Mehmet Erdogan: A szimites fiú

(Kainat haritasi –Simitci)

Fején tálca. A tálcán szép rendben egymás mellett sorakozó szimitek. Frissek, ropogósak. Ha valaki kér egyet, csak felnyúl, leveszi. Ha többet szeretne valaki, akkor leemeli a tálcát. „Megéri ” – mondja magában. Leteszi a kis asztalkájára, amit eddig a kezében tartott, úgy kínálja a vevőnek.

Hisz minden erőfeszítés hasznot, kenyeret hoz. Lám, milyen hozzáértéssel csinálja. Habozás nélkül. Azonnal. A tepsi máris az asztalkán, a szimit a vevő kezében van.

Az utak a szimitárus legjobb barátai. Az utcákat róni semmiség neki. Már szinte kívülről fújja azoknak a nevét, amelyekben már százszor is megfordult.

„Gevreket vegyenek, gevreket! Forró gevreket! Ha hozzáérsz, megéget!” – ilyen szavakkal kínálja portékáját.

Persze csak régen hívták gevreknek. Ma szimit a neve. De ez a szó éppen olyan tónusban, ha lehet, még búsabban, még panaszosabban, szinte könyörgően cseng.

Egy ősz hajú aggastyán dugja ki a fejét az ablakon: „Szimites fiam, adsz nekem egyet a perecedből?” Egy pizsamás férfi jelenik meg az ablakban: „Kicsi, három perecet…” – dünnyögi mély, öblös hangon, ásítva, s szinte még félálomban ereszti le az ablakon keresztül a kosarát. Mint akit puskából lőttek ki, egy gyermek lélekszakadva rohan a kertajtóig, hogy még elérje a szimitest…: „Egy perecet” – mondja lihegve, kacagó szemekkel. Semmi kétség: ő fogja megenni. Az utcák kövezete már nem visszhangozza a szimitárus hangját, mint egykor. Hiányoljuk ezt a hangot. Már nem cseng vissza a házak ablakairól, a lakások falairól, hogy „forró simit, forró gevrek”. Talán elfeledték az utcák e dallam ritmusát?

Vagy az autók dudálása és a kipufogók durrogása miatt nem jut el hozzánk e hang? Holott mint kísértet itt járkál közöttünk; és mi nem érzékeljük jelenlétét? Avagy a nagyváros gyilkos zaja nyeli el ezt a bús hangot? Nem tudom, de reggelente, felkeléskor vagy más napszakokban már jó ideje nem hallottam ilyen hangot, és nem láttam ilyen kísértetet mutatkozni az utcáinkon. Meglehet, szeretem annyira ezt a kerek szezámmagos péksüteményt, a szimitet, hogy vegyek egyet-kettőt belőle reggelente. Csak fussak össze vele…

Régen a szimit a szegények eledele volt. Ára megegyezik a kenyérével. Nos, mára ő is elhagyott minket. „Szimit helyett kenyeret veszek, legalább jóllakom” – mondják sokan. Vajon ez az oka, hogy nem tér be többé utcáinkba a szimites?

Megharagudott ránk? Vagy mi haragszunk a szimitre?

(Fordította: Yvette Arslan)