Ömer Seyfettin: A váltságdíj

Nagy Ali egymagában foglalatoskodott boltjában, amelynek csak szűk ajtaján keresztül szűrődött be némi fény. Éjt nappallá téve dolgozott, keze alatt pattogtak a szikrák. Egy idomított, ketrecbe zárt oroszlánhoz hasonlított.

Magas, kigyúrt, széles vállú, széles tenyerű, erős birkózó ember volt. Tíz éve ebben a sötét odúban verte a kardéleket, amelyek egész Anatóliában, egész Ruméliában, az egész határvidéken szinte fogalommá váltak. Még a sztambuli janicsárok is Ali mester pecsétjét fürkészték a tőrön, bárdon, jatagánon, amit megvásárolni óhajtottak. Mestere volt az acéledzésnek. Nemcsak a hosszú kardok, de még a rövid kések is, amelyek kikerültek a keze alól, dupla falúak, törhetetlenek voltak.

Rajta kívül senki más nem értett az acéledzés művészetéhez. Nem volt inasa, beszélni nemigen beszélt, sosem lépte át boltjának küszöbét. Nőtlen volt. Nem volt rokona, hozzátartozója. Idegen volt ezen a vidéken. Semmi másról nem tudott beszélni, csak a vasról, acélról, tűzről, kardról. Csak háború idején oltotta ki kohójában a tüzet, bezárta maga mögött az ajtót és eltűnt. Amikor aztán vége lett a háborúnak, újra felbukkant. A városban sok mendemonda keringett róla. Volt, aki különös úriembernek tartotta, aki hóhér elől menekült, volt, aki úgy vélte, hogy ő egy furcsa idegen, aki szeretője halála miatt bánatában világgá ment. Büszke tekintete, szénfekete szeme, magabiztos hallgatagsága, egyenes beszéde arra engedett következtetni, hogy nem egy útszéli közönséges emberről van szó. De ki is volt ő? Honnan jött? Hová valósi volt? Senki nem tudta rá a választ. Az emberek szerették őt. A városban mindenki szerfelett büszke volt erre a messze földön híres mesteremberre.

– A mi Alink!
– A mi nagy mesteremberünk!
– Nincs párja kerek e világon!
– Csak ő ismeri a legendás Zülfikár kardjának titkát!
Nagy Ali senkitől sem tanulta ezt a művészetet, amellyel a legkeményebb, legmerevebb vasat is oly könnyedén puhította meg, akár a kukoricalevelet. Egymaga fejlesztette ki módszerét. Még csak tizenkét éves volt, amikor apját, a kemény, magabiztos kormányzót lefejezték. Árván maradt. Gazdag nagybátyja vette magához, aki impozáns, befolyásos főhivatalnok volt. Taníttatni akarta. „Hátha rangos, magas beosztású lesz”. Alit azonban nem olyan fából faragták, hogy bárki lekötelezettje akart volna lenni. „Senki előtt nem alázkodom meg” – mondta.

Egy éjjel megszökött nagybátyja házából. Kóborolt hegyen-völgyön át, mint egy jöttment senkiházi. Teljesen ismeretlen vidékeket bejárt, mígnem Erzurumban elszegődött egy öreg kovács mellé. Alig töltötte be a harmincat, de már nem volt olyan városrész Anatóliában, ahol ne járt volna.

Senki előtt nem hajtott fejet. Senkinek nem tartozott hálával. Keményen megdolgozott a betevő falatért. Remek dolgokat készített. Nagyon kevéssel beérte. Nem a pénzért dolgozott. Mint minden feltalálót, akit szent tűz emészt, ő is művészetnek tekintette a hivatását, s ez a művészet élvezetet nyújtott neki. Különösen imádott acélt önteni. Amikor háborús időben az önkéntes janicsárok, lovasok, határőrök rábukkantak az ő kézjegyére, dicshimnuszt zengtek: „Ali mester munkája”. Ez nagyon hízelgett lelkének. Kimondhatatlan örömmel töltötte el. Ha élete végéig ilyen szakadatlanul, megállás nélkül dolgozik, még ezernyi harcos számára készíthet törhetetlen kardokat, pajzsokat kettészelő acél jatagánokat, vérteket átvágó súlyos bárdokat. Amikor erre gondolt, elmosolyodott, hevesen dobogott a szíve. Csak úgy pattogtak a keze alatt az üllőn a szikrák, mikor újult erővel látott neki a munkához.

– Tak!
– Tak! Tak!
– Tak! Tak!

Ezen a napon is a reggeli ima végeztével már tíz órája szünet nélkül dolgozott. A hajlott pengét az üllő melletti vizeshordóba mártotta. A kohóra pillantott. Alig pislákolt benne tűz. Letette egy pillanatra a kalapácsot, és letörölte verejtékét. Az ajtó felé fordult. A szemközti mecsetben felhangzott a szívet tépő ezan, a müezzin imára hívó éneke. A ház kéményének tetején a gólyák szünet nélkül kelepeltek. Még érvényes volt a délutáni imához a rituális mosdása. Csak kezet kellett mosnia. Megtörölközött. Leengedte ruhája ujját. Vállára vetette felöltőjét, és kilépett a házból. Jól behúzta maga mögött az ajtót. Nem tartotta szükségesnek bezárni. Hosszú téren át vezetett az útja a mecsetig. E városszéli szerény imaházba általában szegények jártak. A müezzin a minaret apró, utcára néző ablakából dugta ki fejét, és így hívta énekével imára a híveket. Mikor Nagy Ali belépett a mecsetbe, szokatlanul nagy sokaságot pillantott meg ott. Általában három mécses szokott égni, most azonban minden mécses meg volt gyújtva, mintha csak ramazan lenne. A hívek még nem sorakoztak fel a közös imához. Akaratlanul is figyelmes lett a mellette sustorgók beszédére. Megtudta, hogy két furcsa, szegény dervis érkezett Konyából, akik az éjszakai ima kezdetéig a „Mesnevi”-ből fognak felolvasni.

Miután befejezték az esti imát, a gyülekezet egy része hazaindult. Nagy Ali nem mozdult a helyéről. Mintha odacövekelték volna. Amúgy is fájt egy kicsit a feje.
„Hallgatom a Mesnevit és magamhoz térek.” – mondta.

Nagy odaadással hallgatta a két szegény dervis andalító zsolozsmázását. Mint minden szerelmes, ő is hajlamos volt önkívületbe esni, fellelkesülni. A legjelentéktelenebb alkalom képes volt tűzbe hozni őt. Ennek az érthetetlen nyelvnek túlvilági harmóniája víz alatti mély örvényként pezsdítette fel vérét. Minden porcikája önkéntelenül mozgásba lendült. Csillapíthatatlan zokogás fojtogatta torkát. Miután elimádkozta az éjszakai imát, és kilépett a mecsetből, nem vette rögtön útját a boltja felé. Járt egyet.

Nem volt álmos. Langyos, csillagfényes nyári éjszaka volt. A Tejút színarany porból álló végtelen felhőként úszott tova az ég egyik végéből a másikba. Egyre csak ment, bandukolt. A városból a karámhoz egy fahídon át vezetett az út. Megállt. Nekitámaszkodott a korlátnak. A széles, csobogó patak mélyében visszatükröződő csillagok úgy ragyogtak, mint megannyi drágakő. A korlát mellett a sötét fűzfaligetben csattogtak a csalogányok. Elmélázott. Órákig meg sem tudott moccanni. Az imént hallott dallamnak lelkében tündöklő harmóniáját hallgatta. Önkívületbe esett, akárcsak ott a mecsetben. Egyszerre csak egy hangot hallott hátulról.

– Ki az? – kiáltotta.
Fölriadt kellemes mélázásából. Megfordult. A híd másik oldalán 2-3 fekete alak imbolygott.
– Nem vagyok idegen!
– Ki vagy?
– Ali.
– Melyik Ali?
Az árnyékok közeledtek. Mikor már csak egy lépésnyire voltak tőle, felismerték őt ruházatáról.
– Nagy Ali! Hiszen ez a Nagy Ali!
– Te vagy, Ali mester?
– Én vagyok!
– Mit keresel ilyenkor errefelé?
– Semmit!
– Hogyhogy semmit? Tán beleejtetted a vízbe a kalapácsodat?
– …
Ezek a város hivatalos emberei voltak, kapitányok. Őrjáratot tartottak. Nem tudta, mit válaszoljon. A tisztességes emberek szemében az éjjel kóborló, ópiumszívó csavargók még a tolvajoknál is félelmetesebbek voltak. Ha elkaptak valakit, aki rajtuk kívül az utcán csellengett, azt félholtra verték. De vele nem bántak durván.
– Ali mester, elment az eszed?
– Nem!
– Hát nem tudod, hogy gazdánk nem nézi jó szemmel, ha éjfélkor, ráadásul az éjszakai ima után bárki is az utcán csatangol?
– Tudom.
– Akkor mit keresel itt?
– Semmit.
– Hogyhogy semmit?
– …
Nagy Ali megintcsak nem válaszolt. A kapitányok tisztában voltak vele, hogy tisztességes, becsületes emberrel van dolguk. Nem bántották, csak figyelmeztették:
– Gyerünk, menj haza, ne kódorogj erre.

Nagy Ali sietve visszafordult az útról, amelyen haladt, egyre csak dúdolgatva magában az imént hallott dallamot. A csalogányok harsányan csattogtak, a távolból a juhkarám kutyáinak ugatása hallatszott. Egy lélek sem járt az utcán. Mikor a boltja elé ért, megállt. A gólya a kémény tetején még nem aludt, úgy állt ott, akár egy kísértet. Az ajtó résnyire nyitva volt. Emlékezett, hogy amikor elment otthonról, jó erősen bezárta.
– Különös, biztos a szél nyitotta ki – mormolta. Boltjában semmi értékes tárgy nem volt, kivéve az üllőt és a kalapácsot, de hát ezeket nem érte meg ellopni. Senkinek nem érte meg, hogy vesződjön ezek eltulajdonításával. Nem reteszelte el az ajtót belülről. Bosszantotta a kapitányok túlbuzgósága. Hiába, a városi élet is csak egyfajta rabszolgaság. Viszont a hegyen, a faluban nem volt keletje a művészetének. Hirtelen ólmos fáradtság telepedett rá. Nem volt kedve mécsest gyújtani. Tapogatózva araszolt a kandalló bal felőli részén, alacsonyan található nagy medvebundához, amely fekvőhelyül szolgált. Ledőlt. Ajtózörgetés riasztotta fel. Félálomban kiáltotta:
– Ki az?
– Azonnal nyisd ki!

Már reggel volt. Az ajtórésen ragyogó fehér fénysáv szűrődött be. Még soha nem szundikált el így, általában már napfelkelte előtt ébren volt. Felült. Kipattant az ágyából. Még a cipőjébe se bújt bele, úgy ment az ajtóhoz. Sietve elhúzta a reteszt. A kinyílott ajtón át a helyiséget hirtelen elárasztó fényben nagy bajuszú, hegyes süvegű tábornokot pillantott meg, mögötte gyapjú bugyogós, handzsárt tartó fiatal janicsársegédek állottak. Kérdőn nézett rájuk:
– Mi van?
A kapitány:
– Ali mester, átkutatjuk a boltot. Nagy Ali meglepődve kérdezte:
– Miért?
– Ma éjjel Budak bej juhakolját kirabolták!
– Na és, mi közöm hozzá?
– Ezért kutatjuk át a boltot.
– Mi közöm nekem ahhoz a rabláshoz?
– A rablók az egyik elrablott bárányt a híd alatt levágták. Kivették a pénzt a bőr bugyellárisokból, de egyet otthagytak.
– Mi közöm van hozzá?
– Az egyik bugyellárist ma reggel a te boltod előtt találták meg! Meg aztán… Nézd csak a küszöböt? Vérfoltos!

Nagy Alinak káprázott a szeme. Ajtajának tiszta küszöbére bámult. Valóban, tenyérnyi vérfolt éktelenkedett ott. Míg ő a vérfoltra meredt, a nagy bajuszú kapitány folytatta:
– Meg aztán ma késő este láttalak a hídon, mit kerestél ott?
Nagy Ali nem tudta, mit válaszoljon. Csak bámult maga elé. Hátrált.
– Hát csak kutassatok – mondotta.
A kapitány és a janicsársegédek beléptek a boltba. Amikor a főaga elhaladt az üllő mellett, felkiáltott:
– Na tessék! Itt van, megvan!
– …!
Nagy Ali kíváncsian fordította arra a tekintetét, amerre a kapitány nézett. Frissen nyúzott bőrt pillantott meg. Meglepődött. A janicsársegédek hamar levették a földről a bőrt. Szétterítették. Még nedves volt. Előbb az agára, majd a bűnösre néztek. A főkapitány dühösen kérdezte:
– Hová dugtad a pénzt, amit elloptál?
– Én nem loptam el a pénzt!
– Ne tagadd. Hisz a bárány bőre is a te boltodból került elő.
– Nem én tettem oda a bőrt.
– Hát akkor ki?
– Nem tudom.

De Nagy Ali már nem szólhatott többet. Még akkor sem volt képes elmesélni, mit keresett olyan későn a hídon, amikor a tiszt elébe vitték. Minden bizonyíték ugyanis, amit a kapitányok felleltek, ellene szólt. Budak beytől ellopták a frissen eladott 150 birka árát is a juhakolból. Két tagbaszakadt rabló szorosan megkötözte az őrző pásztort. Majd agyba-főbe verték. Még a karját is eltörték, hogy kínozzák. Másnap ez a pásztor a bíró színe előtt azt vallotta, hogy az egyik rabló Nagy Alihoz hasonlított. Az a tény, hogy még késő éjjel sem tért vissza a boltjába, és hogy az ő boltjában találták meg a bőrt, valamint az, hogy az egyik pénzes erszényre az ajtaja előtt leltek rá, épp elegendő volt ahhoz, hogy Nagy Alit vádolják a bűncselekménnyel. Akárhogy tagadta a lopást, nem segített rajta. Még azt sem tudta senki, ki fia borja…

Az ítélet így hangzott: le kell vágni a bal karját!
Amikor Nagy Ali meghallotta az ítéletet, elhűlt. Életében először… Ajkába harapott… Nagy nehezen feltápászkodott. Nem volt más lehetőség, könyörgött a bírónak:
– Mi lenne, ha a karom helyett a fejemet vágnák le?
Ez volt életének első kérése. De az idős bíró hajthatatlan volt:
– Nem, fiam, te nem öltél embert. Ha megölted volna a pásztort, akkor a fejedet vennénk.
A bűn a büntetéshez van szabva. Te csak loptál, ezért a karod lesz levágva. Így kívánja a törvény. A seb, amit a saría vágása okoz, nem fáj…

Nagy Alinak sokkal többet ért a karja a fejénél. Ennek a két karnak a segítségével tudott létrehozni a harctéren küzdő ezernyi hős harcos számára acélpajzsokat széttörő, súlyos vérteket kettészelő, vassisakokat kettéhasító pehelykönnyű kardokat. Szinte ingyen, szívességből dolgozott. Bezárták őt az aga hivatalába, a kapitányok szobája alá. Itt várta a gyászos napot, szótlanul, maga elé képzelve, hogy ezentúl nem lesz már képes az üllőnél kalapácsával lesújtani. Úgy érezte magát, mint egy gyászoló muzulmán hívő, aki elhunyt kedvesét siratja. Egy rézgarast sem tudott adni, amivel kiválthatta volna karját… Hisz sohasem dolgozott pénzért. Az egész város nagyon fájlalta, hogy egy ilyen nagyszerű mesterembernek, mint amilyen Ali, le fogják vágni a karját. Még a leglelkiismeretlenebb, legérzéketlenebb ember sem tudott beletörődni abba, hogy egy ilyen jóvágású, derék és becsületes, szorgalmas, erős és szép szál ember életének hátralevő részét nyomorékon élje le. Hisz mindenki szerette őt…

A lovaskatonák megegyeztek abban, hogy megmentik azt az embert, aki oly méltányos áron állította elő számukra a kardot. A város leggazdagabb emberéhez, Hadzsi Mehmethez fordultak. Ez az ember nagyon fösvény volt. Vagyonának nagysága Dárius kincsével vetekedett. Még egy kis mészárszéke is volt a város piacterén. Töprengett. Fintorogva rázta a fejét. Igen ám, de nem árt jóba lenni a lovaskatonákkal….
– Ha kendék úgy óhajtják, ám legyen. Megadom a váltságdíjat. De egy feltétellel…
– Éspedig? – firtatták.
– Eredjetek és mondjátok meg neki: ha beleegyezik abba, hogy halálom napjáig szolgál engem, és inaslegényem lesz fizetség nélkül…
– Jól van, jól van…
A lovasok az agához futottak. Átadták Nagy Alinak Mészáros Hadzsi javaslatát. Ő először húzódozott, azzal érvelt, hogy nem ért ő a mészárosmesterséghez. Nem akart belemenni a dologba. De a lovasok unszolták:
– De ember! Mi az a mészárosság? Az is valami? Annyi háborút láttál, kardot forgattál! Csak nem akarod azt mondani, hogy egy megkötözött birkát nem tudsz a földre teríteni és levágni?

Egy földi halandót szolgálni a legsúlyosabb büntetést jelentette számára ezen a mulandó világon. Még a miniszteri posztot betöltő nagybátyja kegyeit sem kereste ifjúlegénykorában, nem akart a lekötelezettje lenni, ezért faképnél hagyta a családi fészket és világgá ment. És lám, a balsors most hogy elbánt vele… Kinek a szolgájává kellett hogy legyen? A lovaskatonák kérlelték:

– A Hadzsi már elmúlt hetvenéves… Sosem lehet tudni, meddig él. S ha meghal, akkor te újra szabad leszel, és csinálod nekünk a kardokat! Nos, Ali, egy percig se gondolkozz!
Mészáros Hadzsi azon a napon, amikor kifizette a váltságdíjat a levágott karért, Nagy Alit a háta mögé parancsolta. Ez a férfi meglehetősen zsugori és zsémbes, fölöttébb gonosz öregember volt. Szünet nélkül zsörtölődött. Fösvénysége nem engedte, hogy szolgát vagy inast tartson. Mikor Nagy Ali már a markában volt, azon nyomban kialakított magának a sarokban egy kis teraszt, s egy matracot helyezett rá.

Odatelepedett. Minden munkát vele végeztetett. Szó szerint mindent… Már öt órával a reggeli ima előtt a várostól két óra járásnyira levő juhakolból vele hozatta el az aznap levágandó birkákat, vele nyúzatta meg azokat, vele daraboltatta fel, vele adatta el…

Egészen az esti ima idejéig szünet nélkül csak parancsolgatott neki. Enni csak búzalevest adott szegénynek. Néha a saját ételmaradékát vetette oda neki, mind egy kutyának. Éjjelente kitakaríttatta vele az egész bolthelyiséget. Még aludni sem hagyta. Mennie kellett a másnap reggel levágandó birkákért a juhakolba. A tüzelőfát az erdőből is vele hozatta, apríttatta fel. Vizet is hordatott vele. Minden munkát vele végeztetett. Még a személyes dolgait is… A ház kertjében álló latrinát is vele pucoltatta ki. Nagy Ali évekig képes lett volna tűrni a sok vesződséget, búzalevesestül, mindenestül… Azonban Mészáros Hadzsi nem átallotta lépten-nyomon felhánytorgatni, hogy milyen jót tett vele:
– Hé, Ali, ha én nem adtam volna váltságdíjat a karodért, akkor most félkarú lennél… – s ezt Ali nem bírta sokáig hallgatni.
Összeszorított foggal, megállás nélkül robotolt. Egy napig, két napig, három napig. Éjjelente nem aludt. Napközben lótott-futott, karját a mellén összefűzve hajbókolt parancsolója előtt. Mindhiába:
– Én adtam a váltságdíjat a karodért…
– Most félkezű lennél…
– Nekem köszönheted, hogy van karod.

Mészáros Hadzsi ajkáról e szavak minden alkalommal jóleső megelégedettséggel hangzottak el. Minden egyes parancsának teljesítése után elfintorította szürke szakállas, csúnya, vézna pofáját, göthös vízszínű szemeivel tetőtől talpig végigmérte Alit, mintha csak azt akarta volna értésére adni: „Hallod-e, Ali, jól jegyezd meg, hogy a rabszolgám vagy!” – így emlékeztetvén őt a váltságdíjra, amit adott. Nagy Ali nem szólt. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Forróság öntötte el. Érezte, amint összeszorított állkapcsa reszket, halántéka lüktet. Éjjelente nem jött álom a szemére, nappal, amikor loholt a karámba be, karámból ki, mialatt a vágóhídon a birkákat nyúzta, és amíg a vevők számára vágta a húst, egyre csak azon töprengett: „Mit is tegyek? Mit is tegyek?”

Nem jutott eszébe semmi kiút. Miért sújtja őt ez a sorscsapás, amikor neki váltig az a meggyőződése, hogy senkinek a világon nem lesz a lekötelezettje, s erre oly büszke és ez élteti őt? Megfutamodni nem akart, mert azt nem engedte a becsülete. És akkor valóban úgy is tűnhetett volna, hogy ő követte el a rablást. De azt eltűrni, hogy ez a fickó minduntalan az orra alá dörgölje a „jó cselekedetét”, még a halálnál is nehezebb, keserűbb volt.

Már egy hete volt Mészáros Hadzsi szolgája. Egy pénteki napon szokás szerint kora hajnalban elindult a juhakolba, kihozta a birkákat, megnyúzta a vágóhídon, s felakasztotta a bolthelyiségben a kampókra. A pult bal oldalán lévő fekete zsíros kövön megfente a bárdokat, s közben ajkát harapdálva egyre csak azon morfondírozott, hogy mitévő legyen. Ura még nem érkezett meg. Mikor végzett a bárdokkal, a nagy kések élesítéséhez fogott hozzá. S közben így tépelődött: „Mit tegyek? Mit tegyek?”
Annyira elmerült ezekben a gondolatokban, hogy szinte észre sem vette, amikor betoppant Mészáros Hadzsi. Halálra rémült, amikor meghallotta e szégyentelen ember reszelős hangját.
– Hát te mit csinálsz?
Megfordult. Az ura a sarokban ült, s csibukjával pöfékelt.
– Fenem a késeket – válaszolta.
– A fene a lusta, tunya fajtádat! Mit végeztél reggel óta?
Nem válaszolt. Csak bámulta ezt a kopott turbános embert, ezeket az álnok, apró, kígyószerű szemeket. Az öreget meglepte ez a szúrós tekintet.
– Mit bámulsz? – förmedt rá.

Nagy Ali válaszra sem méltatta. Megsemmisítő pillantást mért erre az elvetemült emberre, aki nagyon is tisztában volt azzal, hogy Ali annyit robotolt nála, mintha öt év munkáját sűrítette volna bele egy hét szolgálatába, és mégsem átallotta őt lustának és tunyának bélyegezni. Újra elöntötte a forróság, szíve majd kiugrott a helyéről. Ajka reszketett, halántéka lüktetett. Hirtelen abbamaradt a reszketés. Nagy Ali tágra nyitotta szemét. Hogy is volt képes mindezt egy hétig eltűrni? Megrökönyödött. Mészáros Hadzsi letette a csibukját. Mintha szabadulni akart volna szolgájának vádló tekintetétől. Kifakadt:

– Bizonyára elfelejted, hogy én fizettem váltságdíjat a karodért. Ha én nem lennék, most félkarú lennél!
Nagy Ali még mindig nem válaszolt. Keserűen mosolygott. Elvörösödött, majd hirtelen kiszaladt arcából a vér. Egy szempillantás alatt sarkon fordult. Felkapta a legnagyobb bárdot, amit az imént élezett meg. Feltűrte ruhaujját, és karját a húsvágó tuskóra helyezte. Magasba emelte a súlyos bárdot, s hatalmas erővel lesújtott… Megragadta a frissen levágott kart, és odavetette e borzalmat elhűlve bámuló Mészáros Hadzsi elé.
– Nesze, fogd azt, amiért váltságdíjat adtál!

Majd szorosan összegyűrte kabátjának kar nélkül maradt ujját, gombócot csinált belőle és kilépett a bolthelyiségből. Mint ahogy azt sem tudta senki a városban, hogy annak idején honnan tévedt ide, úgy az is rejtély maradt mindenki számára, hogy most merrefelé vette útját…

Fordította: Yvette Arslan