kiáltványában felhívta az “örményeket, türkméneket, asszírokat, arabokat és más népeket”, hogy ők is tekintsék magukénak a szabadság és egyenlőség fényességét, amely a mostani newroz ünnepből árad”.

Ehhez kapcsolódva a török kormány elnökhelyettese, Yalçın Akdoğan nyilvánosan azt követelte, hogy a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK éppen a közeledő kurd újévet, március 21-et avassa “fegyverletételének” napjává. Egyelőre annyi ismeretes, hogy a PKK-vezér Öcalan kidolgozott egy ütemtervet, amely körvonalazza a kurdkérdés demokratikus megoldását, és felvázolja az ehhez elvezető hivatalos tárgyalások menetét. Ezt január végén az észak-iraki Kandil-hegységben a gerillák főhadiszállásán egyeztették a PKK hadműveleti főnökségével, valamint a vezető törökországi kurd politikai párt, a Népek Demokratikus Pártja (HDP) küldöttségével. Tartalmát egyelőre nem hozzák nyilvánosságra.

Szemlátomást egyik tárgyaló fél sem engedi meg a másiknak, hogy diktáljon neki időpontokat. A PKK így aligha fogja elfogadni a kormány “március 21-i fegyverletételi követelését”. A gerillaszevezet azonban korábban bejelentette, hogy sikeres megállapodás esetén 2015 áprilisában a PKK kibővített kongresszust tart, s a közlés szerint ezen “akkor majd részt vesz Abdullah Öcalan is”. De hogyan? Kiengedik İmralı szigeti fogságából? E szöveg megfogalmazói talán arra gondoltak, hogy a kurd–török megállapodásnak lesz egy közkegyelmet hirdető pontja is….? Mindenesetre erős önbizalomra vall, hogy a gerillák megkockáztatták egy ilyen határozott üzenet küldését hegyi búvóhelyükről. Feltételezhető, hogy az ilyesfajta erőfitogtatással tárgyalási pozíciójukat szeretnék erősíteni, esetleg újabb engedményekre késztetni a kormányoldalt, tudván tudva, hogy Ankarának éppen a nyári parlamenti választások miatt mennyire fontos lenne kézzelfogható eredményt felmutatni a “kurdkérdés megoldásának folyamatában”.

Óvatosabban fogalmazva, a PKK-nak a “már szabad Öcalannal” kapcsolatos még korai dicsekvése is mindenképpen egyfajta óvatos derűlátásról tanúskodik a béke kilátásait illetően. Miként az is, hogy az Ankarai Egyetem Politikatudományi Karán Barış Ünlü professzor már szemináriumot tart a PKK történenéről és Öcalan “szemléletváltozásáról a kezdetektől máig” címmel. Ki gondolta volna, hogy a PKK-vezérből napjainkban még vizsgatétel is lehet? Pedig az lett, s ennek alapján a vizsgázónak össze kell hasonlítani az akkor még “marxista-leninista” Öcalan 1978-ban A kurdisztáni forradalom útja címmel közreadott kiáltványát egy 2012-es tanulmányával, amelynek témája a demokratikus modernitás megteremtése helyi szinten a Közel-Keleten. Ultrakonzervatív kormánypárti újságok ezt egyáltalán nem nézték jó szemmel, a Yeni Akit (Új Szerződés) című lap azzal vádolta az egyetemi előadót, hogy zűrzavar előidézésére tüzeli fel a diákokat, a Vahdet (Egység) szerint viszont tanítványait egyenesen PKK-propaganda terjesztésére ösztönzi. Tény, hogy előadásaiban sokat foglalkozik a törökországi örmény- és kurdkérdéssel, mivel szerinte e két téma ismerete elengedhetetlen az ország mélyebb megértéséhez.

A PKK tekintélyéhez kétségkívül hozzájárult Kobane szíriai kurd határváros közelmúltban történt kiszabadítása az Iszlám Állam terrorhadseregének sokáig halálosnak vélt fojtogató szorításából. A törökországi gerillaszervezettel eszmeileg rokon szíriai Népvédelmi Egységeknek (YPG) oroszlánrészük volt a súlyos utcai harcok árán kivívott győzelemben. De a PKK a Kobanéba érkezett iraki kurd pesmerga harcosokkal együtt vállvetve máshol is kemény küzdelmet vív a széles fronton támadó mohamedán fanatikusokkal. Kobane áldozatos védelme valósággal jelképévé vált a fanatizmussal szembeni kurd népi összefogásnak és hősi helytállásnak. A harcok közben a török vezetést az a súlyos vád érte, hogy kőszívű részvétlenséggel szemléli és hagyja elvérezni Kobane kurdjait. Ezt egyaránt így érezték a kurdok a határ török és szíriai oldalán. Az ostrom legkilátástalanabb napjaiban, amikor úgy rémlett, hogy a város bármely pillanatban eleshet, s a lakosság a bestiális támadók martalékává válhat, elemi erejű tiltakozás bontakozott ki. A török határ menti kurd lakosság súlyos aggodalmát, a szíriai testvéreik iránti mély együttérzését aztán gyorsan igyekeztek kihasználni radikális politikai csoportosulások, sőt terrorszervezetek is.

Utcai zavargásokat robbantottak ki, s több mint egy hónapon át a kurd–török békefolyamatot súlyosan veszélyeztető feszültség alakult ki a délkelet-törökországi Şırnak tartomány Cizre városában. Az ottani események hátteréről csak hézagos és töredékes értesülések jutottak el a külvilágba. Az erőszakcselekmények éjszaka is folytatódtak, s a török biztonsági erők és a radikális, mindenre elszánt tüntetők összecsapásaiban életét vesztette legkevesebb 35 ember. A város hosszú heteken át gránátrobbanások dörejétől, géppuskatűztől, szirénák vijjogásától volt hangos. Az erőszak spirálja olyan vészjósló gyorsasággal pörgött fel, hogy Efkan Ala török belügyminiszter és a bebörtönzött Öcalan PKK-vezér szinte egy időben óvott a helyzet további kiélezésétől. A közvéleményt kiváltképp megdöbbentette a gyermekek és a fiatalok halála. Egyikükkel állítólag rendőrgolyó, fejlövés végzett. A kurdok a török biztonsági erőket teszik felelőssé. A helyzet robbanékony jellegét mutatta, hogy a török hatóság letartóztatta Cizre rendőrfőnökét…

A rendbontásban vezetett az iszlám szélsőségesek befolyása alatt álló szélsőjobboldali kurd szervezet, a Szabadság Ügyének Pártja (Hüda Par), valamint a vele szövetséges, túlnyomórészt szintén kurd tagságú Hizbullah, amely teljesen elkülönül ugyan a libanoni Hezbollahtól, de kifejezetten terrorista képződmény. A török állam egy ideig felhasználta a PKK ellen, egyebek között gyilkos merényletek elkövetéséhez. A feszültség légkörének felszításához azonban hozzájárult a Honszerető Forradalmi Ifjúság Mozgalma (YDG-H) is, amely lényegében PKK-alakulat. Mintegy városi gerillaként működik, s az események forgatagában Cizre környékén “önálló övezetnek” nyilvánította Nur és Sur településeket. Száz elkendőzött arcú embere PKK-zászlók alatt, fáklyásmenetben vonult be, s meghirdette, hogy itt, valamint Yafes és Cudi községekben “többé nem tűri meg a török biztonsági erőket”. Ezekben a helységekben árkokat is ástak, hogy megakadályozzák a karhatalom behatolását… A YDG-H aktivistái többször megtámadták a PKK-ellenes Hüda Par irodáit, a szervezetet az “övezet Iszlám Államának” minősítve.

A török miniszterelnök azonban a fenti súlyos zavargásokat is csak ideiglenes kisiklásnak minősítette, amelyek nem tántorítják el a kormányt a kurd békefolyamat véghezvitelétől. “Mi ebben a folyamatban a nemzeti egység és összeforrottság felújításának eszközét látjuk, egy új demokratikus integrációt” – jelentette ki. Ám a közrend fenntartása tekintetében nem lehet engedményt tenni, mert ez a folyamat összeomlását jelentené – fűzte hozzá a trákiai Edirnében megtartott kormánypárti gyűlésen. A túlnyomórészt kurd lakta Diyarbakırban pedig az AKP kongresszusán már törökök és kurdok újjászülető összefogásáról, reményteljes örök testvériségéről beszélt, és kijelentette: “a békefolyamat sikere létkérdés számunkra, mert ettől függ az ország jövője”.

A kurd résztvevőkhöz fordulva kurdul köszöntötte őket, s megjegyezte, hogy a testőre is kurd. Bejelentette, hogy emlékmúzeummá alakítják át a hírhedt ötös számú városi börtönt, amely színtere volt oly sok kurd rab erőszakos halálának, az emberiesség ellen elkövetett oly sok jogsértésnek…

Még valamit azonban nagyon fontosnak tartott hangsúlyozni: Törökország változatlanul mindenkor képviselője marad az iszlámnak, s lobogóján megőrzi a félholdat. A hallgatóság pontosan értette, mire céloz. Arra, ami azután történt, hogy az akkor még legfőbb hatalmú tábornokok 1997 februárjában dübörgő páncélosok figyelmeztető felvonultatásával lemondásra kényszerítették Necmettin Erbakan kormányfőt. A vezérkarnak akkor “lett belőle végképp elege”, amikor az iszlámista miniszterelnök hagyta, hogy az iráni nagykövet egy ankarai gyűlésen nyíltan ajánlja Törökország számára az iszlám vallástörvény, a saría, törökül a şeriat bevezetését. Miután azonban így eltávolították a hatalomból, török nacionalista túlzók csoportja szorgalmazta, hogy vágják ki a török nemzeti lobogóból a félholdat mint széles körben feltételezett muzulmán vallási jelképet…

Ahmet Davutoğlu nagyon is tudatosan hozta fel ezt a vallási témát éppen ebben a városban. Csupán egy nappal korábban ugyanis “Tiszteletet Mohamad prófétának” jelmondattal nagyszabású tüntetést rendezett a Próféta Híveinek Platformja. Ezen mintegy 100 ezer ember tiltakozott amiatt, hogy a Párizsban meggyilkolt karikaturisták előzőleg Mohamed-gúnyrajzokat tettek közzé lapjukban. A tömeg törökül és kurdul jelszavakat skandált a Charlie Hebdo ellen, például azt, hogy “Charlie sátánjai, ne köszörüljétek nyelveteket a mi Prófétánkon!”, “Isten verje meg azokat, akik Charlie-nak mondják magukat! A nagygyűlés részvevőinek legfőbb mondanivalója az volt, hogy “ha kell, Hizbullah vagyok Kurdisztánban, Hamasz vagyok Palesztinában, Samil sejk Csecsenföldön, Malcom X az Egyesült Államokban!” .

Miután vallási himnuszokat énekeltek, és tekbireket, vagyis olyan imákat mondtak fel, amelyek Allahu ekber!, azaz Isten a legnagyobb! bevezetővel kezdődnek, először egy molla beszélt kurd nyelven. “Soha nem tűrtük el, és soha nem is fogjuk eltűrni Allah küldöttének gyalázását!” – mondta. Utána egy másik molla következett, aki törökül szólott a tömeghez: “Akik hadat üzentek a Prófétának, mindig legyőzettek! Amíg Allah ellenségei vagytok, addig mi is ellenségeitek leszünk! Terroristák pedig ti vagytok!” –

Terroristák pedig ti vagytok!” – kiáltotta. A szónok, Teyfur molla mellesleg a Hizbullah terrorszervezettel szövetséges Hüda Par elnöke is egyben. A mintegy két órán át tartó nagygyülés – mint a BBC török szolgálata hiradásában jelentette – Mohamed dicsőítésével, majd a Hizbullah lelkes éltetésével ért véget. Mindez alighanem – egyéb okok mellett – kellő súlyú érv lehet a török kormányfő számára, hogy mindent megtegyen a békefolyamat felgyorsítása érdekében, s ne engedje, hogy kisiklassák szélsőséges szervezetek, akár kurdok, akár törökök…

Politikai megfigyelők szerint a párizsi Mohamed-karikatúrák megjelenése által kiváltott muzulmán reakciót fékezte a gyilkos merénylet, s így nem volt annyira heves, mint amikor 2006-ban egy dán újság közölt ilyen karikatúrákat. Iszlám vallástudósok akkor meghirdették a Harag napját, s felszólították a muzulmánokat, hogy engedjenek szabad folyást indulataiknak. Most azonban ugyanazok, akik kilenc évvel ezelőtt uszításukkal még olajat is öntöttek a tűzre, mostanra sokkal tartózkodóbbak lettek, sőt mérsékletre intik híveiket, noha változatlan a Mohamedet kigúnyoló karikatúrák bírálata. A Frankfurter Allgemeine című német lap tekintélyes Közel-Kelet- és iszlámszakértője, Rainer Hermann a különbség okát abban látja, hogy az iszlámista terror tombolása a muzulmánokat is elborzasztotta. Most úgy érzik, hogy őket is fenyegeti a terror.

Juszuf el-Karadavi, aki jelentős szunnita teológus, 2006-ban még a Harag napjában való részvételre buzdította híveit, miután Ahmad Akkari dán imám megmutatta neki a gúnyrajzokat. A kirobbant összecsapásokban világszerte 150 ember vesztette életét, Bejrútban felgyújtottak több nagykövetséget. Most ellenben a muzulmán papság hozzájárul a feszültségek lebontásához. Karadavi annyit mondott a Charlie Hebdo címlapjáról, hogy Mohamedet támadni se nem ésszerű, se nem bölcs dolog. Az Iszlám Együttműködés Szervezete pedig, amely 2006-ban az iszlámgyűlölet elleni fegyverként még különféle bojkottokra mozgósított, most haladéktalanul részvétét nyilvánította az áldozatok családjainak, és elítélte a merényletet. A vezető szunnita egyetem, a kairói al-Azhar szintén megbélyegezte a

terrorcselekményt, s amikor megjelent a szatirikus lap új száma, felszólította a muzulmánokat, hogy ne méltassák figyelemre…Csak az arab-félszigeti al-Kaida örvendezett….

Talán a leginkább figyelemre méltó gondolatokat egy perzsa gyökerű híres muzulmán német író és iszlámtudós fejtette ki a megrendítő párizsi eseményekkel kapcsolatban. Navid Kermani egy kölni politikai nagygyűlésen szólalt fel. “Abban a pillanatban, amidőn a terroristák az iszlámra hivatkoznak, a terrornak van valami köze az iszlámhoz. Keresnünk kell a vitát azzal a tanítással összefüggésben, amely napjainkban világszerte embereket uszít egymás ellen, és meggyilkol vagy megaláz más vallásúakat . Nem elég ugyanis azt mondani, hogy az iszlámnak semmi köze az erőszakhoz” – jelentette ki, majd felszólította a tömegben jelen levő “testvéreit a hitben”, hogy vegyék komolyan állapolgári kötelességüket: lépjenek fel a szabadság és az igazságosság védelmében. “Mindenekelőtt ugyanis rajtunk múlik, hogy ismét érvényt szerezzünk az iszlám legfőbb parancsának, a könyörületességnek.”

S Kermani ekkor idézte a Korán Asztal című 5. súrájának 28.versét, amelyről azt mondta, hogy manapság a legtöbben Jézus Hegyi beszédének tartanák Máté evangéliumából. Pedig ez a mi saját Szent Könyvünkből való – jelentette ki. Íme a Korán-szöveg:

“Bizony, még ha te kezet emelsz is rám, hogy megölj, én mégsem emelek kezet rád, hogy megöljelek. Mert én íme félem Allahot, a Világ Urát.”

Kermani csak utalt rá, de nem idézte szó szerint az Újszövetséget, mi azonban ezt megtesszük a valóban feltűnő gondolati hasonlatosság és rokonság érzékeltetése végett:

“Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki téged arcul üt jobb felől, fordítsd feléje a másik arcodat is. És aki el akarja perelni tőled a te alsóruhádat, engedd oda neki a felsőt is…Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak.”

De Kermani tartogatott még egy fontos idézetet hallgatóságának
főleg muzulmán része számára: “Az ember vagy testvér a hitben, vagy testvér az emberségességben.” Ez a mondat a hetedik században élt Ali Ibn Abi Talibtól származik. Ő volt a negyedik kalifa, egyben az első imám, s így a próféta követői közül az a személy, aki leginkább összeköti a szunnitákat és a síitákat…”És ez egyúttal a humánumnak az a lényege, magva is – jelentette ki a muzulmán iszlámtudós – , ami közös a keleti és a nyugati vallásokban, s ami a francia forradalomban az egyenlőség világi parancsa lett.”

2015-02-12
Flesch István – Türkinfo