Népmondák: Véres kút

A török időkben sok termő szőlő ment veszendőbe a Mecsek oldalában. De ha kevesebb is, mégiscsak termett bor minden esztendőben. A magyarok nagy szerencséjére az igazhitű törökök csak ritkán szegték meg a próféta szigorú törvényét, amelyben megtiltja nekik a bor élvezetét. Talán nemcsak a próféta iránti tiszteletből, hanem azért is, mert akit boriváson kaptak, fejét vették, hacsak nem akadt közbenjárója. Így hát könnyű megérteni, hogy a törökök szemében igen nagy becsülete volt a Mecsek oldalából fakadó kristálytiszta vizű forrásoknak. Gondozták is őket, fallal kerítették körül, kiépítették, arra meg különösen ügyeltek, hogy vizük tiszta maradjon. A sok közül talán mégis annak a kútnak volt a legjobb vize, amely a Kálvária-domb (a mai Vak Bottyán utca eleje) oldalából fakadt. Ebből csak a basa meríthetett. Büszke is volt a kútjára. Féltette is. Még őrség is állott mellette, nehogy valamelyik vakmerő magyarnak eszébe jusson innen vizet meríteni, vagy bosszúból bepiszkítani vagy megmérgezni. Egyszer aztán olyasmi történt a kúttal, hogy az máig sem veszett ki az öregek emlékezetéből. Egy szegény öreg rája baktatott lefelé a Mecsekről. Fát cipelt a hátán. Mámi basa is ekkor vágtatott le a hegyről fegyveres kíséretével.

Vadászni jártak fönn az erdőben. A törökök parancsa úgy szólt, hogy főrangú törököt mindenhol köszönteni kell. Ki kell térni az útjából, és ha közelébe ér, földig borulva várja meg minden magyar, amíg a török főúr elvonul. A teher alatt roskadozó szegény öreg nem hallotta meg időben a háta mögött vágtató lovak dobaját, és már csak akkor kotródott volna az út szélére, amikor ott voltak a nyomában. A basa lova megijedt a mozgó rőzsecsomótól, fölágaskodott, kis híja, hogy le nem vetette a gazdáját. A basának se kellett több! A kísérők már közrefogták a szegény magyart, és lökdösték a basa felé. Ez meg ordított torkaszakadtából: – Hogy merészelsz az utamban állni, hitetlen kutya? – Bocsáss meg, kegyelmes basa – szólal meg félénken az öreg -, de alig hallok, alig látok, úgy elfáradtam. Hiába volt a mentegetőzés, a basa nem engesztelődött meg. Megparancsolta kísérőinek, hogy a szeme láttára végezzék ki a vakmerő lázadót. A törökök szinte egyszerre rántották ki szablyájukat, s estek neki a szegény öregnek. Annyi ereje még volt, hogy amikor már összerogyott, megátkozza a kegyetlen és embertelen basát: Legkedvesebb kutad vize Mind egy csöppig vérré váljon, Békét, nyugtot hitvány tested Még a sírban se találjon!

Azzal a törökök, mint akik jól végezték dolgukat, kocogtak tovább be a városba. A holttestet pedig ott hagyták vérbefagyva, néhány lépésnyire a basa kútja fölött. – Majd eltakarítják a kutyák az éjjel! – intették le azokat, akik el akarták cipelni, hogy elföldeljék. Ám a holttest kiömlő vére utat tört lefelé, és belecsorgott a basa kútjába. Azon nyomban piros lett a kút vize. Aznap este a basa inni akart, s a szolgája szokás szerint teletöltötte a poharát, de a víz piros volt, vérré változott. Így ment ez másnap, harmadnap meg még utána is sokáig. Se éjjele, se nappala, mert minden víz, amit a poharába öntöttek, vérré vált. Nem is bírta tovább. Egyszer annyira fölmérgesedet, hogy megütötte a guta. De az ártatlanul meggyilkolt magyarnak az átka még holta után is kísérte. Eltemették basához illő pompával, de bizony másnap reggel kinn találták a holttestét a sír mellett. A kutyák marakodtak rajta. Megint elföldelték, másnapra megint kivetette a sír magából. Így ment ez hét nap egymás után. Amikor látták, hogy nem tudnak vele mit kezdeni, fogták és elszállították hazájába. Talán ott megnyugodott. A kútnak a vize még sokáig véres volt. Ebből tudta meg a törökök új parancsnoka, hogyan bűnhődött Máma basa szörnyű kegyetlenségéért. Ezért ő már emberségesebben bánt a magyarokkal.