Mostar újra a béke városa

A ramazan bayramı (a Ramadánt követő háromnapos ünnep) harmadik napján érkezem Mostarba. A mecsetek itt is feldíszítve, de később megtudom, hogy errefelé csak az idősebbek tartják a vallást. A muszlim és a szláv kultúra keveredése furcsa, de mind a kettőben otthon érzem magam, úgyhogy élvezem ezt az egyveleget.

Sok a kettősség egyébként is. A Neretva bal partján a bosnyákok laknak, itt-ott minaretek böknek az ég felé, de ha átpillantunk a túlpartra, a városképet a modern katolikus templom uralja, a hegytetőn hatalmas kereszt. Ez a horvátok-lakta rész.

És az épületek: a romos mellett ott az ultramodern, bár ez nem szokatlan, tipikus városi jelenség, főleg a lerobbant belvárosok alakulnak át ilyen módon. Itt talán a lépték miatt még szembeszökőbb, nagyobb a kontraszt. Az építészeti stílus eklektikus: vannak itt oszmán stílusban épült házak, mediterrán épületek kőpalával fedett tetővel és nyugati mintára épült házak az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből. Zsinagóga és szerb ortodox templom is van a városban, sok különböző vallás és etnikum fér meg itt egymás mellett. A szállásadóm, Thea bosnyák, azt mondja, Mostar mindig is híres volt a liberalizmusáról. Amíg nem jött a háború,az emberek békében éltek itt egymás mellett.

Gasztro-téren is nagy a keveredés: van ajvár és burek a boltban, a kajmak viszont itt sós és a húshoz eszik. Ayran is van, veszek is egy literrel… A Vajkrem feliratot viszont nem tudom hova tenni… Hatalmas a bor választék és itt senki nem néz rám furcsán, amikor veszek egy üveggel. Az étteremben most én vagyok a vastag turista, mindenre futja, az árak nevetségesen alacsonyak, az ételek viszont elképesztően finomak. Megkóstolom a helyi pljeskavicát, és kihasználva hirtelen jött gazdagságomat, másnap grillezett tintahalat eszem, hozzá helyi fehér bor a választás – tökéletes!

Késő délután indulok felfedezni a várost, az esti Mostarral találkozom először. Elidőzöm a kis utcákban, élvezem a török bazári hangulatot, minden ismerős. Nem sietek, hagyok időt arra, hogy megérkezzem lélekben is, mire a hídhoz érek.

A híd!

Emlékszem az iszonyatra, amikor a szerb majd horvát seregek a várost övező dombokról szétlőtték Mostart. Az értelmetlen pusztítás felett érzett fájdalom, amikor a hidat is felrobbantották, a tudat, hogy mindez nem messze történik, szinte felfoghatatlan, feldolgozhatatlan volt. És most az ujjongás, amikor megpillantom! Olyan, mint a régi és mégsem az. Egy új híd, amelynek az újjáépítésében több ország is részt vett, magyarok is. A híd metafora kézzelfogható valósága ez az összefogás.

A hidat egyébként Nagy Szulejmán építtette, hogy serege át tudjon kelni a Neretván, és Mimar Sinan mester tanítványa Hayruddin tervezte. Az eredeti pontos mása lett, 4 méter széles és harminc méter hosszú, 24 méter magasságban feszül a két part között. Elég magasnak tűnik ez a 24 méter a veszélyes mutatványt nézve, amint a helybeli vagány fiúk leugranak a hídról a 12 fokos vízbe.

A mecsetek, a hamam, a muszlim temető és a jellegzetes bazári utcák mellett számos gyönyörű, ottomán stílusban épült török lakóház örvendeztet meg szépségével, a leghíresebbek a Biščević, Muslibegović
és a Kajtazov ház, ezek látogathatók, múzeum-félének berendezve. Sok helyen látható török felirat, és az utcákon járva is sokszor üti meg a fülemet török szó. Egyszer oda is fordulok, amikor a shalvaromat dícsérik török lányok; meglepődnek, amikor megkérdezik, hol vettem, és kiderül, hogy Budapesten.

Miután azt hittem, már mindent láttam, befogadtam, és megszerettem ezt a várost, meglep újra. A bazári árus szól utánam, udvarol az Isztambulban megszokott stílusban, és kiderül, hogy olasz. Hercegovinai olasz muszlim. Kérdem, hogy ez hogy lehet, csak nevet. Olaszul beszélgetünk, de törökül is tud.

Több kell ebből a városból, vissza kell jönnöm. Megkapó az emberek kedvessége, szeretem ezt a miniatűr Törökországot, a város fölé magasodó, lefényképezhetetlen hegyeket. Mostart élőben kell látni, érezni kell az illatokat, az atmoszférát, hogy magunkba szívjuk ezt a csodát!

Az ételekről lábjegyzetben:

ajvár: az egész Balkánon elterjedt paprika krém, valahol padlizsán is kerül bele, lehet csípős és édes is

kajmak: tejszínből készített, sűrű krém, amelyet Törökországban édességekhez esznek, illetve kenyérre kennek, amire aztán lekvár vagy méz kerül. Szerbiában – és ezek szerint Bosznia-Hercegovinában is – a sós, kissé savanykásabb változata terjedt el, amit húshoz fogyasztanak

pljeskavica: délszláv területen mindenhol ismerik, fűszeres, lapos darálthús pogácsák, legjobb esetben faszénen megsütve. A szerbeknél három féle húsból készül, a bosnyákok természetesen sertéshús nélkül csinálják. Lepénykenyeret, sok zöldséget kínálnak hozzá.

burek: (remélem, azért ezt az ételt sokan ismerik!) Rétestészta jellegű lapok hússal vagy krumplival vagy túróval vagy pedig spenóttal stb. töltve… A törököknél börek néven fut. Minden balkáni nép ismeri, többféle alakja, fajtája van.

ayran: sós joghurt ital, nyáron önmagában is nagyon finom, étkezéshez is fogyasztják… A török éttermekből is ismerős lehet sokaknak.

Kertész Erika – Türkinfo