Moszul és vidéke – egy fádalmas török történelmi emlék

Bizonyára sokakat meglep, ha arról olvasnak, hogy az EU-ba törekvő és NATO-tag Török Köztársaságban még ma is akadnak olyanok, akik nem adták fel egy réges-régen elvesztett oszmán terület visszaszerzésének álmát. Ők azok, akik mindmáig nem vették le vágyakozó pillantásukat az iraki Moszul tartományról, amely az első világháborús vereségig része volt az egy személyben török szultán és mohamedán kalifa birodalmának. A “török irredenták” nem számosak, s befolyásuk is elenyésző. Társadalmi hatásuk azonban felerősödhet az egyre zűrzavarosabb és aggasztóbb közel-keleti helyzetben, amelyre nem utolsósorban a Törökország szempontjából oly érzékeny kurdkérdés feltámadása jellemző. Tekintélyes történészek szerint az ilyenek azt remélik, hogy hasznot húzhatnak nacionalista ösztönök élesztegetéséből. Reményüket a dicső oszmán nagyság korába való feltételezett társadalmi visszavágyódásra alapozzák. Mintha nem ismernék történelmi jelentőségű nemzetközi szerződések kötelező hatályát, országuk véges erejét, lehetőségeinek korlátozottságát.

Ám jelenlétük alig érzékelhető. De hogy egyáltalán léteznek ilyen török álomkergetők, arra most a napi sajtóban mégis felhívták a figyelmet török történészek. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy a világ, főként a szomszédos Törökország döbbenten szemlélhette a hasonnevű iraki tartományi székhely elestét. A várost, amelynek mintegy kétmilliós lélekszámú lakosságából 800 ezren már elmenekültek, 2014. június 10-én lerohanták az Irak és Nagy-Szíria Iszlám Állama (ISIS) elnevezésű szunnita terrorhadsereg harcosai. E “dzsihadistáknak”, vagyis a “szent háború” legkorszerűbb harceszközökkel állig felfegyverzett martalócainak meghirdetett célja, hogy középkori arab kalifátusához hasonlóan szigorú “iszlám államrendet” vezessenek be a térségben. Pusztító hadjáratuk közben véresen kegyetlenkedtek, statáriális módon iraki katonákat vegeztek ki, török túszokat ejtettek. Két nappal később azonban pesmerga milicisták, az iraki regionális kurd önkormányzat fegyveres erői megszállták Kirkuk “olajvárost”, a “kurdok Jeruzsálemét”, hogy megoltalmazzák az előretörő fanatikusoktól. Ám e kurdok “azért jöttek, hogy maradjanak.” A Kirkuk környéki falvakban már kilencvenszázalékos a kurd lakosság számaránya, magában a városban majdnem kétharmad. 1970-ig még a türkmének alkották itt a többséget. Szaddám Huszein önkényuralma idején arabosítottak, jelenleg “lopakodó kurdosítás” folyik.

Ankara a legutóbbi események hatására kurdpolitikájában súlyos döntések meghozatalára kényszerülhet, esetleg egyenesen politikai irányvonalának módosítására is. Törökország déli határán, vagyis Irak és Szíria északi részén olyan feszült katonapolitikai helyzet állt elő, amelynek ellenőzésére már képtelen, de ahonnan a feszültség átcsaphat török területekre is. Erdoğan abban a hiú ábrándban élt, hogy Aszad megbuktatását még kétes iszlámista csoportok közvetett támogotása is megéri, ha ezzel megakadályozhatja, hogy – az észak-iraki regionális kurd autonóm terület után – Észak-Szíriában is létrejöjjön egy második stabil kurd államrész. Az ottani kurdok képviselői már hosszabb ideje szóvá teszik, hogy a velük hadban álló iszlámista csoportok logisztikai és orvosi segítséget kapnak a törököktől.

Az ISIS erőszakcselekményei nyomán “Törökország most végre ráébredt arra, hogy dzsihádista terror veszélye fenyegeti, miután eddig mind az AKP kormánypárt, mind annak szavazóbázisa abban a hiszemben volt, hogy déli határán túlról csak Bassár al-Aszad véres diktatúrája fenyegeti” – írta Mustafa Akyol török újságíró. Ez egybevág azzal, amit a Frankfurter Allgemeine térségi szakértői több írásukban is kifejtettek: Ankarában sokáig úgy vélték, hogy a harcos iszlámisták fenyegető jelenléténél is veszélyesebb lehet, hogy az Irakban és Szíriában esetleg létrejövő két kurd részállam erős szívóhatást gyakorol majd a törökországi kurdokra. Most azonban Törökország azzal a kérdéssel szembesült, hogy mi a kisebbik rossz: egy erős kurd ütközőterület a déli határán vagy iszlámista terroristák uralma? Ankara riadtan és tanácstalanul szemlélte a Moszulban történteket. Az első hivatalos közlésekből arra lehetett következteni, hogy a moszuli török konzulátus személyzete megkísérli a kitörést a fenyegetett városból. A telefonkapcsolat megszakadt, csak mobilon volt elérhető a konzul. Később aztán már gyorsan kiderült, hogy az ISIS emberei elrabolták őt és több munkatársát, valamint gyermekeiket. Rajtuk kívül magukkal hurcolták török különleges alakulatok néhány katonáját is. Rajtaütöttek továbbá egy dízelolajat szállító terhergépkocsi-oszlopon, és hatalmukba kerítettek 32 török teherautó-sofőrt. Ezek után a török kormányfő vésztanácskozásra hívta helyettesét és a titkosszolgálat főnökét. A török sajtó most már nyíltan feszegeti azokat a kérdéseket, amelyekről minden bizonnyal ezen az ülésen Erdoğan is tárgyalt legközelebbi tanácsadóival: a Szíriából érkező menekültek hulláma után fenyegeti-e Törökországot iraki menekültek tömege is? Moszulból ellenőrizhetők a Törökországba vezető olajvezetékek, s az egész térség szempontjából is beláthatatlan következményekkel járhat, ha onnan szabályozni akarnák a Tigris vízhozamát.

A legnagyobb kérdés, hogy mi lehet a politikai ára és következménye annak, ha Törökország rászánja magát az iraki és a szíriai kurdok katonai támogatására? Az észak-iraki kurdokkal, főként az Erbil központú autonóm terület elnökével, Maszud Barzánival, aki mind szélesebb körű önállóságra törekszik, Ankara már hasznos, szinte szívélyes politikai kapcsolatokat alakított ki, s ennek megfelelően virágzik a gazdasági együttműködés is. Nagy mennyiségű olaj érkezik onnan Törökországba. Ezekkel az észak-iraki kurdokkal Ankara kezdte magát majdhogynem jobban megértetni, mint az országán belüli délkelet-anatóliai kurdokkal. Az utóbbi hetekben ugyanis – a nyugalom hosszabb időszaka után – újra feszültség lett úrrá a vidéken: emberhalállal végződő zavargások törtek ki Diyarbakır tartományban. Kurd tüntetők tiltakoztak amiatt, hogy a török fegyveres erők új katonai támaszpont létesítését tervezik a térségben, amiben a többégi kurd lakosság a 2012-ben Erdoğan által kezdeményezett török-kurd békefolyamat megtorpedózásának kísérletét látja. Egy álarcos fiatal kurd tüntető felmászott egy katonai bázis zászlórúdjára, és levette a nemzeti színű lobogót, török közfelháborodást keltve. Az erről készült fénykép bejárta az egész országot, s a kormányfő súlyos büntetést helyezett kilátásba a tettes számára. A szélsőjobboldali-nacionalista Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP) elnöke, Devlet Bahçeli azonnal sietett politikai tőkét kovácsolni az esetből, s “felelősségre vonta” a török haderőt, amiért “nem lőtték le rögtön a zászló megbecstelenítőjét”. Egyúttal követelte az “egész török vezérkar lemondását.”

“Vajon a pártelnök egyáltalán tudatában van-e annak, hogy szavaival a haderő politikába való visszatérésének útját egyengeti? Még mindig nem értette meg, hogy jelenleg ugyanolyan morajlás hallható a török hadseregben, mint korábbi korszakokban?” – kérdezte az ismert török biztonságpoitikai elemző, Lale Kemal asszony. Szerinte miközben egyre jobban kiütközik, hogy a kormányból hiányzik az igazi demokratizálásra és a békefolyamat sikeres lezárására irányuló tényleges akarat, vannak, akik politikai eszközül szeretnék felhasználni a török zászló körüli vitát. Céljuk az, hogy visszahozhassák az erőszak és a sötétség korábbi török napjait. “A demokráciának és a békefolyamatnak azok a legelkeseredettebb ellenségei, akik a társadalomból ki akarnak rekeszteni egy egész csoportot, akik embereket támadnak etnikai vagy vallási hovatartozásuk miatt, legyenek azok akár törökök, kurdok, aleviták, szunniták, örmények, zsidók vagy romák” –állapította meg Lale Kemal.

Börtönéből aggódva üzent Abdullah Öcalan életfogytiglani elzárásra ítélt PKK-vezér, újabban a török-kurd megbékélés híve, a kormány tárgyaló partnere, aki közvetítők révén még onnan is képes mozgósítani követőit: “Mi tiszteletben tartjuk minden állam nemzeti jelképeit” – hangzott a megnyugtatásra szánt üzenet. A belpolitikai feszültség, az összecsapások ronthatják a kormányfő esélyeit az augusztusban esedékes közvetlen elnökválasztáson. Öcalannak ígért állítólagos kedvezmények fejében ugyanis számít a kurdok kilátásba helyezett, esetleg mindent eldöntő szavazataira. A rendőrség a tüntetések során fegyverét használta, s lelőtt két kurd fiatalt. A tiltakozók úttorlaszokat emeltek, amelyeket a hadsereg távolított el páncélozott gépjáművek fenyegető felvonultatása közben, “PKK-terroristákat” vádolva feszültségkeltéssel. Még korábban “harcossá nevelésük céljából“ kurd gyermekeket raboltak el és hurcoltak magukkal a hegyekbe “PKK-terroristák”, ami miatt a szülők széles körű elkeseredett tiltakozásba kezdtek. A miniszterelnök a kurd BDP és HDP pártok “felelősségévé tette a gyermekek visszaszerzését”.

A felgyorsult események láncolatából kiemelkedett egy jelképes, egyben igen baljóslatú mozzanat a szíriai–iraki határátkelőnél: az ISIS harcosai egy táblára nagybetűkkel kiírták, hogy “Eltöröltük a Sykes- és Picot-féle határt”, s földgyaluval rögtön el is tüntették az átjutást akadályozó töltést is. A brit Sir Mark Sykes és a francia François Georges-Picot állapodott meg ugyanis 1916-ban titokban abban, hogy a Közel-Keletet egy brit és egy francia érdekövezetre osztják fel. Az Irak, Szíria és Jordánia közé akkor átaluk meghúzott képzeletbeli határ, amely mögött később közös államokban való együttélésre kényszerítettek kurdokat, alavitákat szunnitákat és síitákat, lényegében máig érvényben maradt. A fenti táblafeliratnál találóbban aligha lehetett volna kifejezni egy olyan rendszer kezdődő összeomlását, amely a gyarmattartó nagyhatalmak imperialista rendszerében született, s amely eleve ingatag volt, mivel alkotói teljesen figyelmen kívül hagyták a történelmi, nemzeti, vallási vagy akár törzsi sajátosságokat. A török függetlenségi háború hadvezérei és politikai vezetői ismerték a paktum mindkét aláíróját. 1919 szeptemberében Refet Bele parancsnok, Mustafa Kemal régi barátja és harcostársa Konyában találkozott Picot “szíriai és örményországi francia főbiztossal”, aki ezután a kelet-anatóliai Sivasban Mustafa Kemallal is tárgyalt. Utóbbinak ez volt első találkozója a szövetségesek valamely fontos személyiségével. A francia diplomata hazáját késznek nyilvánította a török függetlenség elismerésére és a megszálló francia katonaság visszavonására, ha csorbítatlanul hagyják a ciliciai (délkelet-törökországi) francia gazdasági érdekeltségeket. Kérte, hogy a török fél ne támadjon meg francia katonákat. Mustafa Kemal ezt megígérte azzal a feltétellel, hogy franciák és örmények szintén nem támadnak. A fegyverek azonban nem sokáig hallgattak…

Ami történetünk legfontosabb földrajzi tárgyát, a jelenleg terrorista fanatikusok által megszállt Moszult illeti, röviden vissza kell tértünk a török nemzeti mozgalom alapokmányához, az 1920 elején elfogadott úgynevezett nemzeti egyezményhez (misak-ı milli). Ez egyebek között kinyilvánította azoknak a töröklakta területeknek az oszthatatlanságát, amelyeket az első világháborút lezáró fegyverszünet idején az ellenség nem tartott megszállva. A britek a fegyverszünet idején Moszultól még mintegy 60 killométernyire voltak, mégis ragaszkodtak a város elfoglalásához azzal az ürüggyel, hogy a fegyverszüneti megállapodás feljogosítja őket erre abban az esetben, ha fenyegetés éri erőiket. Ilyen nem lévén, az oszmán parancsnok, Ali İhsan pasa megtagadta az átadást, s az ügyet döntés végett felterjesztette Konstantinápolyhoz. Onnan azonban az az utasítás érkezett, hogy engedelmeskedjék. 1918 novemberében az oszmánok kiürítették Moszult. E “szabálytalan brit birtokbavételre” még később is sokáig hivatkoztak a tartomány birtoklása körül támadt hosszú vita során. Ismeretlen oknál fogva – tévedésből kifolyólag, vagy valami megfejthetetlen furcsa megfontolásból, esetleg provokációs szándékkal – a török helyőrség megadását tragikomikus közjáték zavarta meg: az angolok bevonulásakor 21 díszágyúlövés dördült. Ez sem sokat segített az oszmán pasán: a britek hosszú lajstromot készítettek Ali İhsan állítólagos háborús bűncselekményeiről. Letartóztatták, bíróság elé állították, majd Máltára száműzték. Török források szerint terhére rótták többek között Moszul, Van és a nyugat-iráni Urmia környéki örmények, valamint nestoriánus keresztény kurdok tömeges lemészárlását. Ugyancsak azzal vádolták, hogy az iraki Kutnál a brit–indiai hadosztállyal szemben kivívott oszmán győzelem után kivégeztetett hadifoglyokat. Végül azonban a főtisztet “bizonyítottság hiányában” szabadlábra helyezték. Másokkal együtt elhagyhatta Máltát. Ezután csatlakozott a nemzeti mozgalomhoz, részt vett a függetlenségi háborúban, s fontos tisztségeket töltött be a köztársaság idején.

A nemzeti egyezmény nem “török nemzeti szuverenitás” követeléséből indult ki, hanem elvi alapként az “egész muzulmán oszmán népesség” szuverenitásának szükségességét említette, ami a gyakorlatban egyaránt jelentette a törököket és a kurdokat, nemkülönben a lázok és a cserkeszek kisebb népcsoportjait.

“Mustafa Kemal kezdettől fogva úgy vélte, hogy Moszult nem foglalja magában a misak-ı milli értelmében vett terület, minthogy azonban mindenképpen arra törekedett, hogy a függetlenségi háborúban a nemzeti oldalon való részvételre serkentse a kurdokat, állandóan hangsúlyozta “Moszul megmentésének” fontosságát – írja Ayşe Hür török történész és publicista.

Az 1922 novembere és 1923 áprilisa között folytatott lausanne-i béketárgyalásokon a Lord Curzon vezette brit küldöttség kezdetben lekezelő, pökhendi magatartást tanúsított a török delegációval szemben, amely İsmet (İnönü) pasa irányításával állandóan konzultált a maga ankarai központjával. Nem sejtette, hogy a brit hírszerzés számára minden üzenet nyitott könyv volt. A törökök azt a feladatot kapták, hogy a nemzeti egyezményt “maximalista módon értelmezve” érjék el, hogy Moszul is az új Törökország része lehessen. Jóllehet mindkét fél elfogadta, hogy Moszulban a lakosság legnagyobb csoportja kurd, a török tárgyaló küldöttség azzal érvelt, hogy Moszul tartomány népességének többségét 147 ezer török és 264 ezer kurd alkotja, s törökök és kurdok elválaszthatatlan egységbe forrtak. Az angolok szerint viszont a kurd népesség számaránya 425 ezer, s ámbár az arabok lélekszáma csak 185 ezer, Moszul történelmileg arab város. Az angolok mindannyiszor dühkitöréssel reagáltak arra, hogy İsmet (İnönü) pasa valahányszor szólásra emelkedett, minden beszédét “mi törökök és kurdok”,. fordulattal kezdte. De nemcsak a britek voltak ezzel így, hanem otthon, a nemzetgyűlésben helyet foglaló ellenzék, az úgynevezett második csoport idegengyűlőlő-nacionalista szárnyának képviselője Dr. Rıza Nur is. “Nini, de hiszen akkor, ahogy mondja, İsmet is voltaképpen kurd – gúnyolódott. Mindenki tőrőlmetszett kurd, tiszta vérű kurd. Jaj, milyen kár!” – fűzte hozzá. A doktor mindig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mérhetetlenül gyűlölt mindent, ami nem török. Ezért összekülönbözött Mustafa Kemallal is, Franciaországba emigrált, ahol megírta emlékiratait. Gyűlölködő műve külföldi történészek szerint is a szó szoros értelmében véve “öv alatti stílusú leszámolás” az új Törökország vezetőjével. A kemalisták ellenzéke egyébiránt mindenbe belekapszkodott, amibe csak tudott, hogy árthasson. Például abból a körülményből, hogy Naum isztambuli főrabbi részt vehetett a tárgyalások második fordulóján, groteszk következtetést vontak le propagandájuk számára. Szerintük İsmet pasa területi engedmények reményében Naum főrabbi tanácsára ígérte meg Lord Curzonnak, hogy “lebontják az iszlám intézményrendszert.”

Moszul kérdésében a kemalistákat már a béketárgyalások idején is nem annyira az olajlelőhelyek, mint inkább a kurdkérdés foglalkoztatta. Úgy érzékelték, hogy ha a moszuli kurdokat elszakítják a nagyobb lélekszámú kelet-törökországi kurd népességtől, akkor a törökországi kurd szakadárokat esetleg támogatni fogják a határon túlról. İsmet pasa – némelyek szerint némi előrelátással – azt mondta a brit nagykövetnek, hogy amíg nagyszámú kurd él Irakban, addig a török kormánynak mindig baja lesz keleti tartományaiban.

Ám a történelmi léptékű török forradalmi átalakulás irányítói tudatában voltak annak, hogy eddigi vívmányaik védelmében szükség van a nagyhatalmaknak szóló engedményre is. Késznek mutatkoztak arra, hogy nézeteltéréseiket népszövetségi döntőbíráskodás elé utalják. Kiváltképp azután tűnt ez fel ésszerűnek, hogy Lord Curzon hajthatatlan maradt. Még a blöfföléstől sem riadt vissza, s közölte, ha nem lesz megállapodás, nem vállal semmiféle felelősséget és elutazik. Ez annyira kibillentette lelki egyensúlyából tárgyaló partnerét, a hidegvérű pasát, győztes ütközetek ünnepelt hősét, hogy izgalmában távírón rögtön előterjesztette ellenjavaslatait Ankarának. Egyebek mellett azt indítványozta, hogy akár a moszuli probléma rendezésének elhalasztása árán is írják alá a békeszerződést Lausanne-ban. Ezt a várost a brit diplomata kollégája azért javasolta a konferencia színhelyének, mivel kitűnőek voltak szállodái, az Orient Expressz közvetlen összeköttetést teremtett Isztambullal, és még télen is kellemes volt a klímája. Lord Curzon nem szívesen említette volna, hogy Lausanne rendelkezett még egy fontos angol “tárgyalástechnikai” előnnyel is: a brit titkosszolgálat itt kényelmesen hozzáfért az Ankara és a svájci üdülőparadicsom között bonyolódó diplomáciai üzenetváltásokhoz. Igaz, a megfejtett távirati közlésekről szóló jelentések útja először a brit hadügy-, majd a külügyminisztériumon át vezetett, s a megfejtett bizalmas beszélgetések másolatai csak e kerülővel jutottak el Lord Curzon reggelizőasztalára.

Otthon felforrósodott a politikai légkör. A “második csoport” megengedhetetlennek nyilvánította Moszul átengedését Angliának, a kérdés népszövetségi eldöntését. A török nagy nemzetgyűlés 1923. február 27-étől március 6-áig tartó vitájában az ellenzék élesen támadta a kormány Moszul kérdésében folytatott politikáját. A török küldöttségnek szemére vetették, hogy “gyáván meghátrált”, s követelték a háború folytatását. “Fegyverbe! Fegyverbe!” – kiáltozták. Ne engedjük a haza kiárusítását! Foglaljuk vissza Irakot és Szíriát!” Az ellenzék vezérszónoka, Hüseyin Avni trabzoni képviselő kijelentette, hogy a Népszövetség nem más, mint angolok gyülekezete. “Ne csapjuk be önmagunkat! Ha áldozatot kell hoznuk, akkor ezt ne csalárd béke útján tegyük!” A török nemzetgyűlés kurd képviselői Moszult “kurd hazának” nevezték, amelyet “soha nem óhajtanak végleg feladni”. A vitába Mustafa Kemal is beavatkozott, védelmébe véve a határozott, egyúttal józan és rugalmas magatartást tanúsító İsmet pasát, aki a lausanne-i béketárgyalásokat vezette, de akit Ali Şükrü képviselő “diplomáciai alkalmatlansággal, kétbalkezességgel” vádolt. Kettősük éles, emlékezetes szócsatát vívott a törvényhozás fórumán.

Amikor Mustafa Kemal lelépett a szónoki emelvényről, durva lökdösődés támadt a kormánypárti és az ellenzék táborának képviselői között. Már-már összecsapni készültek. Tartani lehetett ökölharctól, vagy ami még rosszabb, esetleg tűzpárbajtól, mivel többen pisztolyt szorongattak zsebükben. Végül az ülés elnöke, akinek hangját a fülsiketítő lárma teljesen elnyomta, úgy oldotta meg a drámai helyzetet, hogy teljes erőből a kakaskodó honatyák közé vágta a csengőjét. Ettől mindenki megdermedt, s a tanácskozást már nyugodt mederben folytathatták. Ezután szavazásra feltették a bizalmi kérdést. A szavazáson 190 kéviselő vett részt, 170-en igennel szavaztak, húszan nemmel, 85 képviselő távol maradt.

Azokban a napokban történt, hogy “gazdája védelmében”, de “önhatalmú, kegyetlen elszánásból” meggyilkolta Ali Şükrü képviselőt Topal (Sánta) Osman, aki Mustafa Kemal testőrségének láz nemzetiségű parancsnoka volt. A ellenzék legtüzesebb szónokának gyilkosával aztán az őrzászlóalj katonái végeztek.

Lausanne-ban az értekezlet részvevői 1923. július 24-én aláírták a török békeszerződést, amely a megalázó sèvres-i diktátum elutasítása és a győztes függetlenségi háború eredményeként lényegében a mai határai között ismerte el a Török Köztársaságot. Olyan nemzetközi okmányként, amely egyedül “élte túl” az első világháború utáni “békerendezéseket.”

A moszuli tartomány hovatartozásának kérdése napjainkig fájó emlék Törökországban. A kemalisták kormánya ugyanis annak idején hiába javasolta, hogy a tartomány jövőjéről népszavazáson döntsenek. A javaslatot az angolok elutasították. A népszavazás számukra előnyös kimenetelében a törökök azért reménykedtek, mert ezen a területen, kivátképp Kirkuk térségében akkoriban még nagyszámú türkmén élt, akiknek lélekszámát megközelítőleg egymillióra becsülték. Az 1923-ban és 1924-ben folytatott tárgyalásokon a britek ragaszkodtak ahhoz, hogy Moszult Irak részévé tegyék. Miután a felek nem tudtak megegyezni, a kérdést 1924 szeptemberében a genfi Népszövetség elé utalták, amelynek akkor Törökország még nem volt tagja. Ez idő alatt a tartomány északi részében villongások törtek ki török és angol katonák között. Októberben a brit kormány “utolsó figyelmeztetést” intézett Törökországhoz katonáinak visszavonását követelve. Ankara bölcsen engedett, és meghúztak egy ideiglenes határt. Egy évre rá, 1925 szeptemberében a Népszövetség bizottságot hozott létre a helyzet helyszíni tanulmányozására.

De már 1925 februárjában kitört az első nagy kurd felkelés, amely kurd katonatisztek Azadi nevű titkos szervezete és a nakşibendi dervisrendhez tartozó Szaid sejk együttműködéséből sarjadt. A lázadás a mai kelet-törökországi Bingöl tartomány egyik falvában kezdődött. A török hadsereggel szembefordult törzsek harcosai gyorsan elfoglaltak egész városokat, közöttük Elazığot, Muşt és Vartót a Van-tó közelében. A tőlük délebbre elterülő Silvan és Bitlis városok által közrefogott területen harcolt az első világháború kelet-törökoszági arcvonalán 1916-ban Mustafa Kemal tábornok, aki akkor jól megismerte Kurdisztánnak ezt a vidékét. A helyszínen tanulmányozhatta, hogy a lojalitásnak milyen szálai fűzik a kurdokat a törzsükhöz, mit jelent egy sejk tisztelete, s mennyire keveset számít a kormány szava – írja Klaus Kreiser német történész. A tudós szerint ez a kegyetlenül vérbe fojtott, “vallási köntösben indult nacionalista felkelés” nagymértékban hozzájárult ahhoz, hogy Törökország egyre inkább hajlott az angolokkal való megegyezésre.

A népszövetségi úgynevezett Moszul Bizottság, amelynek Einar af Wirsén svéd diplomata és Albert Paulis belga ezredes mellett nemzetközi hírnevű földrajztudósként tagja volt Teleki Pál is, elvégzett helyszíni munkájáról 1925. július 16-án adta át jelentését a Népszövetségnek. Ebben Moszul tartománynak az újonnan létrejött Irak államhoz való csatolását ajánlották. A Népszövetség 1925 decemberében meghozta ilyen értelmű döntését. Nagy-Britannia háborúval fenyegette meg a török államot arra az estre, ha vissza akarná hódítani Moszult. Törökország 1926. június 5-én elfogadta a javasolt határvonalat, s aláírta a angol–török–iraki Moszul-egyezményt. Nagy-Britannia elérte, hogy népszövetségi mandátumterületének (1921–1930), az iraki királyságnak juttassák a moszuli és kirkuki olajmezőket. Törökországnak fájdalomdíjként szavatolták, hogy a következő 25 évben a kitermelt olajból 10 százakkal részesedjék. Ezt az igényt később feladták 700 ezer font London által történő kifizetése fejében. Ezeket az olajmezőket a 19. század végén Bagdad török polgármestere fedezte fel, s a lelőhelyeket II. Abdülhamid szultán rendeleti úton magántulajdonának nyilvánította. Aztán bonyolult tulajdonviszonyok következtek, török, német, angol, francia, holland érdekeltségek osztoztak a kitermelés hasznából. Legutóbb Abdülhamid szultán örökesei vissza akarták követelni az olajkitermelési jogokat. Az Egyesült Államokban két részvénytársaságot hoztak létre ebből a célból. Igyekezetük azonban hiábavalónak bizonyult, pedig az ügyek intézését egy igen tapaszalt személyre bízták: az egykori angol megszállók egyik titkosszolgálati tisztjére…

Ma már senki nem tagadhatja, hogy Moszul sorsáról végső soron és alapvetően nagyhatalmi érdekek alapján döntöttek. Ennek ellenére érdemes felidézni, hogy a Moszul Bizottság tagjaként Teleki Pál nemcsak a kisebbségek, főként a kurdok problematikus helyzetére hívta fel a figyelmet, hanem arra is, hogy mennyire fontos lenne jogaik érvényesítése. Ezért javasolta, hogy a kurd területeken engedélyezzék a kurd nyelv hivatalos használatát. Még az is foglalkoztatta, hogy miként lehetne biztosítani a nem muzulmán vallási-etnikai kisebbségek, így például a jezidiek helyi autonómiáját és szabad vallásgyakorlását…

2014-07-04
Flesch István – Türkinfo