![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
Még az ukrajnai háború szakadatlanul ránk zúduló képei közepette is mély döbbenetet keltett az újabb kaukázusi háború. A tévénézők világszerte megrendülten láthatták, hogy miután a jól felkészült és nagy fölényben lévő azeri haderő átgázolt a jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de túlnyomórészt örmények lakta Hegyi-Karabah harcállásain és fegyveresein, megindult a menekülők áradata. Tízezrek hagyták oda mindenüket, többen távoztak, mint amennyien maradtak. Az örmény közigazgatás megszűnt, a vereségre kárhoztatott hegyi-karabahi kormány hivatalosan feloszlatta önmagát. Lassan talán maga a sok évszázados örmény jelenlét is végérvényesen elenyészik, miután a lakosságnak értésére adták, hogy nincs választása, csak a távozás vagy beletörődés az azerbajdzsáni uralomba. A terület nemzetközi jogi és egyben katonai győztes urai hiába hangsúlyozzák, hogy senkinek nem esik bántódása, az örmények, ha maradnak, teljes állampolgári egyenjogúságot élvezhetnek régi-új azeri otthonaikban.
Október első napjaiban a német ZDF tévé riporterei gépkocsiból filmezhettek a volt közigazgatási székhelyen, Sztyepanakertben: romos épületek, üres utcák sora volt látható, nyomasztó sivárság uralkodott, ahogy mondták, elhagyott szellemváros tárult elébük. Ki nem szállhattak, de később máshol egy katonatiszt arról tájékoztatta őket, hogy ezen a területen kábítószer előállítására alkalmas növények termesztése folyt, amit a német tudósítók nézőik számára a lakosság kriminalizálására irányuló próbálkozásként értelmeztek. A BBC ugyanakkor a menekülők végeláthatatlan gépkocsioszlopait, valamit hatalmas közlekedési dugókat fényképezett, s egy megszólaltatott menekült azt mondta, hogy életükben ez már a harmadik ilyen kétségbeejtő és kilátástalan helyzet.
A szomszédos Törökországban azonban, amely elsősorban a szoros vérségi-nyelvi rokonság és érzelmi kötődés miatt hagyományosan Azerbajdzsán általános „védhatalma” és katonai támogatója is, széles körben ismert baloldali ellenzéki értelmiségiek csoportja felhívást tett közzé az örmények érdekében. Ebben – még a harcok idején – sürgették a nemzetközi közvéleményt és közösséget, hogy mielőbb eszközöljön ki tartós fegyvernyugvást, mindenekelőtt azonban védelmezze meg a térség örmény lakosságát esetleges véres erőszakcselekményektől. A 126 aláíró között olyan kiemelkedő személyiségeket találunk, mint Ayşe Hür asszony, a legújabb kori török világ kiváló történész-kutatója és publicista, Yasemin Çongar újságírónő, korábban vezető török médiumok külföldi tudósítója, valamint Eren Keskin vezető kurd jogász és emberi jogi aktivista. Aláírásával a felhívást kiváltképp jelentőssé avatta a párizsi Sorbonne-on doktorált nemzetközi tekintélyű Cengiz Aktar egyetemi tanár és professzor társa, Baskın Oran.
Ők kezdeményezték azt a 2008-as Bocsánatot kérek! mondatot tartalmazó internetes mozgalmat, amelynek az volt a célja , hogy a török társadalomban tudatosítsák: legalább jelképesen nyújthassanak némi elégtételt az örményeknek az Oszmán Birodalom végnapjaiban rájuk szakadt nagy nemzeti tragédiájukért, mondhatatlan szenvedéseikért, veszteségeikért. Hangsúlyozták, hogy az 1915-ös bűnökért nem felelnek a most bocsánatot kérő törökök. Mert kollektív bűnösség nem létezik, de van kollektív lelkiismeret. Az internetes körözvényhez 32 454-en csatlakoztak. Recep Tayyip Erdoǧan a kétoldalú kapcsolatok szempontjából ártalmasnak minősítette és határozottan elutasította az akciót, mert szerinte Törökországnak nincs miért bocsánatot kérnie. Az örmény tragédia százéves évfordulójának előestéjén azonban együttérzését nyilvánította az 1915-os áldozatok hátramaradottainak.
A The New York Times tudósításában bizonyos események időbeni egybeesésének árulkodó jellegét vélte felfedezni: történetesen ugyanazon a napon, amidőn az azerbajdzsáni hadsereg áttört Hegyi-Karabah örmény védelmén, a 101. amerikai légi szállítású hadosztály éppen befejezte kiképző misszióját az Oroszországgal régi szövetségben álló szomszédos Örményországban, amely azonban folyamatosan igyekszik csökkenteni a Moszkvától való szinte teljes függőségét biztonságának szavatolásában.
– Az amerikai katonák kibontották az Egyesült Államok és Örményország lobogójából varrt transzparensüket, odaálltak fényképezkedni – és aztán távoztak az országból. Ugyanakkor a mintegy 200 orosz „békefenntartó” igyekezett megküzdeni azzal a káosszal, amit korábban azzal okoztak, hogy képtelenek voltak fenntartani a békét ezen a vitatott területen.
– Már hónapokkal előre kitűzték annak időpontját, amikorra az amerikaiaknak gyorsítva távozniuk kell a félelemkeltő Eagle Partner (magyarul: a Sas Szövetségese) névvel, de csupán 85 katonájuk „bevetésével” végzett kiképzési küldetésük befejeztével. De mivel ez egy időben történt azzal, hogy a vendéglátó ország legnagyobb szükségét szenvedte, élesen rávilágított a megkerülhetetlen örményországi valóságra: mialatt az ország azon fáradozhatott, hogy kevésbé kelljen ráhagyatkoznia Oroszországra, tehát egy olyan megbízhatatlan szövetségesre, amelyet teljesen lefoglal az ukrán háború, és nem tett semmit, hogy megakadályozza az összeomlást, a Nyugat sem kínál elfogadható más megoldást.
– A Biden-kormány sietve elküldött két rangidős tisztségviselőt az örmény fővárosba, Jerevánba, hogy vigaszt nyújtson Nikol Pasinjánnak, Örményország szorongatott helyzetben lévő miniszterelnökének. Ám mindeddig vonakodott attól, hogy büntetőszankciókkal sújtsa Azerbajdzsánt katonai támadásáért, amelyről előzőleg az amerikai külügyminisztérium kijelentette, hogy nem fogja eltűrni.
Sok örmény a háború alatt tétlenkedő Oroszországot kárhoztatja Hegyi-Karabah elvesztéséért, azzal vádolva Moszkvát, hogy azért hagyta cserben kis szövetségesét, mert Törökország és Azerbajdzsán nagyobb gazdasági és diplomáciai lehetőségekkel kecsegtette.
Maga Pasinján is az elhódított kaukázusi enklávéból százezrével menekülő örmények szenvedéseiért teljes mértékben Azerbajdzsánt és az orosz békefenntartó katonákat tette felelőssé. A kormányfő ellen tüntetők viszont felróják neki, hogy túlságosan bízott a támogató amerikai nyilatkozatokban. Egyikük – idézi a lap – miközben elítélte Oroszországot, amiért nem állította meg a támadó Azerbajdzsánt, másfelől elismerte, hogy olyan kis országok, mint amilyen az orosz „hátsó udvarban” megbúvó Örményország, „nem engedhetik meg maguknak az ukrajnai háborúba belebetegedett medve felingerlését”.
„Mentális szempontból Európában élünk, földrajzilag azonban nagyon más helyen vagyunk – mondta egy jereváni kutatócsoport, a Kaukázusi Intézet igazgatója, Alekszander Iszkandarján. A szomszédunk ugyanis nem Svájc és Luxemburg, hanem Törökország, Irán és Azerbajdzsán.”
A New York Times tudósítója, Andrew Higgins azonban felhívja a figyelmet egy különösen baljós közeli eshetőségre is, amelynek bekövetkeztétől sokan rettegnek Örményországban: Azerbajdzsán ugyanis annyira felbátorodhat Törökország támogatásától s a figyelmét máshová összpontosító Oroszország feltételezett cinkos összekacsintásától és rábólintásától, hogy megkísérel kikanyarítani egy darabot Örményország testéből is. Azzal a céllal, hogy szárazföldi folyosót nyisson egy örmény határokon belül fekvő azeri terület, Nahicsevan felé.
Ez a nevezetes zengezuri folyosó. És hogy az amerikai lap által idézett fenti aggodalmaknak mégiscsak lehet valami alapjuk, a jól tájékozott török kormánypárti napilap, a Sabah (A reggel) egyik írásának már címében is sejteti: Először Karabah, aztán Zengezur… A cikk szerzője, Bercan Tutar a számos tévé-, rádióállomást, napilapot és folyóiratot tömörítő Türkiz Médiacsoporthoz (Turkuvaz Medya Grup) tartozó újság kolumnistája és külpolitikai igazgatója történelmi visszapillantásában elbeszéli, hogy a cári birodalom bukása után miként alakult a már független Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia sorsa, s hogy Örményország és Azerbajdzsán miként feszült egymásnak először már akkor fegyveres konfliktusban az etnikailag vegyes lakosságú Nahicsevan, Zengezur és Karabah birtoklásáért.
Már a szovjet időkben Nahicsevan és Karabah mint autonóm övezet Azerbajdzsánnak ítéltetett, Zengezur Örményországnak jutott. A szerző feleleveníti, hogy annak idején nemzetiségi népbiztosként Sztálin nyilvánította a főleg örmények lakta Karabahot szovjet Azerbajdzsán határain belüli autonóm régiónak, megváltoztatva ezzel az eredeti döntést, amely a régiót az új szovjet Örményországnak ítélte. Bercan Tutar részletezi az első karabahi háború fordulatait, főképpen azt a körülményt, hogy az 1988 februárjától 1994 májusáig, vagyis nyolc éven át tartó kegyetlen hadműveletek során a nyugati országoktól támogatott örmények Hegyi-Karabah határain túl elfoglaltak 7 azerbajdzsáni körzetet. Eközben pedig – mint a cikkben többek között olvasható – 1 millió 100 azerbajdzsánit elüldöztek a meghódított földeken lévő otthonaikból – az írást jegyző újságíró szerint – a „modern történelem egyik legnagyobb népirtása és etnikai tisztogatása” közben. Az 1994-es tűzszünet után a karabahi fegyveres szembenállás a „nyugati országok hibájából” egyfajta befagyott konfliktusként elhúzódott még harminc évig.
A megszállt területeket aztán Azerbajdzsán hadereje történelmi jelentőségű tettként felszabadította a 2020. szeptember 27-étől november 10-éig tartó második karabahi háborúban. Khankendi, vagyis Sztyepanakert és környéke 120 ezer örmény lakosát teljesen elvágták Örményországgal fenntartott kapcsolatától. A felek ezután megállapodásban rögzítették, hogy Karabah azerbajdzsáni terület és a Karabahban maradt örmények azerbajdzsáni állampolgárok – írja Bercan Tutar. Értelmezésében azonban a jereváni vezetés „képtelen volt megemészteni az aláírt megállapodást, s mintegy terrorszervezetek akcióira emlékeztető provokációkba kezdett: a jog és a tűzszüneti megállapodás semmibevételével aknákat telepített és robbantott, s felfegyverzett militáns elemeket”.
Miután 2023. szeptember 19-én aknarobbanás következtében életét vesztette hét azerbajdzsáni tisztségviselő, Azerbajdzsán még aznap terrorellenes hadműveletet indított a hegyi-karabahi örmény fegyveresek ellen. Ez a meghatározás – a kormányközeli török újság vezető külpolitikusa szerint – rendkívül fontos az „örmény hadsereg terrorszervezetként való jellemzése szempontjából is”. Az a körülmény ugyanis, hogy Azerbajdzsán éppen az Eagle Partner fedőnevű örmény–amerikai közös hadgyakorlat utolsó napján indította el terrorellenes hadműveletét, komoly üzenet mind a Nyugatnak, mind pedig azoknak az országoknak, amelyekben Örményország megbízik. Mert hát ami azt illeti, Azerbajdzsán politikai és katonai határozottságával szemben a karabahi örmény alakulatok 24 óra múltán kitűzték a megadás zászlóját, s Jereván kénytelen volt elfogadni Baku minden követelését. Más szóval ez azt jelenti, hogy Örményország Karabahot hivatalosan is el fogja ismerni azerbajdzsáni területnek. „Ez minden szempontból felér egy második karabahi győzelemmel.”
Ily módon Nahicsevan után Karabah is Azerbajdzsán részévé vált. És most minden szem Zengezurra szegeződik – írja a Sabah-cikk szerzője. Némileg győzelemittas eszmefuttatásának végső következtetése szerint ugyanis úgy tűnik, ha továbbra is tanúi lehetünk ilyen politikai elszántságnak és katonai rátermettségnek, akkor „immáron elkerülhetetlen, hogy rövidesen be ne teljesedjék Zengezur évszázados hazavágyódása”. Ennek kedvez a változó regionális, globális és geopolitikai helyzet is…
Zengezur kérdésével foglalkozik, de más politikai-szemléleti megközelítéssel a török T24 hírportál újságírónője, Barçın Yinanç is. Szerinte Ankarának tapintatos magatartást kell tanúsítania a diplomáciában. Egyaránt figyelembe kell vennie Azerbajdzsán és Örményország érdekeit, s ezeket meg is kell védelmeznie. Azt ajánlja, hogy Ankara legyen egyfajta mentora mindkettőnek, Jerevánnak is és Bakunak is. Írásában egyben jelképesnek nevezte Recep Tayip Erdoğan török és Ilham Alijev azeri elnök közelmúltbeli találkozóját Nahicsevanban, aminek alkalmával Hegyi-Karabah problémakörével kapcsolatban megvitathatták a zengezuri folyosó kérdését is.
Az örmény területen áthaladó folyosó megnyitása lehetővé tenné Azerbajdzsán számára a területi kapcsolatot az azeriek lakta Nahicsevannal, azon túl pedig Törökországgal. A felek azonban – mint a T24 írta – némely külföldi kommentátor várakozásával ellentétben – mégsem szabtak ehhez közeli ultimátumot. E kérdés megoldása valóban finomra hangolt diplomáciát igényel – állapítja meg a török T24 hírmagyarázója.
Flesch István – Türkinfo